Olvasónapló: Totális háború – Eshtar III (Harmadik könyv)

Michael Walden Eshtar-története a harmadik, egyben utolsó felvonásához érkezett. Az első két részről az elmúlt hetekben olvashattatok (itt és itt), illetve a Michael Waldennel készült interjú során is gazdagabbak lehettünk néhány érdekességgel. Az Eshtar-trilógia színhelyén, az Inisfael bolygón még bőven van mesélni való, de ez majd Walden következő szerzeményében fog kiderülni, amely a Saida nevet viseli. Most azonban nézzük meg hogyan teljesít az Eshtar eposzi záró darabja.


Előre leszögezném, ahogy az első két felvonásnál, úgy itt sem megyek bele történetmesélésbe. Legalábbis az ajánló első kétharmadában. Az Eshtar mintapéldája azoknak az alkotásoknak, melyeket nem lehet néhány mondatban összefoglalni. Pláne nem úgy, hogy ne tartalmazzon akármilyen spoiler-értékű említést. És mivel az Eshtar III szorosan az első kettőhöz tapad, így az előző részekről sem igazán beszélhetek ennek fényében. Tehát már most, az ajánló elején arra buzdítok mindenkit, hogy vegye magához a trilógiát, és fogjon hozzá Vittorya Astarte életének, tanításainak megismeréséhez.

Nem mellékes érv még a spoilermentes ajánló mellett, hogy a regényekben az idő egy olyan fogalom, amit az író igen lazán kezel. Rengeteg idősíkon fut a cselekmény, melynek szálai rendkívül szorosan összefüggnek. Így aki nem figyelmesen követi a történéseket, könnyedén elvesztheti a fonalat. Cserébe viszont egy komplex, hazai szerzőtől kevéssé látott sztoriban lehet része az olvasónak.

Szintén említésre méltó, hogy az első két részhez képest Walden kezdi levetkőzni a kezdő írós hibácskákat. Noha eddig sem voltak égbekiáltó malőrök a könyvekben, érződik azért, hogy sokkal összeszedettebb – csak hogy egy példát mondjak – a cselekmény íve, vonulata. Illetve a karakterek is megteltek élettel, motivációik finomodtak, még emberibbé váltak.

Ha azonban kíváncsiak vagytok a személyesebb hangvételű véleményemre is, akkor érdemes végigolvasni az ajánlót, hiszen az utolsó szegmensben megpróbálok kitérni még néhány dologra, immáron spoileresen.

eshtar 3
Kép forrása: olvasshazait.blog.hu

    Vérgőzős lezárás

eshtar vittoryaAzt kell mondanom, hogy kifejezetten jól áll az Eshtarnak a komorabb, keményebb hangvétel. Minden lapon érződik a totális háború káosza. A harcok következményei közé nem csupán emberveszteség, de borzasztó lelki teher is csatlakozik a csatázó társadalom és persze a vezetőkhöz is. A keményen megütött hang pedig kemény jeleneteket okoz végig a regény során. Epikus küzdelmek lesznek több idősíkon, amelyek így vagy úgy teljesen összefüggnek a jövővel, és múlttal egyaránt. Néha érződik, hogy Walden pengeélen táncol az adagolással és a besűrített történet szálakkal, de igyekszik végig megőrizni a mérsékletet. És ügyel arra, hogy az olvasónak ne füstöljön el az agya közben.

Jóval kevesebb a humoros, poénos jelenet, aminek szintén örültem. Nem volt bajom velük az első két rész során sem, de ide aztán végképp nem illett volna a képbe. Persze akadtak azért szellemes megnyilvánulások, de sikerült jól időzíteni a humoros egysorosokat is. Néha egy kicsit még visszaköszön Walden laza írói stílusa, pontosabban a laza dialógusok, amiket a szereplői szájába ad, azonban ezek is sokkal stílusosabb, kifinomultabbak lettek.

A történet percről percre, fejezetről fejezetre erősödik, folyamatosan emeli a tétet, és már régen nem is tudjuk, mikor váltott át a bevezető az izgalmakkal teli tárgyalásba. Walden 19-re is lapot kér, és bár néha rezeg a léc, mindig sikerül győztesként továbbállnia. Kicsit nagyobb hangsúlyt kapnak a nyers érzelmek, a naturalista szexualitás és a brutalitás.

    Epikus momentumok

Az Eshtar III makulátlan gyöngyszemei pedig a csata leírások. Epikus küzdelmek egész sorának lehetünk szemtanúi, ahol sosem tudhatjuk mi lesz a következő lépés. Fordulatosak, dinamikusak, olvasva is látványosak a háború különböző összeütközései.

Ismét helyet kap a vallás, a politika, és a filozófia. Érdekes témákat feszeget Walden; pontosabban ezek a kérdések már az első két részben is előkerültek, de mostanra váltak úgymond éretté. Vagy mostanra tetőzött be létjogosultságuk.

Minden oldalon érződik az elkerülhetetlen végkifejlet, amit egészen az utolsó fejezetig nem lehet megjósolni. Persze minden olvasónak lesznek ötletei a lezárást illetően, sőt lényegében Walden viszonylag hamar ellövi a történet végét (mármint annak egy részét), és nagy hátraesés sem várható, mégis kellemes befejezést kaptunk a kb 1800 oldalért cserébe.

Ha olvastátok az első két Eshtar könyvet, és még nem döntöttétek el, hogy szeretnétek a harmadik könyvet, akkor had segítsek egy kicsit. Ha túl sok kérdés maradt a levegőben, melyekre nem kaptatok választ, akkor mindenképpen érdemes lehet benevezni a befejező kötetre. Szerencsére minden elvarratlan szál megfelelő lezárást kap.

Összességében tehát az Eshtar III egy méltó befejezése, megvalósítása egy remek ötletnek. A trilógia még ha itt-ott kicsit csapongóra is sikerült, Michael Walden büszke lehet műveire, eredményeire. Az Eshtar egy kitűnő próbálkozás szerény hazánkban az epikus SF-fantasy ötvözetre. A történet és a világ magával ragadó, a szereplők szerethetőek, vagy épp könnyen gyűlölhetőek, de ami a legfontosabb: emberiek. A harcok és csaták roppant szemléletesek; aki kedveli a háborús leírásokat, annak ez a három könyv, de főleg az utolsó felvonás igazi öröm lesz! A feszegetett témák nagyon érettek, és mindig aktuálisak.

Szóval mindenkit arra buzdítok, hogy adjon egy esélyt az Eshtar-univerzumnak, mert sokaknak okozhat kellemes meglepetést Vittorya Astarte története.

    A bolygó neve: Mindennél-Nagyobb

Figyelem, a következő sorok SPOILEREKET tartalmaznak Szóval, miért is szólt nagyot az Eshtar 3?

A halál gondolata könyörtelenül végigvonult az egész regényen. Tudtuk előre, hogy Vittorya meg fog halni. Talán fel voltam rá készülve, talán nem. A logikának, Vittorya halálának logikusságának felül kellett volna írnia az érzelmeket, és mégis: minden oldalon azért szurkoltam, hogy lehet más vég is, nincs kőbe vésve semmi. Úgy tűnhet a trilógia során, hogy a világ folyásán bármi megváltoztatható, minden úgy történhet, ahogy főhőseink szeretnék. Ami ha igaz is, nincs győzelem áldozatok nélkül. Minden megvívott csata súlyos következményekkel jár, de a végső cél a fontos: az emberiség túlélése és a jövő biztosítása az utókor számára. Hiszen az utolsó Féreg, Mindennél-Nagyobb, vagyis Fulad-Zereh már egyáltalán nincs messze Inisfaeltől. A tét ezúttal szó szerint mindent vagy semmit. Vittorya leszármazottja, Mikael lesz az, akinek szembe kell néznie a kozmikus hatalommal. Nyilvánvaló, hogy egyedül nem lesz rá képes, és itt jön majd újra a képbe Vittorya.

Bevallom, többször belezavarodtam a sok karakter miatt, hogy melyik idősíkon zajlanak a történések. Előfordult olyan is, hogy valamelyik szereplő több idősíkon is tiszteletét tette, és ennyi karakternél valóban nehéz volt néha kimatekozni a ki-mit-miért-hol és mikor kérdéskört. Azonban az ultimate időugró, Ziuszudra bámulatos, hogyan tudott illeszkedni gyakorlatilag mindenhova. Mindvégig szimpatikus volt a látszólag neutrális szereplő, akiről sosem lehetett eldönteni, hogy jó, vagy gonosz, vagy egyáltalán azt, mit akar a világtól. De olyan küldetésre vállalkozott, amitől talán ő válik a háttérben mozgolódó központi karakterré. Lényegében főszereplővé avanzsál a trilógia végére, ami visszamenőleg írja jóvá Walden számláján az időutazás abszolút létjogosultságát. Belemagyarázós pillanat következik: hiszen pont emiatt válik maga az olvasó is időutazóvá. Ziuszudra állásfoglalásával, és munkálataival fog összeállni az utolsó puzzle-darakba is. Miatta fogunk választ kapni az összes felmerült kérdésre, ami eszünkbe juthatott az Eshtar olvasása közben.

A többi szereplőhöz a trilógia végére kezdtem el ragaszkodni. Aurora, Pandora, Vittorya, Darvood, Mikael, de még Dareeos is esküszöm, hogy hiányozni fognak. A karakterek meg-és beértek. Némelyikük halála a háború hiábavalóságának köszönhető, ettől csak még erősebb az utánuk keletkezett űr. De ahogy nagyjából mindennek, a főbb szereplők halálának is megvolt a maga feladata Walden végjátékában. A szereplők a rájuk kiszabott feladatokhoz felnőttek, beteljesítették sorsukat, még ha fájó is elfogadni, hogy a szabad akarat gyakorlatilag nem létezik. Pontosabban egy olyan paradoxonban létezhet, melyben először fel kell áldozni mindent a sors kedvéért, hogy később legyen jogunk a saját döntésünkhöz.

A recenziós példányt köszönöm az írónak, Michael Waldennek. 

Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!

Lelkes geek, blogger és megrögzött 80-as évek függő vagyok. Legtöbbször két lábon járó pop-kulturális utalás vagyok.

Ha tetszik a munkánk és úgy érzed szívesen támogatnál:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.