Az elmúlt jó pár évben megtekintett, elolvasott végig játszott időhurkos alkotások miatt úgy éreztem, hogy viszonylag rezisztens lettem az időcsavaros művekre. Emiatt már volt egy prekoncepcióm a 12 Minutes-cel kapcsolatban, és most sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy végülis sikerült-e meglepődnöm, vagy csak átmeneti sokkot okozott ez a rendhagyó játék.
[h]Tizenkét perces reset[/h]
A 12 Minutes nem csupán az időhurok miatt érdekes, hanem mert hollywoodi sztárokat kértek fel a szereplők szinkronizálásához.
Ez a módszer egyáltalán nem tájidegen interaktív visual novelek esetében, elég csak a 2013-as Beyond: Two Soulsra gondolni, amiben Elliot Page és Willem Dafoe is szerepelt.
A feleséget Daisy Ridley (Star Wars új trilógia), a férjet James McAvoy (X-Men, Széttörve, Üveg), a rendőrt pedig a fantasztikus Willem Dafoe (Az örökkévalóság kapujában, A szakasz, A világítótorony) szólaltatta meg.
Mindhárman tehetséges színészek, és legtöbbször anélkül találták el karakterük érzéseit, hogy egyszer is láthattuk volna a szereplők arcát. A játékot ugyanis végig top-down nézetből – tehát csak felülről – láthatjuk. Azonban, ha a játékos nem ismeri ezeket a színészeket,- vagy nem mond sokat neki, hogy kik ők -, aligha emiatt fogja beszerezni a 12 Minutes-t. Így a két selling pointból egy máris kiesett. Marad hát a másik, a rejtélyes időhurkos thriller.
Ehhez képest a játék nagyon egyszerűen épül fel. A férfi hazaér munkából, ahol felesége várja desszerttel és egy meglepetéssel. A meghittnek szánt pillanatot azonban nem tudják kiélvezni, mert egy rendőr dörömböl az ajtójukon. Házkutatási parancsa van – állítja, és a nőt gyanúsítja apja nyolc évvel ezelőtti meggyilkolásával. Egy zsebórát keres az állítólagos zsaru, és a nőt zsarolván a férfit megfojtja. Innen kezdődik a játék.
Megtörténik az első hurok, letelik a 12 perc, és mi újra a cselekmény elején vagyunk. A férfi hazaér, a nő várja őt, jön a rendőr, stb. A férj, akit irányítunk a játék során, természetesen az ég világon semmit sem ért, kell egy-két visszatekerés, mire tudatosul benne, hogy bent ragadt egy időhurokban. A feladatunk az lesz, hogy az újraélt tizenkét percek során minél többet megtudjunk a feleségünkről, a rendőrről, és egy csomó egyéb dologról, amikről spoilerek nélkül nem tudunk beszélni.
[h]Groundhog day-pillanatok[/h]
Utólag úgy gondolom, hogy maga a történet nem túl izmos. Ennek ellenére a cselekmény, a végkifejletig vezető út viszont roppant elmésen lett megalkotva. A játék folyamatosan rávesz, hogy minél több információt tudjunk meg a körülöttünk zajló furcsa eseményekről, és hogy meg tudjuk akadályozni a rendőr ámokfutását.
Ahogy a bevezetőben írtam, elég rezisztens vagyok már az efféle plot-twistes alkotásokra, a 12 Minutes-nek végül azért sikerült meglepnie. Nem tudom, hogy pusztán azért, mert a csavarban is csavar volt, vagy mert tényleg átgondoltan lett kitalálva. Ahogy összeáll a kép, és sosem tudjuk, ki-kicsoda és mit miért tett, az egyszerűen lenyűgöző, és ezt nem is veszem el a játék érdemeiből. Viszont a vége, a végső csavar még mindig nem érzem, hogy igazán meggyőzött volna. De biztos vagyok benne, hogy lesz olyan játékos, aki utána órákig csak a falat bámulja, és próbálja feldolgozni az eseményeket.
A 12 Minutes-nek hét különböző befejezése van. Számomra tökéletesen elég volt az egyszeri végigjátszás is, így is eléggé lehozott az életről. De akiben ég a vágy, hogy minden lehetséges endinget végigpörgessen, ne habozzon. A maga módján mindegyik nagyon érdekes.
A befejezések között lesz olyan, ahol a mi döntésünk is bőven számítani fog. Azonban akad köztük olyan, ami erkölcsileg és morálisan is erősen megkérdőjelezhető. Erről nem tudom eldönteni, hogy a készítők bátor, vagy orbitális ostobaságot követtek el, habár nagyban húzok az utóbbi felé.
A 12 Minutes általában akkor működik a legjobban, amikor nem akar videojáték lenni. Ha csak történetet mesél, és az időhurok segítségével a cselekményt göngyölíti, akkor teljesen rendben van. Sőt, e téren már-már kiemelkedő színvonalat nyújt. A játékos elemek viszont nem mindig működnek, és helyenként idegesítőnek vagy időhúzásnak tűnhetnek. Főleg, ha hosszú perceket törpölünk egyes jeleneteknél, mert fogalmunk sincs, mit vár tőlünk éppen a játék. Mindenre rá lehet jönni, ha elég kitartóak és türelmesek vagyunk, de ha egy adott hurokban nem figyeltünk eléggé, a következőben újra végig kell szenvedni ugyanazt, hátha közelebb jutunk a megoldáshoz, ami majd történetet is előrébb viszi. Mivel pontosan az a minimális interakció, – amivel a 12 Minutes operál – választja el a játékot a filmtől, így érthető, hogy bele kellett erőszakolni valahogy ezt a point & click kalandjátékokra hajazó gameplayt.
[h]Minimalista gameplay[/h]
A játékmenet és a főbb mechanika abból áll, hogy a szereplőkkel dialógusokat hallgatunk végig. Úgy nyitjuk meg az újabb elérhető sorokat, ha adott hurkon belül sikerül valamilyen áttörést elérnünk. Ehhez a lakásban fellelhető tárgyakkal kell bűvészkedni. És ha jó sorrendet találunk el a jó tárgyakkal, akkor a következő 12 percben előrébb görgethetjük a történetet.
Technikai oldalról túl sok mindenen nem lehet rugózni. A top-down nézet egyáltalán nem volt rossz döntés, így maga a játékos is rá volt hagyva az asszociációs képességeire. Nincsenek arckifejezések, sem egyéb befolyásoló tényező: a szereplők hanghordozása segít különböző érzelmeknek lecsapódni. A szinkron, ahogy azt elvárhattuk tökéletesen rendben van. Talán egy-két mondat volt, aminél nem kapták el a színészek a megfelelő hangulatot, de ezek sem voltak bántóan rosszak.
Ahhoz képest, hogy mindent felülről látunk, a lakás és annak berendezési tárgyai jól néznek ki, de nem is feltétlenül ezen van a hangsúly. A minimalista logikai feladványok egy része jól működik, a másik meg kicsit fejvakarósan illogikus, de úgy gondolom, hogy ezek megoldása a játékosok asszociációs képességén fog múlni. Egy apró hányada pedig a puszta véletlenen. Az első végigjátszás nagyjából 3-4 óra között letudható, de higgyétek el, így is néha többnek érződött a kelleténél.
[h]Verdikt[/h]
Összességében tehát a 12 Minutes egy rendhagyó indie-játék, ami az időhurkos sztorit hollywoodi színészekkel karöltve próbálta eladni. Utóbbiak remekül teljesítenek, és a történet, még ha önmagában nem is a legjobb, a narratíva és a rendezés simán kárpótol érte. Na meg persze a csavaros csavarok, amiknél még Shyamalan is elismerően csettintene. Maga a gameplay eléggé a minimumon mozog, és nem is az a legélvezetesebb része a 12 Minutes-nek, de ez volt a szükséges rossz ahhoz, hogy még videojátéknak nevezhessük. Viszont többször is sikerült meglepnie izgalmas párbeszédeivel, és egy-két csavar is sikeresen áttörte közönyfalamat.
A verdiktet nagyon nehéz volt behatárolni. A klasszikus értelemben vett objektív támpontok egy részét (grafika, gameplay, mechanikák) a játék sajátossága miatt nem lehetett igazán figyelembe venni. Hatványozottan érvényes volt, hogy abszolút saját kontextusában kezeljem, így született meg a végső pontszám.
A 12 Minutes egyelőre csak PC-n és Xbox konzolokon játszható. Akinek van Game Pass előfizetése, annak kár lenne kihagyni.