Ismét egy co-op kritikával jelentkezünk: Tanár Úrral közösen játszottuk végig a Hazelight Studios legújabb játékát, az It Takes Two-t, és a cikket is közösen készítettük el. Íme egy újabb remek szórakozás Josef Fares kezei közül.
Tyrion: Josef Fares olyan a játékfejlesztők között, mint Zlatan Ibrahimovic a futballsztárok között. Hatalmas arca van, nem rest a saját képességeit fényezni, de mégis képes következetesen megugrani az önbizalma által állított léceket. Van, aki emiatt még jobban utálja, és van, aki emiatt egy legendának tartja, de az biztos, hogy szakmájának meghatározó mestere. Fares az It Takes Two-val kapcsolatban például kijelentette, hogy kész 1000 dollárt fizetni bárkinek, aki őszintén megunja a játékát. És hiába tűnik ez egy meredek ígéretnek, a játék befejeztével kétlem, hogy bárki joggal követelhetné rajta ezt az összeget.
Tanár Úr: Hála az égnek már a kritika első bekezdésében sikerült ellenvéleményt formálnom. Igaz, nem Zoltán Ibrakadabráról, mert azon túl, hogy akkora arca van, hogy egyik közösségi média felületre se fér be vele, nem sokat tudok róla, mert nem érdekel a foci. Ellenben érdekelnek a videojátékok, és azt meg tudom mondani, hogy Josef Fares eddigi munkái nem kifejezetten nyűgöztek le.
A Brothers: Tale of Two Sons egy közepesen szórakoztató játék volt, ami magát logikai játéknak reklámozta, de a logikai feladatok nehézsége megragadt valahol a harmadikos és a negyedikes matematika pótvizsgák szintjén, a narratíva pedig minden nüanszot mellőzve próbált pogózni a rég megkövült szívemen. A fószer másik játékának, a Way Outnak pedig az egyetlen emlékezetes eleme az volt, hogy az egyik karakternek az orra a Nemzetközi Űrállomásról is látszott.
Egy szó, mint száz, számomra azért nem volt annyira egyértelmű ziccer az It Takes Two – legalábbis a készítők neve nem hordozta azt a fajta pedigrét, ami miatt látszólag a teljes gémertársadalom tűkön ülve várta ezt a játékot. Azt azonban el kell ismernem, hogy már a trailerek alapján érdekes koncepciókat villogtatott a játék, így hát hajlandó voltam valakivel együtt dolgozni pár órát.
[h]Valótársak[/h]
Tyrion: May és Cody egy válófélben lévő házaspár, akiknek folyamatos veszekedése a lányukat, Rose-t is megviseli. A kislány egy titokzatos könyv segítségével véletlenül mágikus babákká változtatja szüleit, akik jócskán összemenve próbálják kideríteni, mi történt velük, és hogyan tudnának mindent visszacsinálni. Szerencséjükre (és a játékosok nagy bánatára) Dr. Hakim, az esetért felelős, rettenetesen irritáló könyv a segítségükre siet, és elmondja, hogy csak akkor változhatnak vissza, ha helyrehozzák a kapcsolatukat. A hozzájuk képest hatalmasra nőtt házban szükségük is lesz az együttműködésre, hogy végül kiderüljön, eredményes-e ez a szokatlan párterápia.
Tanár Úr: Meg kell jegyeznem, hogy szerintem tökéletes választás volt egy kvázi mesébe belehelyezni a legújabb co-op próbálkozást. A felállás abszurditása miatt nagyjából bármi belefér, amit a dizájner elborult elméje ki tud erőltetni magából, kezdve a fidget spinneren helikopterezéstől egészen a kaktuszos tower defense-ig. Ez biztosítja, hogy a játék helyszínei, kihívásai, és hangulata különösebb magyarázat nélkül sodródhasson, és soha ne érezzük azt, hogy valahol eltört volna a narratíva, vagy a játék belső logikája.
[h]A másik balra[/h]
Tyrion: Ami ezek után kezdetét veszi, az egy lendületes, változatos és végig szórakoztató 3D-platformer, amelyben valahogy végig tartani tud egy borzasztó erős színvonalat. Az első pályán még nem látszik annyira a zsenialitás, hiszen itt még csak tanuljuk az egyébként nem kifejezetten bonyolult alapmechanikákat, de már itt is felbukkan az a beteg báj, ami végig jellemzi az It Takes Two-t. Egyszerűen nem lehet nem imádni azt, ahogyan egyik régi porszívócsőből a másikba repülve utazzátok be fészert, és közben csak úgy röpködnek a félig vicces, félig kínos egysorosok. A játék egyébként nagyon gyorsan túllendül az egyszerű ugráláson, de fontos kiemelni, hogy ezek az alapok is remekül működnek: az irányítás teljesen korrekt, a kamera irányítható, és a mozgás úgy általában jó.
Persze később sem lesz rettenetesen összetett az It Takes Two, nem fog megkövetelni pixelpontos ugrásokat, és éppen csak annyi kihívást ad, hogy az események izgalmasak maradjanak. Az más kérdés, hogy így is ipari mennyiségű bénázást sikerült betegyek a közösbe, és már nemcsak sejtem, de tudom is, hogy nincs térlátásom. A checkpoint-rendszer ugyanakkor megengedőbb, mint a bíró a megyeiben a harmadik feles után, így rendes elakadás a legszorgalmasabb közreműködésemmel sem fordult elő.
Tanár Úr: Kifejezetten előnyös, hogy az It Takes Two nem próbál keményvonalas platformerként viselkedni. Egyrészt nem is állna jól neki – mert saját erejéből azért annyira nem jó a platforming -, másrészt, valószínűleg agyvérzést kaptam volna Tyriontól. A fő kihívás ténylegesen az együttműködésben rejlik, és ezt minden fejezetben másképp várja el tőlünk a játék. Voltak olyan részek, ahol egészen kiegyenlítettnek éreztem a két fél által betöltött szerepet, máskor egyikünk inkább segítő, másikunk pedig aktívabb szerepet kapott, majd a játék ezeket variálta, hogy egyikünk se érezze magát másodhegedűsnek. Megjegyzem, azért az esetek halovány többségében – akárcsak a kapcsolatban – May volt a domináns fél. Ennek megfelelően valahol a harmadik fejezet magasságában karaktert is cseréltünk Tyrionnal, mert hát az ágyban is én vagyok felül – nem Tyrionnal.
Abban egyetértünk, hogy az irányítás és a kameramozgás nagyon jól működik. Külön kiemelnék egy üldözős szekciót, ahol a kamera pár perc leforgása alatt klasszikus 3D platformer nézetből oldalnézetes 2,5D platformerre vált, majd felülnézetre, sőt, egy részen még a régi Oroszlánkirályból ismert “szembe futunk a kamerával” nézet is becsúszik. Mindezt a játék úgy oldja meg, hogy soha nem zavaró a váltás, és soha nem kényelmetlen az irányítás – nézettől függetlenül. Talán az egyetlen kifogásom az agresszív auto-aim, ami csökönyösen a rossz célponton tartja a célkeresztet, amíg ketté nem fejelem a kontrollert.
[h]Műfajorg – elnézést, ez egy családi cikk, ilyet nem írhatok le[/h]
Tyrion: Mint már említettem, a későbbiekben sem a kihívás növelésével, vagy a tűpontosan kiszámolt pályatervezéssel domborít a játék, hanem sokkal inkább a sokszínűséggel. Minden fejezet saját tematikát és saját mechanikákat kapott: valahol lendületes korcsolyázással zúghatunk le a hegyről, máshol pókok hátán ülve járhatjuk be a fák törzsét, és olyan is volt, hogy kétféle lőfegyverrel aprítottuk az agresszív darazsakat. És az egy dolog, hogy minden helyszínhez több kiváló ötlet is tartozik, de még a legkevésbé jelentős pillanatokban is előfordulnak kifejezetten kreatív megoldások.
Az It Takes Two a nézetek és műfajok között is könnyedén utazik, és hosszabb-rövidebb időre például felülnézetes „RPG”, verekedős játék vagy ritmusjáték lesz belőle. Lenyűgöző, hogy ezek mindegyike problémák nélkül működik, hogy azt átvezetések és nézőpontváltások milyen simán és folyékonyan történnek. Így ahelyett, hogy kivetnének a platformerkedés sodrából, csak hozzáadnak a szórakozáshoz, arról nem is beszélve, hogy milyen jóleső meglepetéssel vettük tudomásul egy újabb meglepetésszerűen felbukkanó zsáner jelenlétét.
Tanár Úr: Külön pluszpontot érdemel a játék azért, hogy soha nem igazán ismétli önmagát. Persze, vannak hasonló pontok, de soha nem éreztem azt, hogy ezt már láttam korábban – vagy annyira ritkán történt ilyen, hogy teljesen kiesett az emlékezetemből. Bár egy-egy fejezeten belül azonos trükk köré építik fel a feladatokat. A játék egy korai részében például Cody szögeket tud beleütni a falba, amivel tereptárgyakat tud rögzíteni, May pedig egy kalapáccsal tud dolgokat széttörni, vagy falba vert szögeken átlendülni. Erre az alapmechanikát aztán ezerszer ezerféleképpen csavarják meg, hogy az első pár perc után értsük az alapkoncepciót, de mindig új kihívásokat kapjunk.
Még talán azt is hozzátenném, hogy valamilyen szempontból a narratívát is követik a megoldandó feladatok és a kapott eszközök. Van például egy fejezet, ahol a két játékos karakter feltűnően hasonló kaliberű feladatokat old meg, egy pillanatra sem érződik alá-fölérendeltség. Ebben a fejezetben mágnesekkel kell mindenféle logikai és ügyességi feladatokat megoldani, és stílszerűen ez a fejezet a vonzalomról szól.
[h]Nem koopi pészt[/h]
Tyrion: Az, hogy szinte percenként egy új játékszert kapunk a kezünkbe, és új megközelítésre van szükség, jelenthetne egy darabokra eső, és funkcióit kiaknázatlan bazári látványosságokká alacsonyító játékot is. Az a szerencse, hogy ez ennél távolabb nem is lehetne az igazságtól. Mert ugyan van néhány felvillanó ötlet-szikra, amelyik nem tér vissza, de minden komolyabb mechanika rendes felépítést kapott. Ezek ügyesen össze vannak kombinálva az alapelemekkel és egymással is, és a tengernyi újdonság „csak” annyit jelent, hogy nem lesz két ugyanolyan terem vagy pályaszakasz, hiába használjuk ugyanazokat a mozdulatokat és kütyüket.
Emellett az sem utolsó szempont, hogy hiába vannak látszólag éles váltások a fejezetek között, és hiába lehetne akár több játéknak is tekinteni az It Takes Two-t, ez mégsem érződik így. Van egy sodró lendülete, egy kellemes hangulata, amely végig kitart, és általában nem rugaszkodik el annyira, hogy az zavaró legyen. Amit végül kapunk, az egy veszettül szórakoztató, megunhatatlan platformer-kaland. Dobálózhatnék nagy szavakkal, hogy ez egy etalon a műfajában, de őszintén szólva annyira mozgok otthonosan ebben a zsánerben, mint Bobby Kotick egy Év Embere választáson.
Tanár Úr: Ellenben szerény személyem hatalmas platformer rajongó, és ebből a szempontból a játék kimondottan erőset alakít. Co-op szempontból kicsit óvatosabban merek nyilatkozni, mert utálom az embereket – igen, a GV szerkesztőket is, de őket csak nagyon kicsit. Azonban a tény, hogy képes volt ez a játék rávenni, hogy csaknem tíz órán keresztül kooperáljak valakivel, az önmagában lenyűgöző. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy minden egyes feladat, minden kis porszemnyi játékmechanika dizájnjából adódóan két embert kíván – eltérő képességekkel, de ugyanazzal a céllal.
Tyrion: Én ennél tovább mennék, az It Takes Two a létező tökéletes kooperatív játék. A legtöbb co-op cím meg sem próbál túllépni azon, hogy néhány helyen két ember kell egy gomb lenyomásához. Itt a párhuzamos létezés helyett tényleg szükség lesz az együttműködésre. Cody és May gyakran kapnak eltérő felszerelést: például van, hogy Cody szögekkel rögzíthet platformokat, és képezhet lengőrudakat, miközben May egy kalapácsfejjel tisztítja meg az utat. Sokkal több mechanikát nem akarok lelőni, de sokszor kellett közös tervezés után összehangoltan, megfelelően időzítve végighaladni egy-egy szakaszon.
Ami még fontosabb, hogy sose érződött erőltetettnek a közös munka. Nem éreztem úgy, hogy „ez is csak azért van ott, hogy co-opnak hazudhassuk a játékunkat”, hanem szinte mindenhol új ötletekkel találkozhatunk. A kollaborációt pedig az online is osztott képernyő segíti, amely bár elsőre furcsa lehet, sokszor fontos lesz, hogy lássuk, éppen hol tart partnerünk. Ha már különböző játékmódok, természetesen helyi co-op is lehetséges, online pedig bárki meghívhat ingyen egy barátot, hogy játsszon vele (igaz, ehhez el tudtam volna viselni, ha nem kell az EA remek szolgáltatásait kötelezően igénybe venni).
Tanár Úr: Az osztott képernyővel azért voltak problémáim. Teljesen megértem a szükségességét, de attól, hogy tudom, miért jó óratervet írni, még nem fogom megszeretni. Plusz, nem azért vettem ekkora monitort, hogy a felét elvegye valaki más. Mentségére legyen szólva a játéknak, eszméletlen sokat segít, és sok frusztrációtól megkímél, ha premierplánban látom, mit csinál a társam – innen tudtam például, hogy belefér egy cigi, amíg Tyrion felküszködi magát az akadálypályán, amin húsz másodperc alatt felszáguldottam.
[h]Hallucináció Praecox[/h]
Tyrion: Az It Takes Two egyébként tele van ötletes és szórakoztató apróságokkal. Az achievementek többsége vicces ökörség, és a pályákon számos random interakció van, például hógolyózhatunk, ha kedvünk tartja. Remek pillanatokat nyújtanak az 1v1 minijátékok is, itt a sakktól a kötélhúzáson át a tankharcig lesz minden (amelyek közül mindegyiket megnyertem – Tanár úr) (nem is, a tankpárbajt lehoztam – Tyrion), és mindegyik jóleső szünetet ad két féktelenül száguldó fejezet között. Ezeket a menüből külön is elérhetjük, így végső soron az It Takes Two partyjátékként is működhet.
Őszintén szólva nehéz fogást találni ezen a játékon, de természetesen ez sem tökéletes. Az utolsó felvonást kicsit túlhúzottnak éreztem, és nem feltétlenül hiányzott, hogy újabb és újabb köröket futtassanak velünk. Ez volt a legkevésbé konzisztens rész is, és azt az érzetet keltette, hogy még gyorsan be akartak sűríteni egy pár ötletet, amely máshova a kötöttebb keretek miatt nem fért be. Itt a kevesebb több lett volna, de persze a legtöbb játék így is csak szeretne olyan legjobb pillanatokat, mint az It Takes Two leggyengébb momentumai.
Tanár Úr: Itt teljesen egyet tudok érteni Tyrionnal. Az It Takes Two valahol a negyedik és az ötödik fejezet környékén tetőzik minőségben, kreativitásban, és látványban is, ezek után azonban még van két, nem elhanyagolható hosszúságú fejezet. Ezek közül az első még nagyjából tartja a tempót, az utolsó viszont kimondottan összeszedetlen és csapongó. Kicsit a húsvéti ebédre emlékeztet ez, amikor már túl vagyunk anyám mennyei kaszinótojásán, de még elvárják, hogy egyek nővérem tortájából – ami jó, csak már teli vagyok -, meg öreg-keresztanyám jószándékkal készített, de katasztrofális krémeséből.
Pontosan emiatt rezgett a léc nálam a pontozással kapcsolatban, hiszen ahogy épp befejeztük a kampányt, enyhe keserű szájízt hagyott az It Takes Two. Kis összesítés után azonban megadom magam Tyrion szentimentalizmusának.
[h]Jó körítés, szomszéd[/h]
Tyrion: Egy biztos, a körítésbe nem nagyon lehet belekötni. Az egyes helyszínek egy felismerhető stílusban, de mégis saját egyéniséggel készültek, ahogyan a két főszereplő designját is kifejezetten jól eltalálták. Technikailag sem lehet panaszunk, amikor időnként közelebb kerülünk a textúrákhoz vagy a modellekhez, látszik, hogy profi munkával van dolgunk. A látványtervezés pedig egy-egy pályaszakaszon egyszerűen lenyűgöző, az óratorony hatalmas gépezetei vagy a hegyvidék hófödte lejtői könnyen elkápráztattak. A fények és a bevilágítás szintén korrekt, de csak akkor, ha nem vagy epilepsziára hajlamos, mert egy kaleidoszkópban is megfordulunk (mondjuk legalább orvosi vizsgálat nélkül is tudjuk, hogy ezen a területen egészségesek vagyunk, mert egyikünk sem kötött ki a padlón).
A hangzás is abszolút felső polcos, a robbanások zajának nem szabadna ilyen kielégítőnek lennie, miközben az összes zörej is az elvártaknak megfelelően csendül fel. A zenei anyag gyakorlatilag hibátlan, az epikus, filmzene-szerű dallamok és az EDM egyaránt helyet kaptak, és kiválóan illenek a jeleneteinkhez. A szinkronmunka bár nem hagyományos, hiszen mind a kissé túljátszott animációk, mind az alakítások a gyerekszínházak teatralitását juttatta eszembe, de ez teljesen összhangban van az egész körítéssel.
Tanár Úr: A látványban teljes mértékben be tudok állni Tyrion mellé. Pontosan tudom, hogy a messzi távolban egy fekete öves billentyűzethajlító már javában írja a kommentet, hogy ez a rajzfilmes grafika a közelébe sem ér a Modern Balfar huszonötnek. Ennek a kijelentésnek minden egyes kvarkommal ellenállok. Az It Takes Two hihetetlenül jól néz ki, hol cuki, hol lenyűgözően szép, változatos és lélegzetelállító. További pirospont jár azért, hogy mindebben a vizuális orgiában soha nem veszítettem szem elől a feladatokat, nem nagyon emlékszem olyan pillanatra, amikor túl sokat kellett volna gondolkodni, hogy épp mit kell csinálnom.
A hanghatások is menők, ellenben zenei szempontból nem éreztem akkora eresztésnek az It Takes Two aláfestését. Dehát ez csak szakmai ártalom, nem tehetek róla, hogy mára már nem tudok semmit élvezni, amiben nincs legalább egy, felismerhetetlenségig torzított szinti, meg két skót duda.
[h]Új sztenderd[/h]
Tyrion: A történet talán az, ahol a legtöbb objektív kritikát lehetne megfogalmazni. Bele lehetne kötni, hogy nem elég komolyan foglalkoznak a válás témájával, hogy nem elég mélyek a karakterrajzok, és nem elég irodalmi a konfliktusok kezelése, de igazából kit érdekel. Ez egy többnyire családi szórakozás, egy jó üzenettel, a felszínes bohóckodáson messze túlmutató témával és motívumokkal. Valami olyasmi, amit például a Pixar animációs filmjei képviselnek. A jó része sodró és szórakoztató, de kapunk néhány drámai pillanatot és egy megkapó lezárást.
Meg Dr. Hakimot. Aki kitalálta, hogy szükség van egy ilyen idegesítő, szekunder szégyent árasztó, és már-már kellemetlen karakterre ebben a sztoriban, annak őszintén kívánom, hogy Bunyós Pityu szóljon az ébresztőjéből. Mivel amúgy is volt elszórva néhány megkérdőjelezhető minőségű szóvicc, nehéz eldönteni, hogy az őszinte kacagás, vagy a kínos nevetés dominált a végigjátszás alatt. Nem hittem volna, hogy lesz kevésbé kedvenc könyvem, mint a Bűn és bűnhődés, de az orosz realizmusnak mindenképpen jól áll a mexikói akcentusú szerelemdoktor.
Tanár Úr: Mondjuk én a Way Out után nem annyira igényeltem, hogy Fares itt próbálja meg kiélni a karakterdráma iránti imádatát. Családi játékhoz mérten meglepően helyén kezeli a témákat, amikkel foglalkozik. Egyfajta gyermeki ártatlanság lengi körül az egész játékot – még akkor is, amikor valami szörnyűséget kell csinálnunk. Van egy cuki üzenete is, miszerint a felnőttek sokszor gyerekesebben viselkednek, mint a tényleges kölykök, és hogy aki elfelejt a párjával játszani, az lassan megmérgezi a kapcsolatát.
Az It Takes Two egy jól összetákolt 3D platformer, egy kifogástalan co-op élmény, és egy zseniálisan megdizájnolt játék. Az itt-ott jelentkező apró hibái sem tudnak nagyon megingatni abban, hogy perpillanat ez a játék jelenti a sztenderdet a kooperatív többjátékos gammák műfajában, és igencsak fel kell kötni a gatyát a hasonló mezőnyben induló versenyzőknek, mert most már nem lehet majd azzal elsimlizni a dolgot, hogy egyszerre kell meghúzni két kart osztcsókolom, ez itt a co-op játékunk.
Cím: It Takes Two
Kiadó: Electronic Arts
Fejlesztő: Hazelight
Megjelenés dátuma: 2021. március 26.
Műfaj: platformer, akció-kaland, együttműködő