A brutalista számtalan olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyik szinte könyörög azért, hogy moziban nézze meg az ember. Már a több mint három és fél órás mű hosszának is sportértéke lehet, ahogy túlteljesíti az “egész estés film” kifejezést. Aztán Adrian Brody a főszereplője, aki az előzetes vélemények szerint A zongoristában nyújtott teljesítményét ismétli meg egy hányattatott sorsú zseni szerepében. Magyar viszonylatban nem elhanyagolható sem az, hogy A brutalista erős hazai közreműködéssel készült, sem az, hogy főszereplője, Tóth László egy fiktív honfitársunk. És ha mindez nem lenne elég, a napokban még pár Golden Globe-ot is bezsákolt, élen a legjobb drámának járó elismeréssel. És bár egyáltalán nem bántam meg, hogy beültem erre a monstrumra, egy kis csalódottság maradt bennem. Úgy érzem, A brutalista pont a megalomániájával fosztotta meg magát attól, hogy valóban átütő legyen.
Álmok az Államokban
Tóth László (Andrian Brody) egy brutalista építész, aki a negyvenes évek vége felé disszidál Amerikába. Feleségétől, Erzsébettől (Felicity Jones) elszakítják, így egyedül érkezik meg az ígéret földjére. Eleinte unokatestvérének bútorboltjában húzza meg magát, és besegít az új termékek fejlesztésébe. Azonban hamar meg kell tapasztalnia, hogy sem származása, sem vallása miatt nem látják szívesen, a gazdag ügyfelek pedig maguk diktálják a feltételeket. László elveszíti a munkáját, lecsúszik, heroinfüggő lesz. Egy nap azonban egy korábbi megrendelőjének apja, Harrison Lee Van Buren (Guy Pearce) felkeresi. Amikor ugyanis a korábban ki sem fizetett felújítási munka elismerést vált ki a szakmai körökből, az arisztokrata úgy dönt, Lászlóval építteti meg élete nagy művét.
A tervezett közösségi központ monumentális és multifunkciós, de Lászlónak szinte teljes kreatív kiteljesedést ígér. Nagy lendülettel bele is veti magát a munkába, azonban az építkezés egyre inkább rémálomba csap át. Állandóak a szakmai konfliktusok más szakemberekkel, ki van szolgáltatva munkáltatója szeszélyeinek, és az előítéletektől sem szabadul meg. Függősége sem csillapodik, nehéz természete ellenségeket támaszt. Amikor pedig évek múltán Erzsébet, és a traumáktól megnémult unokahúga is követi az Államokba, a családja testi-lelki sebeivel is szembesülnie kell.
Lassú víz betont mos
A brutalista tehát semmiképpen nem egy könnyed moziélmény. A lázálomszerű, de mindenképpen művészi nyitányt egy viszonylag klasszikus, de rideg első felvonás követ. Megvan itt minden, ami az emigráns-életrajzi művek nagy könyvében meg van írva. Kiszolgáltatottság, küzdelem az előítéletekkel, osztálykülönbségek, függőségek, árulás. Aztán a felbukkanó lehetőség Van Buren személyében, aki hagyja szárnyalni László tehetségét. Legalábbis egy ideig. Mert akkor bekapcsolnak a szakmai szál hajtóművei is, és alkotásról, öntörvényű zsenialitásról, kompromisszumokról, kreatív konfliktusokról regél A brutalista. Ezeket pedig különösebb hiba nélkül, sőt, általában metsző profizmussal tálalja a film, igaz, eléggé ráérős tempóban.
Már itt körvonalazódik A brutalista legtöbb tulajdonsága. Egyrészt, amit elmond itt bő másfél órában, azt közölhetné maximum fele ennyi idő alatt és jóval intenzívebben is. Kilóra egyáltalán nincs annyi narratíva Brady Corbet filmjében, hogy szükségessé tegye a gigászi hosszát. Viszont nem fél elidőzni, ha úgy érzi, bele kell helyezkednünk egy szituációba, hangulatba. Akár 5-10 perc is eltelik szinte valós időben, majd egy-két vágás után hónapokkal, évekkel később találjuk magunkat. Mindezt az idő múlásának tradicionális érzékeltetése nélkül. Ez a különös szerkesztési stílus önmagában egyáltalán nem hiba, sőt, ha úgy nézzük, csak erőteljes kiemelése annak, amit az alkotók valóban fontosnak találtak.
Viszont az egyensúly és a tempó így újra és újra megbomlik. A brutalista erősen le tud ülni bizonyos pillanatokban, mélyre merül kevésbé átütő szegmensekben, majd összecsap más jeleneteket. Ez utóbbinak általában az érzelmesebb pillanatok esnek áldozatul. Nem azt mondom, hogy melodramatikussá és patetikussá kell tenni minden snittet, de a rideg szenvedés percei után jó hagyni néhány másodpercnél többet a katarzisnak. Az rendben van, ha a film lassan őrli fel a lelkünk babjait, csak mindez hiába történik, ha nem tud kicsöpögni a kávé.
A mesterember tragédiája
A második felvonásra aztán megérkezik László családja, és valamelyest előtérbe kerül a korábban elhanyagolt emocionális oldal. Legalábbis tematikában, hiszen a család szenvedése nem csak még szívszorítóbbá teszi a nehéz pillanatokat, de a karakterek között is több érzelmes jelenetet generál. És a második félidőben megyünk le a legmélyebbre is, számtalan jelenettel, amiket szabályosan fájt végignézni. Annak ellenére, hogy László kifejezetten nem egy könnyű személyiség, és nem is egy jó ember, a Tóth család megpróbáltatásait szemlélni is embert próbáló. Egy-két jelenet jó eséllyel ki is csapja majd páraknál a biztosítékot.
De mindeközben, ha lehet, még inkább széthullik A brutalista szerkezete. A szinte folyamatos nyomorban mártózást pedig a lehető legfurcsább ponton hagyja abba. Először elkormányozza magát az érzelmi csúcsponttól, megcsodálja a saját építészetét, és hirtelen átugrik az epilógusra. Ha így nézzük, a zárójelenet üzenete, miszerint a cél számít, nem az odavezető út, megjelenik a fináléban. De ha inkább narratív szemmel nézzük, A brutalista pont, hogy nagyon szívesen időz el az úton, hogy végül az árokparti piknikjei végén ne maradjon idő a katarzisra.
Építészeti remekmű
Viszont ha ettől eltekintünk, A brutalista egy végtelen profizmussal vászonra vitt alkotás. Az egyes jelenetek parádésan lettek megrendezve, ahogyan apránként, a színészi játéknak teret engedve építik fel a feszültséget. Egy-egy szituációt kiragadva gyakorlatilag mestermunkákkal találkozhatunk. Az operatőri munka is kiváló: a kamera remegésében megjelenő érzelmi töltet, vagy az épületszerkezetek tiszteletteljes pásztázása tökéletesen támasztja alá a jelenetet, amit megörökít. Az épületek pedig egyes pontokon szinte fenyegetően, éles vágásokkal jelenik meg, amely magával a brutalista stílussal összhangban van.
Könnyen lehet, hogy ennek köszönhetjük a rideg rendezési módot is, és metaszinten sokkal jobban működik A brutalista, mint “mezei” filmdrámaként. Ez tagadhatatlanul egy monumentális művészfilm, egészen döbbenetes, mindössze 10 millió dolláros költségvetésből. De mégsem tudtam úgy kisétálni a moziból, hogy most egy igazán jó filmet láttam. A legelőször megtalált jelzők a “különös” és az “érdekes” voltak. Tisztában vagyok vele, hogy a kifogásaim leginkább szubjektívak, de minden szakmai erőssége ellenére sem tudom tiszta szívvel ajánlani A brutalistát.
A színészi játékról viszont egyértelműen csak az elismerés hangján tudok szólni. Adrian Brody simán megérdemli a második Oscar-díját, ahogyan hatalmas skálát bejátszva mutatja meg Tóth László legnagyobb magasságait és mélységeit. A magyar kötődésű színész még az akcentust is külön gyakorolta, és bár a jelenetek “vadonjában” nem annyira átütő a magyarja, de a narrációban szinte hibátlan. Felicity Jones szintén elképesztő Erzsébetként, Guy Pearce pedig remekül hozza a különc milliárdost, akivel szemmel láthatólag nincs rendben valami.
Verdikt
A brutalista egy olyan film, mint a főszereplőjének épületei: titáni méretű, tekintélyt parancsoló, festetlen és kicsit rideg. El tudom képzelni, hogy ez egy teljesen tudatos koncepció volt, és szándékosan nem kap teret az érzelmi töltet kibontakozása. De akkor is úgy éreztem, hogy ez az alkotás túl nagy ahhoz, hogy egyben maradjon, és az íve, tempója ne szenvedje meg ezeket a méreteket. Ettől függetlenül viszont tele van érzékien fényképezett, parádésan megrendezett jelenetekkel, a színészi alakítások rendkívüliek és a magyar vonatkozások is megérnek egy misét. Már csak a szünettel együtt szűk négy órás terjedelme miatt sem tudom mindenkinek ajánlani, de a szerzői- és művészfilmek kedvelőinek egy érdekes, értékes darab. Egyben az egyik legértelmesebb dolog, amihez az NFI tavaly a nevét adta.
A brutalista január 23-tól látható a mozikban, de korábban is el lehet csípni premier előtti vetítéseket.