Itt az Archívum-rovat következő cikke, a méltán sikeres Resident Evil 2 Remake kritikája. A teszt eredetileg a leet-en jelent meg 2019 márciusában.
Bármennyire is elítélem a „klasszikus” megnevezést különböző művészeti, szellemi termékekkel kapcsolatban, hiszen ez sokszor egy hibákat jótékonyan elfeledő, idealizáló hozzáállást takar, de a Resident Evil-szériára mégis határozottan illik ez a jelző. És mint ilyen, megérdemel egy kis történelmi áttekintést.
Az 1996-os első rész olyan hatással volt a túlélőhorror-játékokra, mint a szintén ebben az évben debütáló Tomb Raider az akció-kaland zsánerre: a köztudatba helyezte, és népszerűvé tette őket, jó pár évre meghatározva ezen műfajokat. A RE-sorozat következő darabjai, különösen a sokak számára kedvenc második, illetve harmadik rész kultikus státuszt kaptak, a sorozat pedig töretlenül népszerű volt a számtalanféle kiadás, mellékág és folytatás által. Azonban ahogy az első Tomb Raider-trilógia is evolúciós zsákutcának számít, úgy a „klasszikus” Resident Evil-játékok kötött kameranézete felett is eljárt az idő. A nagy váltás 2006-ban érkezett, a negyedik számozott résszel, amely bár kiválóan sikerült, elindított egy folyamatot, amely nem volt egészséges a sorozatnak.
Az új nézőpont lehetővé tette, hogy a játékok sokkal akció-orientáltabbak legyenek, és egy pár év alatt már eljutottunk az Operation Raccoon City és a hatodik rész lőporfüstös fejezeteihez, ahol a RE eredeti identitásából már alig maradt meg a külsőségeken túl valami. Persze sokaknak bejött a változás, és én sem szeretnék elítélni senkit az ízlése miatt, de utólag határozottan nem tetszik az az irány, amelybe ez a patinás IP haladt, és amely az Umbrella Corps nevű förmedvényben csúcsosodott ki. Annál jobban örültem a hetedik résznek, amely egyszerre tért vissza a gyökerekhez és reformálta meg a sorozatot. Most januárban pedig a második rész próbálja új köntösben, remake formájában bizonyítani, hogy a probléma talán mégsem az új nézőponttal, sokkal inkább a meglovagolt trendekkel volt.
[h]Régi-új apokalipszis[/h]
Még itt az elején le kell szögeznem, hogy nem játszottam az eredeti második résszel. Ez ugyan megakadályoz abban, hogy összehasonlíthassam a két kiadás által nyújtott élményt, de legalább a nosztalgia rózsaszín szemüvege sem fog elvakítani.
Az idei Resident Evil 2 egy teljes újrakeverése az eredetinek. Bár a történet, és gyakorlatilag az egész játéktér megmaradt, a játék szokványos harmadik személyű nézetben, a hetedik rész grafikusmotorjával kelt életre, miközben számos játékelemben is módosult (igaz, főleg apróságokban). Az 1998-as eredetihez hasonlóan két játszható karakter közül választhatunk: Leon S. Kennedy, az újonc rendőr, illetve Claire Redfield, a bátyját kereső diák közül. A két főszereplő amilyen hirtelen találkozik, olyan gyorsan el is szakad egymástól, ezután választottunk többnyire egyedül fog megküzdeni a nehézségekkel, amelyet a zombivírustól fertőzött Raccoon City állít eléjük.
[h]Barangolás a sötétben[/h]
A Resident Evil 2 egy valódi túlélőhorror, és nem csak annak hazudja magát, mint a Dead Space-ek. Bár összesen négyféle fegyver lehet nálunk, amely az egyszerű pisztolyon túl akár lángszóró vagy gránátvető is lehet, ráadásul mindezt a személyes terünket védő késsel vagy gránátokkal is kiegészíthetjük, mégsem érezhetjük magunkat biztonságban. A lőszer kevés, a zombik több fejlövést is kibírnak, sőt, sokszor fel is kelnek, emiatt pedig egyszerre kettőnél több ellenféllel már nagyon is vigyázni kell. Ez két dolgot is jelent. Egyrészt, érdemes takarékoskodni a lőszerrel, és bizonyos helyzetekben inkább csak megzavarni, vagy egyszer földre küldeni a zombikat, mielőtt továbbállunk, észben tartva, hogy szégyen a futás, de hasznos. Másrészt, érdemes minden kis szobába benézni, minden lőszert, felszerelést összegyűjteni, és minden kis titkot, lezárt lakatot feloldani. Lehet, hogy én vagyok defektes, mint a sünfarmon áthajtó kamion, de én kifejezetten élvezem az ehhez hasonló, lassúbb tempójú játékmenetet. Nekem nem hiányzott háromszor ennyi ellenfél, meg végtelen lőszer, helyette előszeretettel fedeztem fel a rendelkezésre álló területeket, ismertem ki az elsőre olyan ijesztő folyosókat, hogy aztán mindig azzal a jóleső elégedettséggel zárjam be a játékot, ami a jól végzett munka eredménye.
A játék gyakorlatilag az elejétől a végéig izgalmas. Az ismeretlen, sötét helyiségek, tele zombik hörgésével egészen félelmetesek tudtak lenni, és a horrornak az is jót tett, hogy nem az olcsó ijesztgetésre, hanem az atmoszférára építettek a készítők, ennek köszönhetően pedig az elvben biztonságos folyosókon is kirázott a hideg. A játék felfedezős része pedig egyfajta jóleső izgalmat rejt magában, ahogyan sorra göngyölítjük fel az eseményeket, végighaladva a minden feladványon és lezárt ajtón. Kifejezetten kapacitálva is vagyunk az alaposságra, hiszen a megoldáshoz sohasem egyenes út vezet, miközben a játék méltóságteljes tempója miatt az eszköztárral való vesződség sem tűnik időpazarlásnak, sőt, bennem néhányszor egészen fellángolt a gyűjtőszenvedély.
A számtalan összehordott tárgy azonban nem mindig elegendő önmagában, sokukat érdemes kombinálni egymással. A zöld, piros és kék növények különböző keverékei életerőt állíthatnak vissza, mérgezést szüntethetnek meg, vagy sebzés elleni védelmet adhatnak, a puskaporok keverékeiből pedig lőszert készíthetünk. A pályákon elszórva fejlesztéseket is találhatunk fegyvereinknek, amelyekkel hatékonyságukat növelhetjük. Az erőforrások okos felhasználásával nagyobb készleteket is felhalmozhatunk a biztonságos szobákban található tárgytároló ládákban, amelyeket utána szerencsére el is használhatunk például boss-harcok során. (Nincs is rosszabb annál, mint amikor feleslegesen gyűjtjük össze a legjobb cuccokat, hogy végül egyik összecsapás sem legyen érdemes azok „elpazarlására”). A főellenfelek között felbukkan az ikonikus, halhatatlan Mr. X is, aki fenyegető jelenlétével sosem hagyja elaludni a veszélyérzetünket, de cserébe nem is lesz soha igazán frusztráló.
[h]Semmi sem tökéletes[/h]
Amint az eddigiekből kiderült, szerintem a Resident Evil 2 hatalmas élményt nyújt, amelyet mindenkinek érdemes megtapasztalni, ugyanakkor a telhetetlenség bűne sem teljesen idegen tőlem. Engem például zavart, hogy miután földre vittem a zombikat, még egy jó pár lövés kellett beléjük. Persze ez már az alapjátékban is így volt, és meg is lehet szokni, hogy késsel ébresztjük a golyóktól elszunyókált élőhalottakat, majd újra lelőjük őket, de bennem eleinte nagyon erősek voltak a reflexek, hogy a Dead Space mintájára egy jól irányzott taposással zárjam rövidre az összecsapásokat. Sokkal nagyobb probléma azonban, hogy igazi változatosság csak a kifejezetten kreatív feladványok terén érhető tetten, a helyszínekre és a játékmenetre ez már nem annyira igaz. Nyilván ez nem a felújítás hibája, egy 21 éves játéktól pedig nem illik ilyesmit számon kérni, de nekem kicsit hiányzott az az érzelmi hullámvasút és játékmeneti fejlődés, ami a hetedik részt jellemezte. Persze ettől még nem válik unalmassá ez a rész, és a kb. 8-10 órás játékidő sem követeli meg a komoly megújulást, sőt, a két játszható főhősnek, és a B-kampányoknak köszönhetően a többszöri visszatérés lehetősége is megvan. A két főszereplő eltérő fegyvereket birtokolhat, részben más helyszínekhez fér hozzá, és a történetükben is jó pár különbség érhető tetten. Például amíg Leon segítségére egy Ada Wong nevű ügynöknő siet, addig Claire-nek egy kislányra, Sherry-re kell vigyáznia; előbbi esetben egy hekkelős, utóbbiban egy lopakodós szekció erejéig szakadhatunk el főhősünktől.
[h]Csillogó látvány, kopottas történet[/h]
Bár a játék kívül-belül megújult, játékmenete pedig folyékony és korszerű, a történet mégis megsínylette az eltelt időt. Ami 21 éve frissnek hatott, az az utóbbi évek élőhalott-túladagolása miatt ma a zombiapokalipszis hiteles tragikuma mellett is klisésnek hat. Persze részleteiben nem csak a járvány okairól és hatásairól van szó, és mindkét szál tartalmaz személyes tragédiákat és okos csavarokat egyaránt, de ezen kívül maximum középszerű sztoriról beszélhetünk. A karakterek nem büszkélkedhetnek a Bajkál-tó mélységével, fejlődésük is maximum a többi karakter tükrében értékelhető, és a párbeszédeken sem Oscar-díjas forgatókönyvírók munkálkodtak. A történtek háttere ugyan szépen kifejtésre került, de itt is akadnak gondok. Minden spoiler nélkül (bár egy 21 éves játék története annyira nevezhető spoileresnek, mint a Doom családbarátnak) gyakorlatilag ugyanazt kapjuk, mint minden RE-ben valaha, egy sokadik titokzatos és veszélyes vírust, meg a mindent elrontó, gonosz Umbrella-vállalatot. Értem én, hogy a Resident Evil-szériának ugyanúgy lételeme a sablonos történet, mint a rant-videósoknak a CS:GO Surf felvétel a háttérben, de ezzel nehéz levenni bárkit is a lábáról. Mint mondtam, azért nem vészes a helyzet, csak nem árt óvatosan bánni az elvárásokkal.
Legalább a tálalásra nem lehet panasz. A hetedik részben debütáló RE Engine továbbra is ideális szűkebb terek megjelenítésére, minden modell és textúra kifogástalanul mutat egy-két ritka anomáliától eltekintve. A karakterek arcai még játék közben is kidolgozottak, átvezető animációk közben pedig közel fotorealisztikusak. Az effektek és a parádés bevilágítás pedig kiváló atmoszférát eredményez, az i-re a pontot a hátborzongató zörejek és a tökéletes hangkeverés teszik fel. A játék zenéjére is érdemes áldozni egy pár szót, mert az újragondolt dallamok (különösen nagyobb harcok alatt) elképesztően hatásosak tudnak lenni.
[h]Két évvel később[/h]
Bár messze nem ez volt még annak idején sem a leghosszabb cikkem, de így két év távlatából sem nagyon tudok sokat hozzáfűzni a fentebb leírtakhoz. Az apróbb részleteket persze elemezhetném, csak teljesen felesleges, a RE 2 ugyanis leginkább a minden mással összehasonlíthatatlan, magába szippantó hangulata miatt ilyen jó élmény. Hihetetlen, mennyire addiktív tudott lenni, pedig a horrorjátékokat csak kisebb adagokban szoktam fogyasztani. Az pedig külön öröm, hogy mindezt az alapanyag tiszteletben tartásával hozták létre, miközben játékosok új generációi ismerhették meg a RE-játékok aranykorát.
Persze ettől még nem reformálódott meg a horrorjátékok zsánere. A legtöbb új cím még mindig kompenzál: ami egyeseknek a lehúzott ablakkal technót bömböltető BMW, az ebben a műfajban a jumpscare. Sőt, még a Resident Evil-sorozat jövője sincs kikövezve, a harmadik rész ugyanis ismét a butább, akciódúsabb irányba indult – úgy látszik, a történelem megismétli önmagát. Ugyanakkor azt nem lehet elvitatni, hogy a második rész remek lett, és meg is jött a kedvem egy új végigjátszáshoz.