A Journey to the Savage Planet a Typhoon Studios agyament felfedezős játéka, ahol egy ismeretlen és furcsa bolygó feltérképezésének láthatunk neki, néhol kínos poénok özönétől kísérve.
Amikor átgondoltam, hogy az év elei (enyhén uborkaszezonra hajazó) felhozatalból melyik alkotásokat tesztelem biztosan, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a Journey to the Savage Planet köztük lesz. Ennek az okát a mai napig nem tudom, lehet, hogy a könnyed felfedezés ígérete fogott meg, talán a sugallott hangulat volt az. A megjelenés előtt, közvetlenül az első visszajelzések után viszont elfogott némi bizonytalanság.
Egy pillanatig még azon is elgondolkodtam, hogy hagyom a fenébe az egészet, és inkább foglalkozom régebbi címekkel. Végül nem így tettem, és nem bántam meg. Mint kiderült, a Journey to the Savage Planet valamilyen formában hiányzott az életemből, még ha nem is ez lesz az új évtized meghatározó klasszikusa.
Becsapódás
Főhősünk a Kindred Aerospace lelkes alkalmazottja, aki úgy dönt, hogy a világ 4. legjobb csillagközi vállalat zászlója alatt egy új bolygó, az ARY-26 felfedezésére indul. A célja, hogy feltérképezze az élővilágot, és megállapítsa, szolgálhat-e az emberiség új otthonaként. A landolás azonban nem sikerül valami fényesen, így mire kikászálódunk az űrbárkából, úgy néz ki az egész, mintha egy horda hegyi troll tartott volna meredek legénybúcsút a környéken. Ez azonban nem tántoríthat el minket, hiszen értelmes civilizáció nyomaira is bukkanunk. Miénk hát a feladat, hogy utánajárjunk a planéta korábbi lakóinak, és valahogy kipofozzuk a tragacsunkat.
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki a látott képek és a felütés alapján analógiát von a Savage Planet és a nagy sikerű No Man’s Sky között. A hasonlóság azonban ne tántorítson el senkit, itt már csak amiatt is jobb a helyzet, mert a készítők gyakorlatilag semmit nem ígértek. De egyébként is, miután kilépünk az ismeretlen bolygóra, azonnal érezni lehet, hogy egy földhöz ragadtabb, de mégis kellemesebb élményben lesz részünk. Eleinte a hajónk környékét derítjük csak fel, de itt máris nekiláthatunk a felfedezésnek: a helyi flóra és fauna első képviselőit rögtön leszkennelhetjük, hogy némi információt kapjunk róluk. Egyúttal felkészülhetünk arra is, hogy minek leszünk kitéve, E.K.O., szarkasztikus robot-társunk ugyanis azonnal megsoroz minket többnyire humoros megjegyzéseivel.
Kengyelfutó ugróegér
Miután szétpofoztunk néhány ártatlan kismadarat, és rájöttünk, hogy így juthatunk nyersanyagokhoz, nemsokára egy pisztolyhoz is hozzáférhetünk, amely hű társunk lesz egészen a végéig. Sajnos az FPS-őrült énem ki is ábrándult, mert azért nem ez a mordály fogja beindítani a fegyver-fanatikusok nyálelválasztását, de engem sem ejtett igazán transzba, a kezelése éppen az elviselhető tartományba tartozik. Alternatíva pedig nem igazán lesz, de arra is hamar rá kellett jöjjek, hogy itt nem is az lesz a cél, hogy véresőben ázzon a táj, inkább a magaslatok fognak panaszkodni állandó pattogásunk miatt.
A Journey to the Savage Planet akár egy belső nézetű platformerként is felfogható. Nagyon hamar hozzájutunk a dupla ugrás képességéhez, és a csáklya beszerzéséig sem növesztettem hosszú ősz szakállat. A játszótér pedig már készen is áll, és csak ránk vár, hogy csatlakozzunk. Aki szereti a felfedezést, azt az ARY-26 gyorsan magába fogja szippantani. Korlátozások alig vannak, mindenre felugorhatunk, mindennel kezdhetünk valamit legalább egy vicces megjegyzés erejéig, és a legeldugottabb sarokban is rejlik valami, ami érdekes lehet számunkra.
Ebben pedig a szépen kivitelezett, pontos ugrásoknak is szerepe lesz, hiszen nem egyszer szédítő magasságokba is felkapaszkodhatunk egy-egy titokért. A bővülő eszköztárral együtt pedig egyre inkább szórakoztató lesz a magaslatok meghódítása, különösen, hogy a legtöbb esetben a mozgás megfelelően csiszolt és pontos. Azért csak a legtöbb esetben, mert bugok előfordulnak itt-ott. Velem például megesett, hogy az utolsó boss-harc végeztével sikerült beragadnom a falba, és mivel nem terveztem ott gyökeret ereszteni, kénytelen voltam megismételni az egész procedúrát. Persze az „inkább kétszer, mint egyszer sem” alapszabály az ellenségeink megölésére is igaz, de nem is én voltam az egyetlen, aki programozási hibára panaszkodott a játékkal kapcsolatban.
Colombus nyomában
Hogy okunk is legyen rá, hogy bércre hágjuk és völgybe szálljunk, a már korábban említett számtalan elrejtett apróság ad okot. Ezek lehetnek fejlesztések, vagy értékes alapanyagok, de gyakorlati hasznuk is van, ezáltal pedig kellő motivációt adnak a felderítésre. Jó érzés, hogy előre lehet tudni: ha elindulunk egy ismeretlen irányba, akkor biztosan vár minket valami figyelmesség. Ha pedig jutalmazva vannak az erőfeszítésink, sokkal szívesebben fogunk letérni a kitaposott útról, és így megtapasztalhatjuk, milyen remekül építették fel a Savage Planet világát. Legyen szó szinte észrevehetetlen rejtekhelyekről, égbe törő szirtekről, vagy a messzeségben lebegő szigetekről, újabb mókát, újabb kihívásokat és egyben remek élményt nyújtanak.
Mindezt még megbolondították néhány feladvánnyal vagy trükkös kapuval is: utóbbiak közül a kedvencem, amikor a húsevő kaput kellett jól lakatni, a mozdulat, ahogy a szájába rúgunk egy szerencsétlen tyúkot, a bűnös élvezet definíciójának biztosan megfelel. De találhatunk bokrokat, amiken savas, robbanó, vagy éppen elektromos gyümölcsök lőnek, amelyeket gránátként is használhatunk, de ajtók kinyitására is remekek. Ha pedig így sem tudunk eljutni valahova, nem kell sokáig ráznunk a kerítést, elég később visszanézni, amikor újabb kütyük kerültek a kezeink közé. A játék metroidvania felépítése miatt jócskán kinyúlik a játékidő, és a kapott terület is jóval összetettebb lesz ezáltal.
Nem sportból vadászunk
Miközben szépen lassan bejártam és dokumentáltam a változatos vidéket, helyenként sajnos össze kellett akasztanom a bajuszt a helyi élővilággal. Számtalan féle ellenfelet kapunk, de már csak a lövöldözés lapossága miatt sem érdemes sokat várni a harcoktól. Egy-két kreatívabb van köztük, sőt, némelyiknél meg a kitérést is érdemes használni, de vannak ötlettelen és inkább zavaró lények is, például a rovarok. Mondjuk néhol érezhető volt, hogy a fejlesztők nagyon elengedték magukat, egy denevérszerű jószágot le kell fejelnünk, miután lekaptuk a levegőben, a csak csendben becserkészhető virágnak pedig a szemét kell kinyomni. Azért a boss harcokra is jutott némi ötlet, az elengedhetetlen ugrálás itt is visszaköszön, így pedig nem nyújtanak rossz élményt. Mondjuk az is igaz, hogy nem ők fognak PTSD-t okozni a tapasztaltabb játékosoknak, nem nagy kihívás legyőzni őket.
A kötelesség csak másodlagos
A főküldetésekről mindeddig nem beszéltem, nem is véletlenül. A felfedezés ugyanis nemcsak mennyiségben, de minőségben is bőven felette áll a központi misszióknak. Az egész csak egy keretnek tűnik, egy ürügynek, hogy miért tévedünk újabb területekre. A felépítésük egyébként klasszikus kalandjátékos logikát követ: haladunk előre, majd megakadunk valamilyen kellék hiányában, azt beszerezzük, ezután mehetünk tovább. A gond csak az, hogy sokszor nincs nyomatékosítva, miért is kell hirtelen új irányba indulni. Lehet, hogy én vagyok egyszerű lélek, de szeretem, ha röviden demonstrálják előttem, hogy mi a célom, és így nagyobb kedvvel kalandozok tovább. Persze lehet, hogy csak túlságosan rövidlátó vagyok E.K.O-hoz képest, aki azonnal kiszúrta, mit kéne minél hamarabb beszereznem.
Vannak persze itt is jobb pillanatok, főleg a végén, de ha így is elunnánk a kötelességet, még mindig visszamehetünk fura kísérleteket végezni szegény állatokon, vagy opcionális ládák után kutatni. Ha pedig visszatérünk a hajónkra, a főnökünk is elszórakoztat minket a videóüzeneteivel. Jó, azt hozzá kell tenni, hogy szegény akkora dákó, amekkorát a Hub-on sem nagyon látni, és sajnos az ő agymenései lesznek a történet magjai.
Ha furcsák a poénok, nincs társaság
Az előbb történetet írtam? Felejtsétek el, itt nem lesz semmilyen épkézláb sztori. Van egy irány, amerre haladunk, van egy mesterséges intelligencia, aki a fejlett humorérzékével kínoz minket, és van néhány furcsa fiktív reklám, amit szintén megcsodálhatunk a hajó tévéjén. Ja, és az eddigiekhez hasonló, nagyon pihent stílusú kérdőíveket is kitölthetjük. Nekem bejött a Savage Planet humora (már amikor nem csúszott át nagyon az altesti tartományokba), de sokak számára könnyen fárasztó lehet. A reklámok viszont mindenképpen ötletesek, és a bennük felbukkanó erős társadalomkritika ellensúlyozza az enyhén kínos szájízt, ami utánuk marad. Sajnos a cselekmény jelentéktelenségét ez sem teheti jóvá, a befejezés pedig végképp ellaposodik. Komolyan, az átverésnek szánt, groteszk ál-lezárás is sokkal több vizet zavart, mert azon tényleg meglepődtem – a valós finálé után nem fogjuk könnyes szemmel végigülni a stáblistát, az biztos.
Ha egyedül nem akarunk nekiugrani a felfedezésnek, akkor a kooperatív mód nyújthat megoldást a problémánkra. Nem kell aggódni, az élmény multiplayer nélkül is teljes értékű lesz, ez csak egy plusz opció. Persze ezt úgy is meg lehet közelíteni, hogy a co-op semmit nem ad hozzá a Savage Planet-hez, és az egészre annyi szükség van, mint a seggmosóra a fürdőszobákban. Minden csak megfogalmazás kérdése.
Minőségi műanyag
A látványnál szerencsére nem ennyire relatív az eredmény, szépen össze lett rakva. Amikor ránéztem a ködbe vesző, monumentális romokra, akkor mindig volt egy érezhető méltósága a játéknak, függetlenül attól, hogy az előtérben egy csapatnyi lökött madár futkározik. A korrekt tervezés az egész játéktérre igaz lesz, már ha valakit nem zavar az erősen rajzfilmes stílus. Technikailag sem lesznek komoly gondok, így akkor is elégedett voltam, ha nem engedtem volna ezt a grafikát a Bahamákon fürdőzni. Így is elég műanyag van az óceánban.
A hangzás is vállalható, az egyedüli beszélő szereplőt, E.K.O-t élmény hallgatni. A zörejek pedig kellően komolytalanok, hogy igazodjanak a körítéshez. A zenék lehettek volna kicsit átütőbbek is, minden megmaradt biztonsági-aláfestő szerepben, de legalább negatív irányban sem lógnak ki.
Hazudnék, ha azt mondanám, mindenkinek ajánlható a Journey to the Savage Planet. Én veszettül szórakoztam rajta, de ennek az is az oka lehet, hogy jócskán elmentem körülnézni. Aki a maximum 4-5 órás kampányra szorítkozna, azt semmiképpen sem sürgetném a vásárlással. Ha valaki viszont szeretne kalandozni, annak 10-15 óra is benne lesz a játékban, ráadásul az ilyen kóborlásokból jönnek majd a legjobb emlékek. Ennél pedig a legtöbb AAA-játék sem kínál többet, így a teljes ár feléért messze nem lehúzás-szagú ez a projekt.