Wes Anderson filmjeire mindig különleges élmény beülni. A munkássága tele van olyan fantasztikus darabokkal, mint a Holdfény királyság, vagy A Grand Budapest Hotel. A stílusa a végletekig felismerhető a szimmetriájával, nosztalgikus képi világával és aprólékos, makettszerű díszleteivel. A történeteit pedig áthatja egy szívmelengető szürrealizmus, egy egyszerre groteszk és kedves hangulat. Bizonyos értelemben jó előre tudhatod, hogy mit várj tőle, de valójában fogalmad sincs, hogy mit tartogat a következő jelenet. A föníciai séma pedig talán az eddigi leginkább wesandersonos filmje, legyen szó stílusjegyekről, atmoszféráról vagy abszurditásról. Azonban az korántsem jelenti azt, hogy a legjobb munkája lenne.
Örökös próbaidő
Zsa-Zsa Korda (Benicio del Toro) egy gazdag, becstelen üzletember, aki kétes megállapodásaival a világ egyik leggazdagabbja. Mindenkit átvág, megtalálja az összes jogi kiskaput, és nem törődik vele, az üzletei milyen hatással vannak. Nem csoda, hogy az egész világot magára haragította, és minden riválisa csak az alkalmat keresi, hogy megszabadulhasson tőle. Az sem ritka, hogy merényleteket szerveznek ellene. Egyszer éppen kényszerleszállást kell végrehajtania egy kukoricamezőn, amikor Kordának halálközeli élménye lesz. Ez pedig arra indítja, hogy magához hívassa apácának készülő lányát, Liesl nővért (Mia Threapleton), és megtegye örökösévé. Persze először csak próbaidőre.
Egyben pedig mozgásba lendítik Korda addigi legambiciózusabb tervét, a Föníciai Sémát. Ez egy kereskedelmi úthálózat, amely átszeli a Közel-Keletet, és minden eddiginél komolyabb profitot ígér. Csakhogy Korda ellenfelei ezt nem nézik karba tett kézzel, és minden lehetséges módon próbálják megállítani. Ilyenkor pedig még nagyobb szükség van az üzleti partnerekre, hogy az egyre növekvő költségvetési hiányt kipótolják. Korda és Liesl tehát útnak indulnak a házi tanítóból személyi titkárrá avanzsáló Bjorn Lund (Michael Cera) oldalán, hogy felfrissítsék a kapcsolatot a befektetőkkel. A kérdés pedig nem csak az lesz, hogy túl tudják-e élni ellenfeleik áskálódását, de az is, hogy Korda megkésve bár, de tud-e valódi apa lenni.
Megkínálhatom egy kézigránáttal?
Ha önmagában a nagy tervet nézzük, A föníciai séma nem egy igazán izgalmas történet. Sőt, maga a séma nem több, mint egy MacGuffin. Hajtja előre a cselekményt, de a nézőnek tökéletesen irreleváns. Különböző szállítási útvonalak, infrastruktúra-elemek és épületek között ingázunk, de a film látványosan nem is erőlködik, hogy a jelentőségükről meggyőzzön. A lényeg úgyis az lesz, hogy Korda kikkel és milyen módon találkozik, hogy megnyerje a támogatásukat. Ez ugyanis nemcsak szórakoztató, de annyira abszurd is, hogy a „fő” cselekmény akkor is nehezen jutna szóhoz mellette, ha számítana.
Szerencsére tudunk abban gyönyörködni, hogy Wes Anderson ismét mennyi világsztárt győzött meg arról, hogy szokatlan mellékszerepeket vállaljon. Az életre keltett figurák pedig igen színes palettát alkotnak. Lesznek itt amerikai üzlettársak (Tom Hanks és Bryan Cranston), egy arab herceg (Riz Ahmed), egy kaszinótulajdonos (Mathieu Amalric), egy hajóskapitány (Jeffrey Wright), egy távoli unokatestvér (Scarlett Johansson) és Korda ellenséges féltestvére (Benedict Cumberbatch). És mindannyiukhoz teljesen képtelen eseménysorok kötődnek, miközben a saját finom, visszatérő jellegzetességeikkel is megkacagtatnak.
A föníciai séma ugyanis vicces, már ha az ember gyomra bírja az angol humorhoz közeli abszurditást. Ez itt egyszerre jelenti ugyanannak a pár poénnak a remekül időzített ismétlését és a teljes kiszámíthatatlanságot. Váratlan fordulattal tucatszámra találkozhatunk, például az is meglepett, hogy mennyi lövöldözés vagy éppen közelharci jelenet van benne. Nem egy John Wick spin-offról van szó (azt majd a jövő héten – a szerk.), de egy nem várt plusz dinamikát jelentett. De a visszatérő elemek is rendkívül szórakoztatóak, pláne, hogy apró variánsokat is kapunk hozzájuk. Azt pedig sosem lehet megunni, hogy Korda minden partnerének egy-egy kézigránátot visz ajándékba.
Egy kém, rendes család
A főníciai séma középpontjában persze a főszereplő hármas áll, de leginkább Korda és Liesl apa-lánya kapcsolata. A humor nagy része is hozzájuk kötődik. Korda karaktere az entrepreneur-paródiacsatornák figuráit juttatta eszembe, a mindenkin átgázoló attitűddel, parttalan ötletekkel és véletlenszerű trauma-megosztásokkal. Ezzel éles kontrasztban áll a lánya formális, már-már teátrális vallásossága, és a rovarszekértő Bjorn visszahúzódó tudálékossága. Ők hárman bár végig szenvtelenül, hidegen kommunikálnak egymással, mégis tagadhatatlan a kémia és az összetartozás közöttük. Ez az, amely a film során szépen lassan kibomlik, és A föníciai séma fő mozgatórugója lesz.
A középpontban álló apa-lánya kapcsolat egyébként kiválóan működik. Vagyis működhetne, ha kapna még egy kis időt. A kettejük viszonya hitelesnek hat, egyre jobban felszínre kerül, hogy törődnek egymással. Megannyi réteg abszurditáson keresztül is képesek érzelmet kiváltani, de mégis, Korda döntései a történet végén váratlanul hatnak. Talán ez is volt a cél, de mivel itt nem egy thriller agyafúrt fordulatáról van szó, hanem egy személyiségváltozásról, nem éreztem kellően előkészítettnek.
Ahogy azt Wes Andersontól megszokhattuk, pár mélyebb témába is belemártózhatunk, mint a hűség, az élet értelme, vagy a vallásosság. Utóbbit egy igazán egyedi, fekete-fehér menny-ábrázolással vezeti fel, ahol olyan cameókba is belefuthatunk, mint Willem Dafoe vagy Bill Murray. Anderson néha bizarr képekkel, némi kritikával kiegészítve fest fel egy agnosztikus világképet, amelyet a cselekménybe is belesző. Mindazonáltal nem merül el a filozofikus pillanatokban, és mintha a filmjeire jellemző, felszín alatt megbúvó többlettartalom is sekélyesebb lenne. A fókusz most egyértelműen a fura poénokon volt, így pedig A föníciai séma minden bája ellenére sem érződik egy kiteljesedett alkotásnak.
Egy kiállítás képei
Pedig a képi világ, ha lehet, minden eddiginél jobban magán hordozza Wes Anderson keze nyomát. A 3:2-es képarány rögtön kölcsönöz egy klasszikus, múltidéző megjelenést a filmnek. A díszletek most is pompásak, de mivel a sztárparádé ellenére is kijött 30 millió dollárból a film, valószínűleg most is okos és kreatív megoldásokkal érték el az illúziót. A beállítások szimmetriája ezúttal is megkapó, és a kameramozgás is az Andersontól megszokott vonalon mozog. Sok a közeli beállítás, a kimért svenkelés, utóbbival nem egyszer komikus hatást is el tud érni. Ahogy a távolságok használatával is, egy-egy képkocka parádés perspektívával és elrendezéssel van megáldva, mintha egy fotókiállítás képei lennének összevágva mozgóképpé.
De kapunk néhány kevésbé szokványos, de remek beállítást is, mint a főcím alatt futó jelenetet, ahol fölülnézetből tekinthetjük át Korda lábadozását. Közben pedig gyönyörködhetünk a geometriai rendezettségben, vagy a kicsit tompa, retro hatású színvilágban. Ha csak a stílusjegyeket nézzük, A föníciai séma egyszerűen parádés. Minden másodperce gyönyörű, legalábbis ha valakinek nem szúrják a szemét a rendező tipikus megoldásai. Mindehhez pedig egy klasszikus zenével is átszőtt aláfestés társul (olyan zeneszerzőktől, mint Bach, Beethoven vagy Muszorgszkij). Az összehatás pedig egy elképesztő hangulatbomba. Anderson ismét egy képeskönyvből olvas nekünk esti mesét, csak miközben elringat, most kevesebb a tanulság.
Ha tudnám, hány sztárt bír még el a vászon
Persze kevés az olyan esti mese, ahol annyi A-listás színész tülekedik, mint itt. Az Oscar-díjas óriásoktól az élő legendákon át a feltörekvő tehetségekig mindenki itt van, és még egy brit humorista is belefért. A színészek általában szeretnek Wes Andersonnak dolgozni, és ez itt is meglátszik. Nem zavarta őket, hogy sokszor csak pár perc jutott nekik, és abban is kosárlabdázni kell, és felszabadultnak tűntek végig. Persze senkinek nem kellett igazán mélyre nyúlni a karakteréhez, nem most volt szükség a díjnyertes drámai alakításokra, de ettől még jó volt bennük gyönyörködni a vásznon.
A három főszereplő azért valamennyire más tészta. Ugyan az ő szerepük is többnyire kimért, kiválóan megfigyelhető rajtuk, ahogy egyre több érzelmet csempésznek a játékukba. Benedicio del Toróra mintha ráöntötték volna a svindlis, számító üzletember szerepét, aki hiába egy szarházi, egyszerűen képtelenség rá haragudni. A szigorú álarc mögött megbúvó Liesl karaktere pedig remek kibontást kapott Mia Threapletontól. Úgy tűnik, örökölte az anyja, Kate Winslet tehetségét, és tőle teljesen függetlenül is érdemes a figyelemre. A pálmát azonban Michael Cera viszi el, és nem csak Bjorn természetes jellemkomikuma miatt, de ennek a kifejtése már erősen spoileres lenne.
Verdikt
A föníciai séma mindenképpen egy jó film, már csak vígjátékként is, igaz, ebben a fekete komédiával vegyes abszurditáshalmazban kiemelten igaz, hogy a humor szubjektív. Azonban Wes Anderson munkásságától megszokhattuk, hogy nem csak mint vígjáték működik. Van a felszín alatt valami több, valami, ami nem is feltétlenül megfogható elsőre, de mégis ad egy mélységet a történeteinek. És ez a plusz most hiányzik. Hiába érint érdekes témákat, hiába működik alapvetően a bemutatott apa-lánya kapcsolat, nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy ennél lehetne sokkal több. Még úgy sem, hogy ezúttal is egy vizuális orgiával ér fel Anderson képi világa. Aki szereti a munkásságát, annak csak ajánlani tudom, de mindenki másnak nem biztos, hogy ez a legjobb belépési pont.