Időtlen idők óta készülnek regényadaptációk a mozivászonra. Voltak már közöttük hatalmas sikertörténetek, felejthető próbálkozások és ordas bukások is. Ennyi tapasztalattal a hátunk mögött pedig mindent elmondtak már ezekről az alkotásokról, amit el lehetett. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az első, aki úgy gondolja, hogy a vaskosabb kötetek mozgóképre ültetésének nem egy egész estés mozi a legjobb módja. Bár a késői romantikus írók előszeretettel szórakoztatták 50 oldalas leírásokkal olvasóikat, egy mozgalmasabb 7-800 oldalas regény így is egy monumentális mű. Mivel a filmiparban nem minden stúdió kísérletezik szívesen (pláne a tízmillió dolláros tartományban – először a Gyűrűk Urát is egy filmben szerették volna Peter Jacksonnal leforgattatni), így sokszor másfél-két órába kellene mindez beleférjen.
Ez sokszor egyszerűen csak nem elég. Elvesznek fontos részletek, a háttér megfelelő felfestése, vagy éppen a karakterfejlődés szenved csorbát. Így járt jó pár esetben Alexandre Dumas világhírű regénye, a Monte Cristo grófja, és A három testőr-feldolgozások között is volt rá példa, hogy meg kellett húzni a cselekmény nadrágszíját. Éppen ezért volt örvendetes felismerés, hogy a D’Artagnan alcímmel ellátott film csak a történet mintegy felét dolgozza fel. Bár nem kifejezetten volt így marketingelve, a testőrök kalandját csak a decemberben megjelenő Milady zárja le. Ez azt jelenti, hogy a film készítőinek valamivel több mozgástere volt egy hiteles adaptációt a vászonra varázsolni. És ugyan a D’Artagnan nem lett rossz, így is azt érzem, hogy két órában messze nem tudott elég alapos lenni.
Testőrségem címere
Nem feltétlenül az adaptáció tökéletessége hiányzik a franciák harmadik legnagyobb költségvetésű filmjéből. Azt már régen elengedtem, különben nem adtam volna a Vaják három évadára átlagosan 7 pontot. Éppen ezért itt sem akadtam fent olyanokon, hogy komplett szálakat vezetnek be, másokat pedig ki, vagy a kronológiával babrálnak. A nagy csapásirányok megegyeznek, a fontos fordulatok és viszonyrendszerek a helyükön vannak, és közben nem akarnak egy izmosat üríteni az alapanyagra. Lángszórók és repülő hajók például nem lesznek, mint a sztárparádéval támadó 2011-es verzióban. Ugyanakkor aki egy maradéktalanul hűséges képernyőre álmodást vár, azt minden bizonnyal csalódás éri.
Azért az nem változott, hogy Charles d’Artagnan abban a reményben érkezik Párizsba, hogy a király testőre lehessen. A dolog azonban nem sikerül egy csapásra, és hamarosan a híres három testőr, Athos, Porthos és Aramis párbaj-ellenfele lesz, mindezt egyetlen nap leforgása alatt. A királyt bábként irányító Richelieu bíboros gárdistái azonban rajtuk ütnek, és a csetepatét már bajtársakként hagyják el. A négy barát ezután egy olyan összeesküvésbe keveredik, amely a király, és egész Franciaország sorsát veszélyezteti.
A regény felütéséhez azért sikerült jócskán hozzátenni. D’Artagnan lényegében az első tíz percben tanúja lesz egy különös rajtaütésnek, amelynek a végén megsebesül és élve elássák. Az itt látottaknak pedig akkor lesz jelentősége, amikor Athost gyilkossággal vádolják, és halálra ítélik, ezáltal barátaira hárul, hogy ártatlanságát bizonyítsák. Az ebből eredő nyomozás jócskán kibővíti a cselekményt, amely idő szűkében egy megkérdőjelezhető döntés.
Nem Dumas-színház
A három testőr: D’Artagnan ugyanis egy elég tempós film, és nem sok időt hagy a karaktereinek kibontakozni. A figurák egytől egyik érdekesek, de messze nincs elég terük, hogy interaktáljanak egymással. A testőrök és D’artagnan négyen alig beszélgetnek egymással, inkább csak kettesével, és akkor sem ismerjük meg őket mélységben. Így sajnos nem lesznek többek néhány stílusos, de felszínes figuránál. D’Artagnan mérföldekkel több fókuszt kap, de neki sincs sok lehetősége, hogy kapcsolatait ápolja. Nem is csoda, tekintélyes cselekményen kell végigzongorázni – csupán kérdés, hogy szükség volt-e a plusz kitérőkre.
Néhányszor csak úgy loholunk a cselekmény után, ha kell, a karakterek pillanatok alatt teszik meg a Párizs-Normandia utat. Egyik kalandból esünk a másikba, egy üldözésből egy harcjelenetbe vagy egy ármánykodásba. Utóbbiakra viszont végképp kevés erőforrás jutott, a királyi udvar tagjait és motivációikat nagyon szűkszavúan mutatják be. A kiváló színészi játék által ugyan tompul ennek az éle, de nincs rá garancia, hogy a néző akár a nevüket is megjegyzi a mesterkedő nemeseknek és főpapoknak, nem hogy a viszonyrendszerükkel tisztában legyen. A fontosabb jelenetekre általában lesz idő, de sokkal könnyebb lett volna elmerülni a kora újkori francia milliőn túl a történetben is, ha lassabb, megfontoltabb építkezés van a háttérben.
Fiatalos lendülettel
Még szerencse, hogy a D’Artagnan kalandfilmként egy tökéletesen élvezhető alkotás. A felfokozott tempó ugyan árt a kidolgozottságnak, de sikerült egy sodró lendületet kovácsolni belőle. Sosem vált át totális kapkodásba, és sosem lesz érthetetlen, ellenben esélyt sem ad magának, hogy leüljön, vagy ellaposodjon. Ez egy elsősőrban ifjúsági kalandfilmben mindenképpen előnyös.
Mert érdemes leszögezni, hogy nem egy véresen komoly filmdrámáról van szó, hangulatában megmaradt kalandregényesnek. Van benne egy stílusos lazaság, némi erősen ifjúsági humorral fűszerezve. Ezzel pedig nincs is semmi baj, a poénok ugyan nem szaggatják fel a hasfalakat, de az arcokat sem látják el vérbőséggel. Néha nincs is szükség másra, mint néhány hagyományosan menő karakterre stílusos kalapban és köpenyben, ahogy egy izgalmas díszletben akcióznak. Ezt pedig maradéktalanul szállítja a D’Artagnan, így menet közben egyáltalán nem voltak zavaróak a fentebb említett kifogások a narratívával szemben.
Messze nem vagyok elég képzett filmes téren ahhoz, hogy az okait pontosan meghatározzam, de ez a film egyszerűen csak szórakoztató. Amikor arra van szükség, akkor feszült, amikor kell, akkor fesztelen és laza. Ha éppen pazarol időt a dialógusokra, akkor azok is rendben vannak, D’Artagnan és Constance kibontakozó románcára példul nem találok jobb szót, mint hogy aranyos. A szereplők egyébként végig kedvesen ugratják egymást, és kalandjaik során volt egy nehezen levakarható mosoly az arcomon. A három testőr: D’Artagnan nagyon hatékonyan szólította meg bennem a Karib-tenger kalózain nevelkedett tinédzsert, és egy kalandfilmnek valami ilyesmi a feladata.
Történ-elemében van
Amellett sem lehet csak úgy elmenni, hogy a film díszletei egészen bámulatosak. Számos kastélyban és palotában forgatták, az utcai jeleneteket pedig történelmi városrészekben vették fel. Ennek köszönhetően egy pillanatig sincs stúdiószaga a jeleneteknek, és tökéletesen elmerülhetünk a képi világ hangulatában. A viszonylag magas költségvetés meglátszik rajta, számtalan statisztát láthatunk a képernyőn, korhű kosztümökben és felszereléssel. A francia filmesek nagy energiát fektettek bele, hogy 17. századi hazájuk teljes pompájában jelenjen meg a vásznon. A közeget fantasztikusan teremtették meg, és már csak emiatt is érdemes lehet megnézni a D’Artagnant.
A látvány más aspektusaival nem voltam ennyire kibékülve. A legtöbb jelenet elég hagyományos technikával lett felvéve, egy-két ötletesebb képi megoldással kiegészítve. A harcjelenetek alatt viszont csalódást keltő volt az operatőri munka. A kezdőjelenetet például szabályosan nehéz volt végignézni, annyira közelről lett felvéve, és annyira rángatózott közben a kamera – mindezt az éjszakai esőben. Itt még megindokolható a klausztrofób közeliek alkalmazása, hiszen a helyzet kiszámíthatatlan káoszát is megtestesíti. Viszont ez a fényképezési stílus a későbbiekben sem változik, és ez nem mindenhol érződik szimbolikus rendezői döntésnek. Néha kifejezetten az volt a benyomásom, hogy megúszás-szagú az egész, és sokat egyszerűsít a koreográfián, ha nincs egyszerre minden harcoló fél a látószögünkben. Talán sose tudjuk meg, mi volt a valódi elképzelés, de az biztos, hogy elvétve láthatunk mondjuk egy nagytotált az eseményekről. Pedig nem rosszak a harcok, csak szívesen láttam volna többet belőlük.
Előre csak előre, lássuk mi lesz belőle
Ha valahol nem érheti szó a ház elejét, az a színészi játék. A címszereplőt alakító François Civil ugyan nem kell megerőltesse magát, de remekül illik hozzá a szerep. A meggyőződésem, hogy Vincent Cassel minden francia filmben szerepel, nem dőlt meg, cserébe jól hozza a testőr-trimuvirátus legkomoplexebb tagját. Társai nem alkotnak ennyire maradandót, igaz, a mozgásterük is kevesebb volt, és az Aramist játsszó Romain Duris így is megidézte a fiatal Henry Fondát. A királynőt alakító Vicky Krieps lazán elviszi a hátán a drámaibb jeleneteket, de mint már említettem, az udvar többi tagja is képes néhány rezdüléssel feszült hangulatot kelteni. Végül, de nem utolsó sorban Eva Green tökéletes Milady szerepére, alig várom, hogy a karakter nevével fémjelzett második részben még jobban kibontakozhasson.
És egyébként is várakozással tekintek a folytatás felé. A három testőr: D’Artagnan egy remek kiindulás, de önmagában még nem lehet pontosan megítélni a lezárás nélkül. Az biztos, hogy a Milady-nek lesz mit elmesélnie, a könyv cselekményében még bőven van muníció. Az majd ott kiderül, mennyire tudja beosztani az idejét, és hogy az első rész módosításai mennyire szólnak bele a nagy egészbe. Jó hír, hogy egy stabil alapra lehet építeni, és adaptációs hidak sincsenek még felégetve. Ha legalább olyan minőségű lesz, mint a D’Artagnan, akkor egy átlagosnál messze jobb feldolgozást kapunk. Csak győzzük kivárni – ennek a résznek is fél év kellett a francia bemutató után, hogy hazánkba is eljusson.
Verdikt
A három testőr: D’Artagnan egy szórakoztató, izgalmas kalandfilm remek hangulattal. A körítése parádés, a történelmi Franciaország fantasztikusan fest. Van egy sodró lendülete és egy tagadhatatlan bája, amely kisebb hibáit is elfedi legalábbis a filmnézés idejére. Az alapanyagát is tisztelettel kezeli, igaz, hűséges adaptációnak nem nevezném. Hogy ez kit mennyire zavar, mindig is a rajongás függvénye volt, szerintem még bőven az elfogadható tartományban maradunk. Sajnos a két óra még a történet felének is kicsit kevés, így nem tudunk igazán elmélyülni a viszonyrendszerekben, különösen, hogy az új szálak is jelentős időt ölelnek fel. A D’Artagnan tehát messze nem tökéletes, viszont azoknak, akik csak egy jó kalandfilmet szeretnének látni, csak ajánlani tudom.