Valahogy a Wolfenstein játékok sosem álltak közel a szívemhez. Fénykorában elkerült, süldő ifjoncként inkább a Quake-Doom vonalon pörögtem, a későbbi újrázásokban pedig a 2014-es New Orderig nem is foglalkoztam vele. Utóbbival, és az azóta megjelenő Wolfenstein címekkel igazából elvoltam, megvoltak a maga erényei, de rajongóvá nem váltam tőlük. A Youngblood azonban igazi vérfrissítés lehetett volna, amivel behúzható egy szélesebb célközönség és új irányokba terelhette volna a franchise-t. De a fejlesztő Arkane Studios és a MachineGames finoman fogalmazva nem tettek meg minden tőlük telhetőt egy jobb játék érdekében.
[h]”Hell Yeah Dude!”[/h]
Mielőtt továbbmegyünk a kvázi objektívebb részek felé, először is engedjétek meg, hogy tegyek egy gyors kitérőt. A Youngbloodot először Rirald barátommal próbáltam ki, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy mindkettőnknek szöget üssön a fejében, hogy ezt a játékot valószínűleg férfi főszereplőkkel tervezték először. Csak valaki valamikor azt mondta a fejlesztőknek, hogy ide bizony tinilányok kellenek.
A forgatókönyv már kész volt, a mozgásanimációk is, és egy kis plusz munkával átírták a neveket, variáltak a textúrákon és voilá: női főszereplők. Oké, először is szeretném, hogy ezt egy totálisan vad elméletként kezelnétek. Semmi kézzelfogható bizonyítható alapja nincs ennek a gondolatmenetnek, csupán az elhangzó dialógusok, a bratyizások, a mozgások és úgy az egész környezet mintha férfi szereplőkre épített volna, és csak később csaptak a homlokukra, hogy “márpedig ide csajok kellenek”.
És lehet, hogy mindvégig ez a duplacsavar volt a Bethesda kiötölt terve, hogy a férfiuralta náci társadalomban két erős és független nő is tud boldogulni. És akkor valójában most én vagyok a himsoniviszta, anti-píszí blogger. Francba!
[h]A történet dióhéjban[/h]
A történet, pontosabban annak hiánya már kapásból árulkodó lehet. Az eddigi Wolfensteinek náci-irtó főhőse, B.J. Blazkowicz eltűnik, és ikerlányai indulnak megkeresésére. Jönnek a nácik, mi meg aprítjuk őket halomra. Ennyi. Mondtam, hogy dióhéjban.
[h]Kooperatív náci-hentelés[/h]
Na jó, most már rákanyarodhatunk a játékra is. A Wolfenstein Youngblood mindenből ad egy picit a játékosoknak. A kis, apró nüanszokból lazán összejön egy harmincórás élmény, de ezek attól függetlenül kis- és gyakran értelmetlen szeletei lesznek a képzeletbeli náci-tortánknak.
Ha ezt a tesztet az első néhány óra élményéből állítom össze, akkor ez egy pozitív felhangú, mosolygós, és kellemes kicsengésű írás lett volna. De tovább játszottam, megismertem részleteiben is, és lassacskán hánynom kell. Papíron ez a játék eszméletlenül jól hangzik. Főleg a végtelen buddy pass, amivel bármikor bármilyen haverodat behívhatod coopozni magaddal. Eleve a coop gondolata nagyon frankó a Wolfenstein világában. Egy kicsit looter shooter, van benne grind, tartalom, meg nácik. Kell ennél több? Nos, igen: mélység, történet, motiváció, cél, és még sorolhatnám.
A Youngblood egy soktízórás szemfényvesztés. Amikor először találkoztam vele, nagyon bírtam. Rirald kollégával ültünk neki a nácik elpusztításának, kellően változatos arzenállal a fegyvertárcsánkban. Ahogy teltek az órák, az elsőre remekül hangzó fegyverfejlesztésekről kiderültek, hogy lényegében semmi értelmük, és a nagyját már a játék felére lazán ki lehet gyűjteni. De mivel velünk együtt fejlődnek az ellenfelek is, nem igazán leszünk erősebbek. Ugyanúgy egy tár kell nagyjából mindegyik ellenség-típusba, de persze a mecha-nácikhoz és a robotkutyákhoz be kell vetnünk mindenünket, amink van.
A játék közepe tájékán már teljesen felhagy azzal, hogy megkíséreljen szórakoztató lenni. A térképet ekkorra már megismertük, az újraspawnoló ellentől már csömört kaptunk, a fegyvereinken nem sokat tudunk tuningolni, képességeink legjavát pedig már kioldottuk. Kapjuk a küldetéseket, de a náci katonák legyalúlásán kívül már nem lesz részünk sem újdonságban, meglepetésben, vagy éppen szórakozásban. Csupán újra és újra ugyanazokon a pályarészeken haladunk tovább, ugyanazokkal az ellenfelekkel találkozunk, és végül meghalt a játékélmény.
[h]Bethesda megamix[/h]
Hogy valami jót is mondjak, a program bámulatosan fest. Részleteiben is kidolgozott, tökéletesen van optimalizálva, és a hangeffektek is rendben muzsikálnak. A látvány egyébként egyértelműen nyúl saját berkekből. Simán felfedezhető a Dishonored, Doom, Prey egyes lenyomatai, de ezek inkább megmosolyogtató hasonlóságok, semmint ökölrázós copy-paste textúrák.
De a készítők nem csak a grafikai elemeket rámolták át korábbi címeikből, gyakran játékmenetbeli fícsörök is máshonnan kaptak inspirációt. Szintén saját házuk tájáról válogattak, mert főleg a fentebb említett három alkotás részei is megfigyelhetők a Youngblood során (osonás, dupla ugrás, a fegyverek kivitelezése, stb).
És persze láthatunk némileg looter shooterre hajazó elemeket, azon kívül, hogy igazából nincs mit lootolni (legfeljebb a coinokat, amikből vásárolhatjuk a “fejlesztéseket”). Vannak a pályákon elszórt 3D-szemüvegek, újságok, VHS borítók, de ezek csak gyűjthető tárgyak, más értelmük nem nagyon van.
A Wolfenstein Youngblood, – ahogy az első bekezdésekben is említettem -, mindenből csepegtet valamennyit, de ez egész egyszerűen nem elég ahhoz, hogy hosszú távon bárkit is lekössön. Bűnös élvezetnek, vagy néha egy haverral rápörögni teljesen okés, de bármilyen más fronton ez egy abszolút nem komolyan vehető tessék-lássék mutatvány, ami a középszerűség gödréből semmiféle affinitást nem mutat afelé, hogy szeretne jobb lenni.
[h]Még egy kis dude[/h]
Továbbá a szinkronok sem ütöttek meg a mércét, mindkét lány rettenetesen idegesítő, és nagyon kínos, erre pedig hangjuk is rátesz egy lapáttal. Nem szimpatikusak, és nem rendelkeznek semmiféle karakterívvel, nemhogy rendes motivációval. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az első náci-gyilkosságuk, amikor Soph elhányja magát, de a következő jelenetben már halomban állnak a hullák, és megy a bratyizás, meg brofist, meg minden cringe, amit akartok. És akkor még nem említettem a nagyjából fél tucat random benyögött egysorost, amelyek végén rendszerint a megnyomott “dude” (értsd itt: dűd) szó szerepel. A hideg is kiráz.
Szerencse, hogy a játék nyomott áron jött ki, és a buddy pass tényleg kedves ötlet, de a kezdeti lelkesedésemet alig 10 óra alatt a frusztrált, ideges és céltalan lövöldözés váltotta.
Összességében tehát a Wolfenstein Youngblood egy roppant megosztó játék lett. A tálalás, a látvány, a hangok hellyel-közzel jól sikerültek, vagy egyenesen kiemelkedőek, de játékmenet szempontjából egy pillanatra sem akar a középszerűségből kitörni. Néhány óra alatt rendkívül unalmassá és önismétlővé válik, és a bevezetett fejlesztések, vagy raid küldetések sem tudnak emelni a fényén. A missziók ötlettelen, sablonos vackok, és csak egyetlen valódi céljuk van: nácit ölni, xp-t szerezni, és kezdeni elölről az egészet. Néha megvannak a maga pillanatai, de sajnos legtöbbször csak egy ostoba, és üres játék, amiből hiányzik az ambíció és a ténylegesen átgondolt játékprogram.
Mindezek ellenére sem mondom, hogy kerüljétek, mert ha egy leárazáson be tudjátok szerezni, akkor egy haverral pár órán át jó móka lehet, de így jelenlegi formájában pillanatok alatt unalomba fullad, szóval csak óvatosan.