A brit inkle csapata egészen formabontó játékokat gyárt. A 2014-es, Verne ismert regényét feldolgozó 80 Days egy menedzselős visual novel, a 2019-es Heaven’s Vault egy nyílt világú, nyelvészeti elemekkel átszőtt régészjáték, a 2021-es Overboard! pedig a tettes szemszögéből navigált végig minket egy krimin. Nem lepett hát meg, hogy az A Highland Song sem egy szokványos alkotás lett. A megkapó stílusú túlélőjáték-platformer hibridben egy kislányt kell megvédenünk az elemektől, miközben a skót folklór elemei elevenednek meg körülöttünk.
A helyszínként szolgáló Skót-felföld már számos művészeti alkotásban bukkant fel zord szépségével. Az egyik legismertebb az 1986-os Hegylakó (Highlander), amelynek halhatatlan harcosai vég nélkül vadásznak egymás fejére. Az A Highland Song ennek mintegy az antitézise: Moira nevű főszereplője nagyon is halandó és törékeny. Ez a körülmény, és a játék szokatlan felépítése sokakat elijeszthet, pedig kifejezetten jó alapokra épül. Az már más kérdés, hogy az ötleteinek megvalósítása már szintén elég halandóra sikeredett.
A hegyekbe fönn
A tizenöt éves Moira az anyjával él egy kis, félreeső házikóban a hegyek között. Sohasem járt még a tengernél, és nem is csatangolt még messze otthonától. Nagybátyja, Hamish azonban egy nap levelet küld neki: ha egy héten belül meglátogatja őt Beltane ünnepe alkalmából, egy csodálatos meglepetés várja. Moira így a bolondos öreg tengerparti világítótornya felé veszi az irányt. Ehhez át kell vágjon a Skót-felföld veszélyes hegyormain, szűk völgyein és jeges tavain, miközben az elemek is összeesküsznek ellene. Ahogy szép lassan feltárul előtte a festői táj, a helyi mondákon túl olyan emlékek is megrohanják, amelyek felforgatnak mindent, amit addig a környezetéről hitt.
Ezt az utat nekünk kell egyengetnünk. Mászunk és ereszkedünk, kúszunk és zuhanunk. Feltérképezzük a vadregényes vidéket, eldöntjük, merre haladjunk, hol és meddig húzódjunk menedékbe, akár az időjárás, akár az éjszaka hidege elől. A célunk, hogy még az egy hét letelte előtt ott álljunk a világítótoronynál, amely elsőre nem is egyszerű. Óvatosnak, megfontoltnak, és mégis gyorsnak kell lennünk, hogy le ne maradjunk arról, amit a nagybácsi mutatni akar. Ez pedig nem mindig egy olyan megnyugtató élmény, mint amit a bájos körítés sugallna.
Ormótlan ormokon
Az A Highland Song alapvetően egy kétdimenziós platfomer. Összetettség szempontjából valahol egy százas szög és egy betontégla között helyezkedik el. Tudunk ugrani, mászni, és óvatosan leereszkedni. Utóbbi nagyon fontos, mert ha mindenhonnan csak leszökkenünk, azt a bokánk, és így az egészségünk bánja. Oda kell figyeljünk rá, hogy ha megszédülünk egy kiszögellésen, vagy egyensúlyt vesztünk mászás közben, akkor gyorsan korrigáljunk, ahogy arra is, hogy mindig bírjuk a szusszal. Nagyobb kapaszkodások előtt érdemes röviden kifújni magunkat, hogy biztosan ne szánkózzunk le azzal a felünkkel, ahova nem süt a nap.
Ehhez inkább egy visszafogottabb temperamentum kell, mintsem sok kézügyesség, de ez nem is feltétlenül baj. A hibáinkat ugyanis bünteti a játék, még olyankor is, amikor ez ellen nem sokat tehetünk. Egy csúszós, kavicsos lejtőn szinte garantáltan nem érünk le teljes épségben, ez adott esetben azért elég bosszantó lehet. Az irányítás ráadásul nincs a helyzet magaslatán. Bár befolyásolhatjuk, pontosan melyik rétegben akarunk továbbhaladni, ez sokszor vagy nem intuitív, vagy egyszerűen csak pontatlan. Az pedig sohasem tölt el kirobbanó lelkesedéssel, ha az irányított karakter nem azt csinálja, amit kellene, így az alapvetően korrekt közlekedést beárnyékolta néhány frusztráló pillanat.
Mit rejt az erdő?
A már említett rétegekre azért van szükség, mert az alapvetően síkbeli pályákon meglepően sok elágazás és alternatív útvonal van. Itt összeérnek a festményszerű hegyvidék rétegei, amelyek akár teljesen máshova vezethetnek, vagy egy áthidalhatatlannak tűnő akadályhoz biztosítanak kerülőutat. Elsőre nem mindig egyértelmű, hol futunk bele egy elágazásba, de szerencsére az egyik kiegészítő funkció pont erre lett kitalálva. Ha kizoomolunk a játéktérből, kijelöltethetjük azokat a felületeket, amerre továbbmehetünk, így minimalizálva az eltévedés esélyét. Így sem kizárt, hogy természetesen direkt a hosszabb utat választjuk, mert a pályadesign minden, csak nem szájba rágós, de ezzel alapvetően nincs semmi probléma.
Egyes pontokon lesznek dedikált levágások, rövidítő utak, amelyek sok réteggel közelebb visznek minket a célunkhoz. Ezeket azonban sokszor nekünk kell megnyitni. Ezt úgy érhetjük el, ha elszórt tárcákból, dobozokból kis térképdarabokat szedünk össze. A felskiccelt tájképet utána egy hegycsúcsról próbálhatjuk meg beazonosítani, majd a helyszínre ellátogatva oldhatjuk fel az új utat. Ez ugyan némi fel-alá rohangálásra kényszerít minket, de ebben rejlik az A Highland Song bája. A keresgélés, a tereptárgyak azonosítása, a számos lehetőség kipróbálása egy izgalmas felfedezés-élményt ad. Itt lép be a képbe a valódi változatosság is, hiszen az egyes rövidítések akár egészen más környezetbe is vihetnek minket. Ha a felföld feltérképezését csak önmagában vizsgáljuk, egy nagyon is relaxáló, de mégis érdekes tevékenységet kapunk.
Esik az eső, ázik a skót ember
Itt jön be a képbe Moira sebezhetősége, amely ezt az angyali nyugalmat rövid pórázon tartja. Már említettem, hogy a kisebb botlásokban is megfogyatkozik az életerőnk, de ebben sokkal szorgalmasabbak lesznek az időjárás viszontagságai. Néha jeges szél fúj, máskor az esőben ázunk el, mint egy legénybúcsún. Amikor háborognak az elemek, dönthetünk, hogy fedezékbe húzódunk, és egy csomó értékes időt veszítünk, vagy egyszerűen csak elfogadjuk, hogy kicsit betegebben haladunk tovább. A helyzetet bonyolítja, hogy az sem mindegy, éjszaka hol hajtjuk álomra a fejünket. Ha csak nyirkos, hideg menedéket találunk, lecsökken a maximum HP-nk, ezt pedig egy sokkal otthonosabb helyen szundikálással tudjuk ellensúlyozni. Ezek a helyek azonban nem méterenként vannak elszórva, így komoly dilemma lehet, hogy késő délután érdemes-e már megállni egy kényelmes házikónál.
Ez azért csak elsőre okoz fejtörést, mert hamar rá lehet jönni, hogy az A Highland Song inkább megijeszteni akar, mint megölni. Ha lezuhanunk a magasból, vagy végképp leteper a tüdőgyulladás, maximum egy ismeretlen helyen ébredünk, de nem vesztünk lényegében semmit. Emellett nem is olyan könnű meghalni, egy vihar csak egy adott mennyiséget lakmározik az életünkből, amelyet aztán simán vissza lehet tölteni egy kiadós alvással. A túlélő-elemek egy idő után inkább fognak kellemetlen körülményeknek, semmint központi mechanikáknak tűnni. Ez lehet, hogy nagyságrendekkel könnyebbé teszi a játékot, de az élvezeti értékén nem sokat segít.
“Zord dudaszóra táncolok”
Egyszerűen csak eljutni a világítótoronyig nem egy nagy kihívás, és akár teljes zenben teljesíthető. A problémák akkor kezdődnek, amikor időben oda akarsz érni, és közben szeretnél minél többet látni a játék világából. Számos mechanika látszólagos ellentmondásban van egymással. Rengeteg kis tárgyat vehetünk fel, amelyek más helyszínen egy titok nyitjai lehetnek. Találkozhatunk más emberekkel, akikkel hosszan beszélgethetünk, sőt, akár segíthetünk is rajtuk. Apró ajándékokat hagyhatunk a hegycsúcsokon, vagy kacsázhatunk a tavakon, de mindez egy ketyegő óra mellett valahogy nem olyan hívogató. Amikor szorít az idő, nem feltétlenül érdemes minden záport fedél alatt kivárni, csak ennek akkor is megisszuk a levét, ha nem végzetes a legyengülésünk.
Például a ritmusjátékos szekciókat rémálommá változtathatja, ha kevés HP-val vágunk nekik. Ilyenkor egy szarvast követve, skót népzenére szökellhetünk végig a lankás emelkedőkön, adott pillanatokban egy-egy gombot lenyomva. A minijáték nem kifejezetten nehéz, de minden elrontott ütem tükröződni fog az életerőnkön is, így az egyébként felfrissítő, lendületes szakaszokat nem mindig tudtam kitörő örömmel fogadni.
Nem lehet mindent egyszerre
Teljesen kontraproduktívnak tűnik foglalkozni a játék számtalan mechanikájával, ha közben elsősorban csak oda kellene érni valahova időben. A csavar ott van, hogy az A Highland Song úgy lett tervezve, hogy nem csak egyszer futunk neki. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy elsőre a tengerperton töltsük a Beltane-t. Erre ott lesz a többi nekifutás, amikorra megtarthatjuk nemcsak a megnyitott rövidítéseket, de az összeszedett térképeket is. Akkor is érdemes még egyszer nekivágni az útnak, ha csodával határos módon nem késtünk el. A második végigjátszásom az első öt perc után teljesen új ösvényekre vezetett, amelyeket a nulláról fedezhettem fel. Ez egyrészt azt jelenti, hogy stresszmentesen is átélhető a játék, csak számoljunk több végigjátszással. Ugyanakkor a felfedezés és a gyorsaság nem feltétlenül egy csónakban eveznek, a korábbi próbálkozások előnyei csak akkor érvényesülnek, ha ugyanarra megyünk. Így három-négy végigjátszás is simán benne van a pakliban, pláne, hogy a történet is csak apró darabkákból áll össze.
Ez a tudat egyszerre teszi lényegesen fogyaszthatóbbá a játékot, és veti vissza a lelkesedést annak teljes felderítése iránt. Az, hogy nem kell loholni, az első egy-két körben segít, utána azonban átveszi a hatalmat az unalom. Mert lássuk be, ez a játékmenet nem igazán mély, pláne, ha rájöttünk, hogy a túlélésnek nagyobb a füstje, mint a lángja. Ilyenkor már jóval céltudatosabb az ember: vagy szeretne minél jobb szintidőt futni, vagy konkrét, meg nem látogatott szurdokokba eljutni. Ebben pedig nem segít, hogy továbbra is megfontoltan, az elemek haragjára odafigyelve kellene haladni, amely ekkorra már csak púp a hátunkra. Sajnos ebben a játékmenetben nincs 4-5 óránál több szavatosság, ez pedig nagyjából másfél-két futamra elég. Ha pedig már papíron végigjátszottad egyszer, a küldetéstudat is kevésbé tart benne a körforgásban.
Szép vagy felföld, legalább nekem szép
Ennek a legnagyobb vesztese egyértelműen a történet. A Skót-felföld szeles ormai és árnyas völgyei rengeteg apró titkot rejtenek. Éjszakánként Hamish leveleit idézhetjük fel, amelyekben a helyhez kötődő mondákat, legendákat meséli el, nappal NPC-k érdekes történetét ismerhetjük meg. Ezek nagy része elveszik a süllyesztőben, de még nagyobb baj, hogy a fontosabb háttérsztori ugyanígy jár. Ha időben befutunk, ugyan kapunk egy érdekes fordulatot, de ehhez kontextust leginkább az éjjeli álmaink adnak. Ez szintén nem kerekedik ki azonnal, és nincs garantálva, hogy még néhány nap után pont kerül a végére. Így valószínűleg én is elmulasztottam néhány részletet, és csak nagyjából állt össze a kép.
A látványkép viszont azonnal és kifogástalanul összeérik. Az olajfestmény-rétegekből egy szemkápráztató táj áll össze. Ugyan színeiben követi a reális, barna-zöld részpalettát, de igényessége és a sok helyen megjelenő aprólékosság ezt bőven ellensúlyozza. A rajzfilmes stílusú karakterek nem olvadnak bele a háttérbe, de nem is ütnek el zavaróan, sikerült megtalálni az arany középutat. A fenséges hegyvidékhez néhány autentikus dallam és egy remek hangulat társul, és a szereplők skót akcentusa koronázza meg. Az A Highland Song egy gyönyörű és hangulatos alkotás, ha hagyjuk, hogy hasson ránk. Kár, hogy sokszor nem könnyíti meg a saját dolgát.