A DC filmes univerzumával rendesen meggyűlik a bajunk. Annak ellenére, hogy a DC képregényeit valamivel jobban kedvelem, mint a Marvelt, nem esik nehezemre bevallani, hogy egészestés mozijaik messze alulmaradnak a versenytárstól. A DC háza táján is találni azért gyöngyszemeket, hiszen a Wonder Woman egy kifejezetten jól sikerült alkotás volt.
Vagy ott van az Aquaman, ami ugyan nekem nem igazán tetszett, de a kritikusok nem döngölték annyira földbe, és a közönségnél elég nagy sikert könyvelhet el a Warner (az Aquaman világszintű bevételei már meghaladják az 1 milliárd dollárt). A stúdió környékén azonban tovább áll a bál, hiszen Ezra Miller otthagyta Flash szerepét, Ben Affleck is fogasra akasztja denevérjelmezét, a Suicide Squad rebootolása már senkit sem érdekel és ez csak a jéghegy csúcsa. Azonban idén még tiszteletét teszi a Joaquin Phoenix főszereplésével készült Joker önálló mozi, és ne menjünk el szó nélkül mai cikkünk alanya mellett sem. Nem rég bemutatkozott a Shazam, én pedig elmondom, milyennek láttam a filmet.
[h]Nyisd ki a szíved![/h]
Örülök, hogy valahol valaki észrevette, hogy egyáltalán nem baj, ha egy szuperhős-mozi humoros. Az Igazság Ligájában már tettek erre próbálkozást a Warner stúdióiban, de ott az volt a legkevesebb probléma, hogy a poénok nem ültek. Az Aquaman már valamit javított a helyzeten, és a moziteremben ülő nézők jóízűeket kacarásztak, szóval valószínűleg bennem a hiba, amiért fapofával tudtam végigülni a filmet.
Egy picit féltem, hogy a Shazam gyerekes lesz, hiszen… gyerekek a főszereplők. De komolyan mondom, ebben az egy filmben több összeszedett felnőttes gondolat, szeretet és lélek volt, mint majdnem az összes eddigi DC-filmben együttvéve.
A történetről nem érdemes sok szót ejteni, hiszen egy abszolút klisékből építkező szuperhős eredettörténetet láthattunk. Volt benne karakterfejlődés, felnövéstörténet, az egysíkúnál kicsit összetettebb (de kifejezetten nem túlgondolt) főgonosz, és persze tanulság a család és szeretet erejéről. A Shazam egy olyan film, amiben minden adva volt ahhoz, hogy két órán át unatkozzunk és hogy utána sírjunk a fölöslegesen kidobott mozijegy árán, de valahogy ennél mégis többet nyújtott számomra. Tény, hogy voltak üresjáratok, és néhány fölöslegesen túlhúzott jelenet, de ezeket leszámítva egyáltalán nem unatkoztam, és minden jelenetet átitatott az üzenet, amit a filmmel közvetíteni szerettek volna a készítők. Ja, és nem kevésszer képes volt megnevettetni!
[h]Csak mondd ki a nevet[/h]
A főszereplő Billy Batsont játszó színész, Asher Angel (csak szerintem hasonlít kicsitMaisie Williamsre?) is remekül alakította a világban elveszett, magára maradt fiút, de Zachary Levi is jól hozta a férfi-és szuperhőstestbe zárt tinédzsert. A mellékszereplők is egészen rendben voltak, bár funkciójuk érezhetően a sztori miatt lett erőltetve, és utólag belegondolva még szívesen megtudtam volna többet róluk (talán, ha lesz folytatás, erre még lesz lehetőség).
A látványon nincs mit csámcsogni, hiszen nem kapunk sem szemet kápráztató jelenetsorokat, sem kirívóan kreatív megoldásokat. Sőt, néhány jelenetben elég gagyik voltak az effektek, illetve a főgonosz Dr Sivanához (Mark Strong) köthető démonok helyenként végtelenül rosszul néztek ki. Mintha gyurmafigurák lettek volna, vagy egy tíz évvel ezelőtti techdemóból ugrottak volna elő.
Voltak érdekes, de legalábbis humoros easter eggek és kitekintések a DC Univerzumra, bár nekem személy szerint nem sikerült belőnöm, mikor játszódik a film. De ha már itt tartunk; nem ennek a filmnek a sajátossága, de könyörgöm, nőjük már ki, hogy egy képregényes, szuperhősös moziuniverzumban, ahol hemzsegnek a metahumánok, földönkívüliek és egyéb bugyogós igazságosztók – meglepődünk, amikor a főszereplő például repül. Oké, nem voltak vészesen túltolva az efféle szituációk a Shazamban, de egy olyan világban, ahol létezik Superman, miért kell leakadni azon, hogy szuperereje van egy szuperhősnek. Ez igazán szőrszálhasogatás, de nem először láttam már ilyet.
[h]Családias hangulat[/h]
Összességében a Shazam egy abszolút ártatlan családi mozi; tipikus történet, tipikus cselekmény jellemzi, de a tálalás nagyon sokat számított, hogy pozitív irányba dőljön a mérleg nyelve. A filmnek jó humora van, és próbál kicsit önreflektív lenni magára a zsánerre is, amit jó volt egy családbarát környezetben is látni, nem csak úgy, mint a Deadpool esetében. A látvány nem tartogat semmi extrát, sőt néhol még alul is teljesít a CGI, de a hangulat kárpótolhatja a nézőt.
A színészek rendben hozzák a rájuk osztott szerepeket, és a film alatt felcsendülő dallamok (és zenék) is jól simulnak az aktuális jelenet hangulatához. Karácsonykor simán újranézős lesz, beiktatva két Bud Spencer film közé, illetve kíváncsian várom, lesz-e folytatás, és ha igen, merre veszik az irányt.
Aki forradalmat vár a hősmozik tájékán, az ne itt keresgéljen, de akinek van szabad két órája és még nem kapott csömört az igazságosztóktól, nyugodtan tegyen egy próbát. A Shazam tele van szellemes poénnal, lélekkel, jól adagolt drámával és kedvességgel A stáblistás jelenetet pedig érdemes megvárni, főleg azért, mert a végefőcím valami elképesztően hangulatos, kreatív és mókás volt.
