Eltelt egy újabb év, úgyhogy mi sem természetesebb, minthogy három eltérő ízlésű kritikus listába rendezzen egymással már csak műfajuk okán sem összehasonlítható játékokat. Mentségünkre szóljon, van valami különös izgalom abban, hogy pálcát törhetünk az esztendő legnagyobb baklövései felett, majd kiemelhetjük az év legkiválóbb alkotásait. Mielőtt azonban fejest ugrunk a díjosztásba, lássuk címszavakban, milyen volt 2020!
Az év során összesen 46 idei címet kritizáltunk, (és további 5-ről mondtunk pontszám nélkül véleményt), 2020 átlagosan 6,41 pontra vizsgázott. Gabe volt a legjószívűbb kereken 7-es átlaggal, Tanár Úr 69 pontot osztott ki 10 versenyző között, és ismét én ugrottam fejest a virtuális pöcegödörbe, ez pedig az átlagpontszámon is meglátszott (6,07).
A legalacsonyabb pontszám idén a 3-as volt, ezt négy címnek is volt “szerencsém” kiosztani (Submersed, Those Who Remain, Immortal Legacy: The Jade Cipher, Remothered: Broken Porcelain), de ennél bőven mehettünk volna lejjebb is, csak valahogy nem volt hangulatom 70 eurót kicsengetni a Fast & Furious CSALÁD digitális ámokfutásáért (ki tudja, egyszer lehet, hogy bepótoljuk). A trónon viszont nem volt tumultus, a 10-es értékelést egyedül a Hades érdemelte ki, ígéretes és grandiózus címek tucatját maga mögé utasítva.
A kis áttekintő után pedig itt az ideje, hogy kielemezzük 2020-at, majd (többé-kevésbé hízelgő) díjak özönével útjára bocsássuk ezt a sok szempontból is tragikus és kaotikus esztendőt.
[h]Gabe évértékelő[/h]
2020 önmagában egy mémmé vált. Megéltünk idén mélységeket, és… még több mélységet; a világ romokban, a videojátékipar meg aztán pláne! Az általam legjobban várt címek szinte kivétel nélkül csalódást okoztak, vagy épp az utolsó megbízható stúdiókról derült ki, hogy szar van a palacsintában. Megjelent egy új konzolgeneráció, de hazánkban ebből nem sokat tapasztalhattunk meg (mondjuk máshol sem, mert nyitócímből sem sok akadt). Nem kertelek: ez az év vacak volt. Rengeteget csalódtam, és nagyon ritkán sikerült igazán örülni valaminek. Szkeptikus vagyok 2021-el szemben: nem várok sokat, és egyelőre nincs olyan cím, amire igazán kíváncsi lennék.
[h]Tanár Úr évértékelő[/h]
Elképesztő, hogy mennyire eseménydús volt 2020, annak ellenére, hogy több mint a felén itt se voltam. Igen, a Warcraft 3: Reforged annyira eltört, hogy kivettem nyolc hónap szabit. Szerencsére a Hades-ra tértem vissza, ami bebizonyította, hogy van még remény a videojátékoknak – ha nem is a mainstream iparban. Mindig is nagy pártolója voltam a kisebb stúdióknak, de idén minden eddiginél jobban éreztem, hogy jól választottam, amikor a BPM-be, a Spelunky 2-be vagy épp a Ghostrunnerbe fektettem a pénzem, nem pedig a legújabb, 60-80 órás Ubisoft recskamaratonba. 2021-ben remélem a szélesebb közönség is ráeszmél, hogy vannak olcsóbb és jobb játékok, mint amiket orrba-szájba reklámoznak a Game Awards-on.
[h]Tyrion évértékelő[/h]
2020 nem volt egy egyszerű év, a vírusveszély és a bezártság sokakat száműzött a PC-k és játékkonzolok elé, miközben a játékipar sem volt képes zökkenőmentesen venni az akadályokat. Tanúi lehettünk titánok bukásának, szélsőségek csaptak össze minden második megjelenésnél, a kognitív disszonancia vérgőzös gyűlölethullámai közül pedig többnyire csak a független címek emelkedtek ki. Persze kaptunk menetrend szerinti CoD-ot, megkaptuk az aktuális Ubisoft-adagot, az EA és a 2K egyre szégyentelenebbül húzza le játékosait a sportprogramjaival, a Blizzard pedig tovább gurul le a lépcsőn. Tudjátok, csak a szokásos. Nem szabad azért úgy csinálni, mintha semmi pozitív nem történt volna, hiszen amíg olyan alkotásokat ismerhetünk meg, mint a Doom Eternal vagy a Hades, addig nincs minden veszve. Időközben pedig befutott egy generációváltás is, még ha ennek hatását a konzolhiány és a csekély számú nyitócím miatt nem is nagyon érezzük. Reméljük, hogy 2021 ebből a szempontból is túlszárnyalja az idei évet, bár elnézve a trenddé váló csúszásokat, a mobilpiac befolyását, a nagyobb kiadók bukdácsolását és az indie-csapatok elkerülhetetlen inkonzisztenciáját, sajnos nem vagyok optimista.
[h]A legrosszabb 5 játék[/h]
Nos, volt miből válogatni ezen lista létrehozásánál, mert idén (is) csak úgy lubickoltunk az alja címekben. Belegondolva, csak a saját élményeimből össze tudtam hozni egy 10-es listát is, de úgy a korrekt, ha mindenki beletörölheti a cipőjét az év legszégyenteljesebb alkotásaiba.
1. Warcraft 3: Reforged
Tanár Úr: Áh, Warcraft 3. A játék, ami véglegesen bevéste a Blizzard nevét a videojáték-legendák közé; a játék, ami megágyazott annak a játéknak, ami 15 év után is fejőstehén az anaheimi csapatnak. Sokat változott a világ 2002 óta, és vele változott a Blizzard is. Üdvöskéből szép lassan az ipar szupergonoszaivá avanzsálódtak 2020-ra.
Ez a folyamat az utóbbi 3-4 évben volt megfigyelhető leginkább; gondoljunk csak a Nostalrius-ügyre, a Blitzchung-botrányra, vagy a HotS pro liga hirtelen leállítására. Az egész folyamat talán a Warcraft 3: Reforged-dal tetőzött; amikor már a legmegszállottabb Blizzard-fanatikusok is nehezen tudják védeni, ami történik a cégnél. Nem kell bemutatni az érzést, én is voltam ott. Annak idején a wowhu-n kezdtem és a BlizzFeeden meg a FrostShock!-on folytattam a munkásságom.
Ami pedig a Reforged-ot illeti? Szerintem semmi nem mutatja jobban a Warcraft 3 felújításának a “minőségét”, mint az a tény, hogy nekem majdnem 9 hónapra elvette a kedvem attól, hogy kritikusi szemmel vizsgáljak videojátékokat. Ez egy harminc euróért vesztegetett textúrapack volt, amit jobb helyeken ingyen le lehet tölteni modként. Olyan kivételes baklövés volt ez, ami nem csak a játék új, de még a régi verzióját is gallyra vágta. Köszi, Blizzard! <3
2. Marvel’s Avengers
Tyrion: Hogy őszinte legyek, objektív szempontokból semmiképpen nem helyeztem volna ennyire “előkelő” helyre a Bosszúállók legújabb kalandjait, de valahol muszáj példát statuálni. A Marvel’s Avengers ugyanis a AAA-címek állatorvosi lova, ahol minden félrecsúszott, ami félre tudott.
Az volt a legkevesebb, hogy a megjelenés minden volt, csak nem stabil (mondjuk emiatt kifejezetten jól állt a Cyberpunk 2077 szégyenletes rajtja az Avengersnek). Ugyanakkor a CDPR szerepjátéka legalább rendelkezett tagadhatatlan erényekkel és némi fantáziával, a Tomb Raiderektől átrángatott Crystal Dynamics viszont minden bizonnyal komoly kreatív válságban volt. A játék a lehető legötlettelenebb, legunalmasabb, önismétlő iparosmunka, amely elbaltázott multiplayer rendszerével a live service-modellnek sem lett üdvöskéje. Mondjuk valahogy nem lep meg, hogy egy hitvány zsákmányra felhúzott looter brawler nem volt képes megtartani a közönségét, és már csak alig pár százan vállalkoznak a világ megmentésére.
3. Crucible
Tyrion: Ha már félresikerült multiplayer, a Crucible készítőit jövőre TED Talk-okra fogják hívni ebben a témakörben. A játék tiszavirág-életű pályafutásáról majd később írok, mert az egy különdíjat is megért, és inkább magáról a minden tekintetben siralmas produktumról beszélek.
Hiába állt ott a projekt mögött az Amazon pénze, már a megjelenés is katasztrofális volt. Sokaknak már a játék puszta elindítása is komoly akadályokba ütközött, engem csak később tréfált meg a technika ördöge. Hogy egy ismert kínai mesét idézzek (mármint igazit, nem egy animét – a szerk.): “Szerencse vagy szerencsétlenség, ki tudná azt megmondani?” A Crucible ugyanis az összes létező sebből artériásan vérzett. Túltelített vagy leáldozófélben lévő műfajok mechanikájából összegyúrt, fókuszálatlan és unalmas játékmenetet, túlnyújtott és könnyen kiegyensúlyozatlanná váló harcokat, illetve fagyások özönét tapasztaltam. Ha mindez nem lenne elég, olyan alapvető funkciók hiányoztak, mint egy akár szöveges, akár hangalapú chat, de közben a mikrotranzakciók már rendíthetetlenül kínálták magukat a menürendszer piros lámpás negyedében. A legfurcsább az, hogy a fejlesztők nem olyanoknak tűntek, akik kurvákra és kokainra költötték volna a forrásaikat, viszonylag transzparensek és korrektek voltak. Viszont mindegy, mennyi esélyt kaptak volna a csorbák kiköszörülésére, a Crucible akkor sem lett volna a közepesnél jobb játék.
4. Remothered: Broken Porcelain
Tyrion: Szegény Remothered annyi sarat kapott már, hogy szinte sajnálom tovább rugdosni, de valahogy mégis munkavédelmi bakancsot húztam a művelethez. A Broken Porcelainnak nevében a végzete, és méretéhez képest bugosabban és instabilabban érkezett meg, mint a Cyberpunk. De a valódi probléma nem is ezzel van, hiszen a hibák többsége már javításra került, sokkal inkább azzal, hogy az első rész örökségét szégyentelenül elherdálta.
A Broken Porcelain megtartott mindent a Toremented Fathersből, amit nem kellett volna, a furcsa AI-tól az értelmetlen történetig, és elvetett mindent, ami működött. Így nem maradtak izgalmas üldözések, félelmetes jelenetek vagy egy bejárható és felfedezhető ház, helyette egy lineáris, frusztráló kergetőzésekkel és kidolgozatlan lövöldözésekkel tarkított kabaré maradt. Talán azzal járunk a legjobban, ha az eredetileg trilógiának szánt sorozat örökös pihenőre vonul, és inkább reménykedünk, hogy az indie horrorok kimásznak a saját maguk ásta gödörből.
5. Crysis Remastered
Tanár Úr: “Naoszt, futtatja a Krájziszt?” – A kérdés, ami 2007-ben hardverekciót váltott ki habzó szájú PC-ínyencek közt, 2020-ra viszont leginkább heveny hányingert. Az eredeti Crysis irdatlan gépigénye még azért volt indoikolt, mert akkoriban tényleg ez volt a nyers grafikai lóerő csimborasszója. A felújított változat azért igényel ilyen vasat, mert az optimalizációt végző divízió jó eséllyel csuklógörcsös orángutánokból állt, akiket azért fizettek, hogy napi nyolc órában rituálisan körbehugyozzanak egy gépházat.
A Crysis Remastered ráadásul teljesen biztosan eltévesztette a naptári évet; 2020-ban már nem lehet kiállni a nagyközönség elé, és kijelenteni, hogy “ja, hát a mesterséges intelligenciát a laposférgek kognitív képességei után mintáztuk, a fegyverkínálat harminchat sorozatlövő fegyverből áll, meg tíz pisztolyból, a játékmenet meg repetitívebb, mint a Game Awards győzteseinek listája, de majd 4-5 év múlva valakinek a gépe biztos elviszi 30 FPS-en.”
Ma már nem lehet játékot szimplán grafikával eladni; főleg úgy, hogy a Crysis Remastrered – ha teljesen őszinték akarunk lenni – nem is néz ki olyan jól.
[h]Top 5 játék[/h]
Bár az idei két legnagyobb GOTY-várományos, a The Last of Us Part II és a Cyberpunk 2077 is alulmúlta az elvárásainkat, a kolosszusok árnyékából már évek óta másznak elő az indie-címek, akik talán idén tették a legmélyebb benyomást. De volt egy-két jól eltalált középkategóriás-, sőt, AAA-játék is, csak meg kellett keresni őket a sok szemét között.
1. Hades
Tanár Úr: A Supergiant Games nem nagyon tud mellényúlni; igaz, nem is próbálnak évi 4-5 játékot kiokádni magukból, vagy teljesen elérhetetlen célokat kitűzni maguknak. Kivétel nélkül az összes játékuk szerepelhetett volna az adott év legjobb játékai között, akár a 2011-es felnőtt tündérmeséjükre, a Bastionre gondolok, akár a 2014-es audiovizuális ínyencfogásra, a Transistorra.
Talán az lehet a nagy titok a Supergiant játékok zsenialitásához, hogy minden játékuk az előzőből nő ki; csodásan megfigyelhető kilenc év evolúciója, ami a Hades-nál kulminálódott. A pokoli roguelite iskolapéldája annak, hogy hogyan kell egy – amúgy nagyon is telített – zsánert újragondolni; a Hades tételesen sorra vette, hogy milyen problémákkal küzd a roguelike/roguelite műfaj, majd sorban kiküszöbölte ezeket, miközben hozzáadta az összetéveszthetetlen Supergiant-ízt.
Nagyon boldog vagyok, hogy mára a mainstream videojátékos sajtó is elismeri azt, amit szemfülesek már hosszú évek óta hangoztatnak: a Supergiantre – és nagy általánosságban az indie-iparra – érdemes figyelni.
2. Doom Eternal
Tyrion: A 2016-os Doom után eleve egy remek játékra számítottam az Eternaltól, de mint kiderült, utóbbi egészen más szintet képvisel. Legyen szó tempóról, nehézségről vagy játékélményről, a Doom Eternal tagadhatatlanul túlszárnyalta elődjét, sőt, csupán a játékmenetet tekintve talán ez a jelenlegi legjobb FPS.
A sikernek számos összetevője volt, hiába tűnik elsőre egy “lősz és mész”-játéknak. A parádés brutalitás, a remekül jutalmazott agresszív játékstílus, és a dinamikus harcok megmaradtak az első részből, csak szintet léptek, a játékmenet pedig jóval intelligensebb lett az összetettebb ellenfelekkel, azok gyenge pontjaival és a változatosabb pályákkal. A fegyverek kezelése számomra kérdés nélkül itt volt a legjobb valaha, a keresgélhető tárgyak és a korrekt platformerkedés pedig jóleső pihenőt adtak két irgalmatlanul pörgő összecsapás között. Persze nem lett hibátlan, a multi például alulmúlta az elvárásaimat, de sokszor még így is szigorúnak érzem magam, hogy nem adtam meg neki a maximális pontszámot.
3. Desperados 3
Tyrion: Nem tagadom, a Desperados 3 egy rétegjáték, és még annak sem kifejezetten eredeti. Akik az ezredforduló környékéről emlékeznek a Commandos-részekre, azok nem fognak meglepődni az alapmechanikákon, de mégsem lehet elmenni amellett, hogy a valós idejű taktikai játékok megkoronázásáról beszélünk.
A Mimimi Games már a Shadow Tactics: Blades of the Sogun-nal megmutatta, hogy képes egyszerre helyén kezelni és korszerűsíteni a húszéves receptet, de a Desperados 3 egyértelműen egy érettebb és izgalmasabb játék lett. A rendkívül nehéz és összetett, de hatalmas szabadságot adó pályákon végiglopakodni remek érzés, az egymást tökéletesen kiegészítő, egymást ugrató és folyékonyan irányítható karakterek kombinációi gondoskodnak a sokszínűségről, az időlassítós pisztolypárbajok pedig minden western-rajongó szívét megnyerik. Emellett egy hangulatos környezet, egy korrekt bosszúsztori és bő 30 óra tartalom vár, és akkor még nem is volt szó a tökéletességig csiszolható speedrunokról vagy a minden elemében kidolgozott kezelőfelületről.
4. Persona 5 Royal
Gabe: Tudom, tudom! A Persona 5 2016-os játék. Már megint hogy kerülhet fel egy évérteklő listára egy négyéves cím? A Persona 5 Royal-hoz viszont ragaszkodtam. Itt is van egy kis csúsztatás, mert eredetileg 2019 végén jelent meg Japánban, de idén márciusban lett elérhető az egész világon. A Royal és önmagában a Persona egy fantasztikus jrpg. Minden téren iszonyatosan grandiózus: játékmenet, történet, karakterek szempontjából meg aztán végképp. Stílusa és art designja pedig abszolút levett a lábamról. A sima Persona 5-höz képest a Royal rengeteg kissebb-nagyobb változtatást, újítást hozott, ami miatt a casualabb játékosok is könnyebben elmerülhetnek a tokiói diákéletben.
5. Ghostrunner
Tanár Úr: A Cyberpunk játék, ami jobb, mint a NAGY Cyberpunk játék, ami két hónappal később jelent meg. Míg a CD Project Red hatalmas területet próbált lefedni – open-world, RPG elemek, fegyverkezelés, melléksztorik, stb. -, addig a Ghostrunner pontosan tudta, hogy mit szeretne megvalósítani, miben jó, és ehhez minek kell feltétlenül működnie. Mindeközben minden mást lerázott magáról, hogy a Katana Zero és a Titanfall 2 fura, de végtelenül szórakoztató amalgámját hozza létre.
Súlycsoportját meghazudtoló látvány, kiváló zene, fluid és izgalmas játékmenet teszik a Ghostrunnert az utóbbi években méltatlanul elfeledett középkategóriás játékok egyik kiemelkedő képviselőjévé, és az idei év egyik legszórakoztatóbb játékává.
[h]Gabe különdíj: Tony Hawks Pro Skater 1+2 [/h]
Néha jó érzés újra gyereknek lenni. Ezt szerettem volna átélni a WarCraft 3 Reforged-dal idén, de a Blizzard egyáltalán nem akarta, hogy rajongók milliói jól érezzék magukat. A nosztalgia el lett cseszve – gondoltam. Egészen addig, amíg számomra kábé a semmiből megjelent a Tony Hawk’s Pro Skater 1+2. Korábban voltak már próbálkozások, hogy a világ legklasszabb deszkás játékát felújítsák, de egytől egyig ultra gáz lett mindegyik. Viszont a THPS 1+2-nek sikerült minőségben egy teljesen korrekt ráncfelvarrást eszközölnie. A nosztalgia jól működik, a játékmenet szinte teljesen ugyanaz, mint amire emlékeztem, a zenéket nem győztem bömböltetni, és az izommemóriából elővett kombók patent kivitelezése a mai napig elégedettséggel tölt el.
[h]Tanár úr különdíj: If Found…[/h]
Eredetileg a Carrion szerepelt volna itt, és annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban meggondoltam magam, még mindig nagyon jó játéknak érzem a Devolver gondozásában készült reverz horrort.
A saját különdíjammal járó szabadkártyával azonban szeretek olyan játékokat kiemelni, amik valami furát csinálnak, innovatív a játékmenetük, fontos az üzenetük, vagy “önerőből” talán nem kerülnének az év legjobbjai közé, de fontosnak tartom, hogy minél többen halljanak róla.
Idén számomra ez a játék az If Found… volt; egy vizuális novella, ami egyértelmű LGBT-tematikája ellenére olyan témákat boncolgat, és olyan üzneteket tolmácsol, amik bárki számára értékesek lehetnek. Veszteség, család, önreflexió, megbékélés magunkkal és embertársainkkal; mind-mind olyan konfliktusok és problémakörök, amikkel minden ember megküzd élete során, nemtől, bőrszíntől és szexuális beállítottságtól függetlenül. Erős szimbolika, érdekes történetmesélési eszközök, kreatív látvány. Az itteni szerepeltetése csak még aktuálisabb, ha belegondolunk, hogy ez valahol egy karácsonyi játék.
[h]Tyrion különdíj: Spellbreak[/h]
Idén a szokásosnál jobban belemásztam a radart elkerülő, független fejlesztésű multiplayer-játékokba, inkább kevesebb, mint több örömmel. A Spellbreak azonban képes volt kivételt jelenteni az olcsó utánzatok és ötlettelen tákolmányok között. A Spellbreak kellően módosította a battle royale-játékok alapvetéseit, hogy egyedinek tekinthessük, játékmenetében pedig a szórakoztatást tűzte ki célul. A felszabadító mozgékonyság, a szabadon kombinálható elemekre építő harcok és a határtalan fejlődésnek helyet adó játékmenet egy hihetetlen élvezetes játékká áll össze.
Persze a Spellbreak kicsit hardcore cím lett, és talán emiatt sem élvez akkora népszerűséget, mint amilyet megérdemelne. A fejlesztők rendszeres frissítésekkel próbálják életben tartani a játékot, és őszintén remélem, hogy ez sikerül, mert pont nem a Spellbreak érdemel süllyesztőt. Ja, és nem tudom megállni, hogy meg ne említsem a különdíj majdnem-nyertesét, a LUNA: The Shadow Dustot, a páratlan művészi látványával és aranyos történetével.
[h]Egyéb különdíjak[/h]
Jól néz ki az ultrahangon – A legjobb Early access játék
Győztes: Prodeus
Tanár Úr: Mint kiderült, a szerkesztőségből csak én merészkedek az Early Access játékok veszélyes, de izgalmas erdejébe. Ennek előnye, hogy nagyrészt önkényesen választhatom ki a győztest, hátránya pedig, hogy kénytelenek vagytok elviselni a mérhetetlen sznobizmusom.
Sok potenciális jelöltön pörgött az agyam, és a Temtem kivételével az összes a boomer shooter valamilyen válfaját képviselte. Végül három jelöltre szűkítettem a kört: WRATH: Aeon of Ruin, Ultrakill és Prodeus. Talán az előző kettő kicsit innovatívabb bizonyos területeken, mégis a Prodeus került ki győztesen.
Az indoklás elég egyszerű: a Prodeus a legletisztultabb FPS, amivel az utóbbi években játszottam. Igazi szerelmeslevél az ezredforduló környékén oly népszerű aréna shootereknek, és a 90-es évek Doom-klónjainak egyaránt. A játékot a belefektetett munka teszi igazán kiemelkedővé; mintha a fejlesztők minden éber órájukat az ilyen jellegű FPS-ek tanulmányozásával és a rajongók kielégítésével töltenék. Tűkön ülve várom a megjelenést!
Kéretlen kétszersült – A legrosszabb újrakiadás
Győztes: Warcraft 3 Reforged
Gabe: A Blizzard nagyon kihúzta a gyufát. Nem csak nálam, de az összes régi rajongónál. A Diablo Immortaltól kezdve, hajlongó politikai állásfoglalásaikon keresztül az elszúrt játékokon át világossá vált, hogy ez a Blizz már nem ugyanaz a cég, amibe annak idején beleszerettünk. A WarCraft 3 sokunk egyik örök kedvence. Így hát rengetegen vártuk tűkön ülve a Reforged kiadást: csomó frankó ígéret, remek felújítás és a régi élmény. Ehhez képest tudjuk mi lett a vége. Egyszerre vagyok csalódott és dühös, és már nem nyúlhatok vissza az eredeti játékhoz sem, mert a Reforged-dal sikerült azt is földbe állítani.
Entomológiai gyűjtemény – A legbugosabb játék
Győztes: Remothered: Broken Porcelain
Tyrion: A Remothered: Broken Porcelain önmagában is elég szörnyű volt, de a rajtja vitte a pálmát. Ez a nagyjából 6 órás játék átlagosan időegységenként több hibát produkált, mint a Cyberpunk 2077, és azért ez nagy szó. Valahogy mégis áldom a sorsot, hogy játszhattam az eredeti, javítások előtti verzióval, mert különben olyan inspiráló jelenetekről maradtam volna le, mint amikor az egyik ellenfelem T-pózban pörgött egy tőle teljesen független átvezető videóban. Voltak persze bosszantóbb, játékot megakasztó bugok is, beakadó NPC-k, falakon átlátó ellenfelek, és mellé az összes vizuális bugtípus, amit csak el lehet képzelni. Valójában ezek nem is egyesével, hanem meghökkentő mennyiségük miatt hagyták egy alapjaiban összetört, félkész cím benyomását. Becsületükre váljon, a hibák jelentős részét kijavították, de ez a rajt akkor is felejthetetlen.
Mit kíván a magyar nemzet? – A legjobb magyar játék
Győztes: Chicken Police
Tanár Úr: Mi sem mutatja jobban 2020 bizarrságát, mint hogy nekem, alulírott Tanár Úr magyarországi hazaáruló lipsinek nemcsak hogy egy kalandjáték, de egy magyar kalandjáték lett az év legerősebb címe. A Wild Gentlemen nem is hagyott sok választást; pár furább dizájnelemet és bökkenőt leszámítva, egy piszkosul hangulatos noir kalandot raktak az asztalomra.
Remélem a jövőben is hallhatok róluk, és nem nyeli el őket a játékipar metropoliszának mocska. Szép munka, leléphet!
Ezek mit szívtak (és miért nem adnak belőle) – A legbizarrabb játék
Győztes: Mr. Krabs Overdoses on Ketamine
Tyrion: Mit is mondhatnék? A Mr. Krabs egy életre kelt shitpost, egy mém, amelynek valaki a szokásosnál tovább egyengette az útját. Mint játék objektíven teljesen vállalhatatlan, de ez csak hozzáad ahhoz, hogy igazi bűnös élvezetként tekintsek rá. Aki vevő az ilyesmire, az egy darabig biztosan jól tud szórakozni, különösen, hogy komoly speedrun-közösség is van, akik a játék kukatúró állapotát kihasználva rövidítik le az amúgy sem hosszú programot. Egy biztos, sosem hittem volna, hogy beketaminozva fogok halakat irtani Bikinifenéken, vagy a drogoktól leépült Spongyabobbal beszélgetek, azt pedig végképp nem, hogy ezt élvezni is fogom. Tagadhatatlanul a legbizarrabb, legértelmezhetetlenebb, de egyben az egyik legviccesebb játék idén.
Spawn kill – A megjelenés után leggyorsabban meghaló játék
Győztes: Crucible
Tyrion: Először gondolkoztam, vajon a Hyper Scape érdemes-e a díjra, ha már a Ubisoft fizetni is hajlandó volt, csak hogy valaki játsszon is végre a nyomorult játékukkal, de reálisan nem lehetett a Crucible kihívója. Már csak azért sem, mert a Crucible már senki számára nem elérhető. A május végi megjelenést követően júniusban a három játékmódjából már kettőt kivettek, mert senki nem játszott velük, júliusban pedig visszaléptették a projektet zárt bétába, hogy egy szűk közösség mellett orvosolják a problémákat. Októberben pedig bejelentették, hogy vége a dalnak, és november 9-én lezárulnak a szerverek. A dolog nem meglepő, kezdetektől alig lézengtek játékosok a meccseken, és őszintén, ha valami, akkor a Crucible megérdemelte a bukást.
… and my day is ruined – A legnagyobb csalódás
Győztes: The Last of Us Part II
Gabe: Aki hallgatta a GeekVilág Podcast első adásait, az tudhatja, hogy Tanár Úr és Tyrion sosem volt odáig a The Last Of Us-tól. Így rám hárult a feladat, hogy védjem a Naughty Dog becsületét, amit rendszerint meg is tettem. Tényleg imádtam az első részt, szerintem minden téren egy fantasztikus alkotás. Ha ezt a vonalat viszik tovább, mégis hogy lehet elrontani a folytatást? Hát úgy, ha fogunk egy halom kontroverz témát, és azt hisszük attól leszünk forradalmi újítók, ha végletekig eltoljuk ezeket a témákat és közben végig kacsintgatunk a játékos felé. Grátisz, ha megmondjuk, hogy mit érezzen. Nagyon vártam a The Last Of Us Part 2-t, hatalmas elvárásaim voltak, és én bizony nagyot koppantam. Véleményemet hosszabban már olvashattátok a blogon, sőt még Shirinnel is átbeszéltük a játékot: aki kíváncsi a teljes, árnyalt képre, mindenképpen pótolja a fentiek közül valamelyiket.
Ez volt hát 2020 minden szépségével és csúfságával. Reméljük, hogy a szilveszteri mámor függönyén túl egy olyan 2021 vár minket, amely azért kevesebb csalódást okoz. Köszönjük, hogy velünk tartottatok!