A Hellblade 2 az egyik legjobb film volt, amit idén láttam. És egyben az egyik legvacakabb játék is, amivel játszottam. A Ninja Theory 2017-ben új szintre emelte a sétaszimulátorokat a Hellblade: Senua’s Sacrifice-szal, de már ott is tagadhatatlanul szembetűnőek voltak a játékmenet hiányosságai. Most, 7 évvel később technikai szempontból hatalmasat ugrott a folytatás minősége, emiatt pedig még erősebbé vált a kontraszt, mennyire nem tud játékként funkcionálni.
Film vagy játék?
Mindig értékelem, ha egy fejlesztőcsapat kísérletezget, és feszegeti a műfajok, vagy akár médiumok közti határokat. A Hellblade 2 esetében viszont annyira markánsan különülnek el a filmszerű és interaktívabb elemek, hogy az egyik folyamatosan a másik bokájába harap. Senua nyomorpornója filmnek túl hosszú és ömlengős, játéknak viszont túl snassz.
Kétségtelen, hogy az első rész mintájára, a folytatás is rendkívül fontos témákat boncolgat. Olyasmiket, melyekhez AAA-címek szinte egyáltalán nem nyúlnak, és az indie címek is alig. Rizikós terep a különféle pszichózisokat bemutatni, pláne annyira életszerűen és hihetően, mint ahogy a Hellblade teszi. A második részre ezt pedig a tökélyre fejlesztették. Ha felcsapjuk fejhallgatónkat (mindenképpen ajánlott a játékhoz, sima hangszóró nem fogja átadni ugyanazt az élményt), és hagyjuk, hogy magával ragadjon Senua története, akkor pillanatok alatt a hatása alá kerülhetünk.
Az állandó suttogások, a kétely, a belülről mardosó szorongás, vélt vagy valós sérelmek, önostorozás, és ellenérzések által keltett konstans nyomasztó érzés a legedzettebbeket is maga alá fogja gyűrni.
Nem túlzok azzal, hogy a Hellblade 2: Senua’s Saga egy kegyetlenül megterhelő alkotás. Aki épp nincs mentálisan kiegyensúlyozott állapotban, messzire kerülje. Megállás nélkül pszichológiai nyomás alatt tartja a játékost. És hiába van egy-egy olyan pillanat, ami azt mutatja meg, hogy mindig van miért harcolni, és mindenki értékes a maga módján, ezek nem domborodnak ki annyira, mint az önsorsrontó gondolatok.
Az alig hat órás alkotás felemás érzéseket hagyott bennem, és egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, hogy mégis mi a fene mentén értékeljem. Hiszen egyfelől ott vannak elvitathatatlan érdemei, de azok kivétel nélkül a filmszerűségében rejlenek. Másrészt meg néha megpróbál videojáték lenni, amivel pedig nem nagyon tudtam mihez kezdeni.
Stabil meggyőződésem, hogy a Hellblade mindkét részének filmnek, vagy sorozatnak kellett volna lennie. Ha ezt az élményt moziban tapasztalom meg, az hétszentség, hogy nagyon sokáig velem maradt volna. De a készítők is inkább a filmes világ felé terelgették ezt a játékot, hiszen eszközeinek 90%-a onnan ered. Elég csak megnézni az operatőri munkát. De árulkodó a szélesvásznú képarány, a színészi játék és szinkron, a látványbeli elemek, vagy a hang design.
Minden szörny ember volt egyszer
A Hellblade 2 története izgalmasan indul. Senua egy rabszolgákkal teli lélekvesztőn hánykolódik, ami egy vihar során partra fut. A fiatal nő túléli a hajótörést, így még van esélye elérni célját, miszerint megkeresi a rabszolgakereskedőket és végez velük. Senua népéből tömegével viszik el az embereket egy szigetre rabszolgálnak, és az emögötti szándékot szeretné megérteni és természetesen kérdőre vonni az illetékeseket. A cselekmény során az is kiderül, hogy miért kell ennyi embert az akarata ellenére behurcolni a szigetre, de az már erősen spoileres lenne, így ennél több konkrétumba már nem mennék bele.
Lélekörlő kalandja során Senua találkozik szövetségesekkel, ellenségekkel, de talán utóbbiakból többet sodor elé az élet. Főleg, ha hozzávesszük azt is, hogy legtöbbször a saját elméje a legnagyobb rosszakarója.
Biztos vagyok benne, hogy a Hellblade 2 története során egy csomó dolog tényleg megtörtént a főszereplővel, de nagyon vékony a határ a metaforák, a skandináv mitológia által ihletett motívumok és a képzelet között. És valószínűleg a készítők is tisztában voltak vele, így leginkább a játékos (vagy néző) felfogásán áll mit hisz el belőle, és mit nem.
Számomra könnyebb volt az egészet úgy felfogni, hogy mindez csupán Senua pszichózisából eredő képzeletének szüleménye, semmint kézzel fogható történések sora. Talán a nőnek így könnyebb megbírkóznia az őt ért számtalan lelki traumával.
Sétaszimulátor extrákkal
A filmes narratíva és történetmesélés kifejezetten jól működik, az ezt megtámogató technikai bravúrok pedig magas szintre emelik a színvonalat. Csak éppen videojátékként nagyon nehezen állja meg a helyét. A lehengerlő belső monológok, párbeszédek és filmszerű felvételek mellett rendre kidob az élményből a kötelezően beletuszkolt harc. Mely ugyan valamivel jobban sikerült, mint az előző részben, de még mindig kissé esetlen, repetitív, és mindenekelőtt tökéletesen felesleges.
Úgy 20-30 percenként pedig valamilyen fejtörő fogja utunkat állni, melyek vérmérséklettől függően az egészen okés és a fejet falbaverően idegesítő pontok között mozognak. Ezek rendre csak megakasztják a narratívát, és még ha fel is lehet fogni őket a történetmesélés egyik elemének, akkor sem tudtam elrugaszkodni a gondolattól, hogy ezek nélkül sokkal jobban működött volna az élmény.
Ha a Hellblade 2 megmaradt volna natúr sétaszimulátorként, afféle interaktív, immerzív moziként, akkor elégedettebb lettem volna. Jelen esetben a kevesebb tényleg többet érne, egy jóval tömörebb és kompaktabb alkotás lehetett volna a végeredmény. De azt is megértem, hogy az így is morgós felhangokat kiváltó 50 dolláros árat még nehezebb lett volna validálni, ha kiveszik az időhúzó játékelemeket, és 6 helyett csak mondjuk 4 óra lenne a játékideje.
Verdikt
Összegezve a Hellblade 2 filmnek túl játék, játéknak pedig túl film. Két szék között rendre a földre zuttyan, és a formátumbeli különbségek folytonos összeütközése miatt egyiket sem lehet maradéktalanul élvezni. Azonban a sztori még így is rengeteg gyomrost be tud vinni, és nagyon sok erős, vagy emlékezetes pillanata van.
Technikai szempontból sem lehet rá panasz, hiszen a Ninja Theorynál olyan minőséget pakoltak le az asztalra, amiről sok gigaprodukció is példát vehetne. Ritkán lehet kiemelni videojátéknál, de a színészi játék, a szinkron, és a szövegkönyv parádés. Emellett az egyértelműen szembetűnő, már-már fotorealisztikus látvány sem piskóta. Mégis a játék fénypontja a mesteri hangmérnöki munka, amihez foghatóval szerintem még nem találkoztam játék során.
Észrevehetted, hogy az összefoglalóban azokat a részeket magasztaltam, melyeknek nem túl sok köze van a kimondott átékmenethez. És valóban, az összkép videojátékos szemszögből sajnos kevésbé rózsás. Pár érdekes vagy a sztoriba jobban illeszkedő logikai feladványt leszámítva csupán időhúzásnak tartottam azokat, és jobban örültem volna, ha klasszikus sétaszimulátorként funkcionálna.
Nagyon fontos kiemelni, hogy olyan személynek, aki nincs mentálisan egészséges állapotban, semmiképpen sem ajánlom a Hellblade 2-t! Rengeteg tabut, és közbeszédben kevésbé kibeszélt témát felszínre hoz, és ez bárki számára megterhelő lehet. De mégis a különféle pszichológiai betegségek hiteles bemutatása az, ami egy ebben szenvedő személynek akár ronthat is az állapotán.