Rendezvények lemondva? Családi és baráti összejövetelek elmaradnak? Ha (nagyon helyesen) te is önkéntes karanténban élsz már pár napja, akkor talán ideje újranézni a legjobb járványos filmeket! Mint például az 1995-ös 12 Majom című alkotást.
[h]Félelmetes jövőkép[/h]
Terry Gilliam filmje sok tekintetben is kiemelkedik mind az időutazós sci-fik, mind a járványfilmek műfajából. A kilencvenes évek két nagy sztárját is felvonultató 12 majom a cselekmény izgalmain kívül egyszerre épít félelmeinkre és a groteszk jelenetek szórakoztató voltára. Járvány miatti önkéntes karantén alatt is érdemes újranézni.
Ami talán a legtöbb embernek megragad az emlékezetében a filmből az az emberiség bukása utáni, romos és a vadállatok által birtokba vett nagyvárost bemutató képsorok a film elejéről és az alattuk hallható játékos mégis kissé borongós zene. Ebben is megmutatkozik, hogy az erős atmoszféra, az akár játékosnak és szürrealitásában bohókásnak is felfogható jelenetek ragadják meg a nézők fantáziáját. Ami pedig a felszín alatt lappang és a film előrehaladtával hol jobban, hol kevésbé előbukkan az az emberiség nagy részét kipusztító járvány fenyegetése, ami bármikor kellemetlen gondolatokat okozhat a mindenkori nézőnek.
A történetbe a szokásos időutazós filmekhez képest bonyolultságot csempész, hogy az alanyok időben való visszajuttatása enyhén szólva sem működik zökkenőmentesen. Mivel sem a kívánt időszak eltalálása sem az információ visszajuttatása nem garantálja a küldetések sikerét, ezért a megfogyatkozott populációból a tudósok csak a bűnözőket és egyéb nem kívánt elemeket használják fel. Egyikőjük James Cole (Bruce Willis), akinek ráadásul furcsa emlékképei vannak egy, még a vírus előtti világban átélt traumáról, ami álomként gyakran visszatér. Ezt a szálat egyébként egy 1962-es francia rövidfilmből (La Jetée) emelték át a készítők, az időutazással együtt. Az időben visszaküldött fogoly feladata minél pontosabb információk megszerzése a vírus kitöréséről, de a küldetés több nem várt komplikáció miatt végül valami teljesen mássá alakul.
[h]Őrült jelen[/h]
Egy ilyen kaliberű alapötletnél nem volt túlzás mellé illeszteni a teljesen őrült Jeffrey Goines (Brad Pitt) sztoriszálát, ami az elmegyógyintézetben látható jelenetsorokkal és Goines eszmefuttatásaival a már említett humoros aspektust jelentik. Amúgy itt jegyezném meg, hogy mikor anno szinkronosan láttam, akkor is átjött az itteni párbeszédek ritmusa és lendülete, hála két klasszisnak, Rudolf Péternek és Dörner Györgynek. De eredeti nyelven nyilván még jobb. Szóval Cole és Goines dinamikája nem kap nagyon sok játékidőt, de az nagyon intenzív perceket tartogat a nézők számára.
[h]Jóslatok vagy döntések?[/h]
Emellett Cole vonakodó pszichiátere, Kathryn Railly (Madeleine Stowe) az, akinek a jövőben kitörő járványról hallott történethez való viszonya meghatározza a cselemény irányát. Klasszikus Kasszandra komplexus teljesül be Cole jóslataival, ahogy erre maga a film is utal. Hiába tudják a jövőt, nem tudhatják biztosan, hogy mi segíti elő a világ megmentését, illetve, hogy egyáltalán a saját sorsukat kézbe tudják-e venni. Eköré az ötlet köré épül az a fajta gondolatkör, ami felmerülhet a nézőben bármilyen hasonló filmet nézve. Amennyiben vissza tudunk menni egy katasztrófát megakadályozni azzal a saját idővonalunktól eltérő valóságot teremtünk-e és ha igen, akkor ez hogyan hat az első idővonalhoz tartozó emberek életére?
Mondhatjuk úgy is, hogy a feszültséggel teli cselekmény, a bizarr párbeszédek végkifejlete nem tesz pontot egy lineáris szerkezet végére. Inkább arra veszi rá a nézőt, hogy kérdéseit a film vége utánra megtartsa és magában továbbgondolja a lehetséges válaszokat. Ami pedig magát a járványt illeti, az ma éppen aktualitása miatt fog drámai színezetet adni az emberiség végnapjait ábrázoló alkotásnak.
