Taika Waititi rendező már a Thor: Ragnarök után is rendesen kapott hideget, meleget, de főleg hideget. Munkásságát eddig kifejezetten bírtam, számomra valahol a félőrült és a meg nem értett zseni között félúton van. De, ami fontosabb, együtt tudtam rezonálni a filmjeivel. A Ragnarököt is kedveltem, így hát nem aggódtam, hogy milyen lesz a Thor: Szerelem és Mennydörgés. Fel voltam készülve a waititiségre. Talán éppen ezért éltem meg hatalmas csalódásnak Gorr, az Istenölő és Jane Foster, mint Hatalmas Thor történetét. Az előzetes kritikák kiemelték, hogy túl komolytalan a film és rengeteget poénkodnak. Higgyétek el nekem, hogy ez volt a legkisebb gond a filmmel.
[h]Lethorgia[/h]
Mindegyik címsort feldíszíthettem volna thoros szóviccekkel, de mivel már mindenki kapott az alkalmon, kezd megfáradni a vicc-faktor. És már megtettem a magamét Discord-szerverünkön. No, de nézzük meg, hogyan sikerült kedvenc űrviking istenünk, Thor negyedik önálló kalandja.
Thor (Chris Hemsworth), a Galaxis Őrzői oldalán tengődik, egyik hőstettet hajtja végre a másik után, de mégsem találja a helyét. Nincsenek céljai, csak a mának él, és lényegében nem lát ki a totális nihil mögül.
Tipikus forgatókönyvszagú események után kiderül, hogy egy Gorr (Christian Bale) nevű eszelős öli halomra az isteneket. A nyitó jelenetet leszámítva ebből nem sokat látunk, a néző képzeletére van bízva, mennyire kegyetlen az Istenölő névre hallgató fazon. Thor egyébként is önzetlenül segít minden bajbajutottnak, azonban hamar személyessé válik küldetése. Gorr ugyanis Új Asgard ellen indít támadást, és a rajtaütés során elrabolja az összes gyereket. Mind a tizet.
Thor ekkor találkozik összes egykori szerelmével, Jane Fosterrel (Natalie Portman), aki szintén Thor-szerepben tetszeleg. A rákkal küzdő tudóst magához hívta a darabokra tört Mjölnir, és mivel méltónak találtatott, a szilánkok újra összeálltak és felruházta Jane-t Thor erejével. Ez persze megannyi poénnak ágyaz meg, nem beszélve arról, hogy elősegíti Thor karakterének önreflexióját és film végi jellemfejlődését (már ha nevezhetjük annak).
Mivel a néző nem sokat tapasztal Gorr erejéből, bemondásra kell elhinnie, hogy komoly fenyegetést jelent. Összeáll hát a megmentő csapat: Thor, Jane, mint Hatalmas Thor, Valkűr (Tessa Thompson) és Korg (Taika Waititi), és elindulnak sereget toborozni Zeus (Russel Crowe) segítségét kérve. Miután utóbbi nem igazán partner, maguk maradnak, hogy megakadályozzák minden isten pusztulását.
[h]Félrement karakterek[/h]
A Thor: Szerelem és Mennydörgés egyik égető problémája, hogy rettenetesen komolytalan, sőt inkább infantilis. Képtelenség akár csak egy mozzanatot is komolyan venni, vagy bárkiért is izgulni. Amivel az ég világon semmi baj nem lenne, ha mellé nem üvöltene a disszonanciától a pedzegetett dráma és nem Gorrt rakták volna meg főellenségnek.
Ritka alkalom, amikor a Marvelnél olyan emlékezetes gonoszt tudnak kitalálni, mint az Istenölő. Az idevágó, Jason Aaron-írásában megjelent Thor: A Mennydörgés Istene című képregény fájdalmas tragédiát, erős drámát és húsba vágó végkifejletet nyújt az olvasóknak. Ehhez képest a filmben egy sótlan, tipikus MCU-gonoszt láttunk, akinek a motivációit igencsak nehéz komolyan venni.
Sokan kifogásolták Thor karakterének elbagatelizálását is. Amellett, hogy teljesen igazat adok a kritikus hangoknak, Waititi nem akart rosszat. A Szerelem és Mennydörgésben látható Thor erősen épít a mitológiai megfelelőjére (ahogyan sok más is a filmben). A mennydörgés istene egy bohém, nem túl eszes, ám annál harciasabb figura. Egyértelmű, hogy a rendező erre probált építeni, csak ezzel egy égbekiáltó probléma van: Thor nem egy friss karakter, akinek minden létező jellemét kivágjuk a kukába, hogy aztán tök újat adjunk neki. Három saját film és a fene tudja mennyi egyéb MCU-s feltűnése után nem lehet egy huszárvágással totálisan másik karaktert adni neki.
[h]Sikító kecskék[/h]
A totálisan súlytalan és komolytalan történet mellé pedig hozzájön a rengeteg bugyuta poén, amit megállás nélkül puffogtat a film. Olyan volt, mintha másfél órányi kései Monty Python-szkeccseket néztem volna. Tudjátok, amikor már ki volt égve a társulat, és izzadságszagú poénjaik java részén csak kínunkban lehetett nevetni.
Lényegében majdnem az összes jelenetet elütik egy csattanóval, vagy humorosnak szánt beszólással. És nem túlzok, egy kezemen meg tudom számolni hány olyan rész volt, ahol nem kaptunk valami elszállt marhaságot, vagy laza egysorost. A nagy számok törvénye értelmében mindenki találni fog magának poént, és jómagam is többször fel tudtam nevetni. De úgy nem nehéz, ha percenként egy tucat viccet sütnek el. Előbb-utóbb valami be fog találni.
A visszatérő gageket is rettenetesen túltolták. Az egyik ilyen Vihartörő (Thor fejszéje) féltékenysége, meg a sikító kecskék, kiknek egyetlen jelentősége, hogy minden rohadt alkalommal sikítanak, amikor a vásznon vannak. És akkor is, amikor nem. Először még vicces, talán másodjára is. Utána egyre inkább fárasztóvá válik és a rendező/író Waititi nem tudja, mikor kell abbahagyni. Az egész játékidőn átívelnek az ehhez hasonló poénok, ami miatt egyáltalán nem tudok haragudni azokra, akik szerint ez sokkal több a kelleténél.
[h]Nem csak a kecskék sikítanak[/h]
De a túlzott vicceskedés nem az egyetlen problémája a filmnek. Sőt, a többi mellett ez tűnik a legkisebb bajnak. Ami sokkal szembeötlőbb, az a borzasztó színészi alakítások. Mindenki olyan, mintha egy szkeccsben lenne a Saturday Night Live-ban. Csak Jimmy Fallon tapsolós röhögése hiányzott. Aki épp nem pózörködik, az ripacs, és fordítva. Látszik, hogy a színészek sem vették komolyan az egészet egy percig sem. De ilyen forgatókönyvet hogyan is lehetett volna?
Azonban Bale-t sajnáltam a leginkább. Nagyon hullámzó teljesítményt nyújtott. Volt, hogy beletolta a maximumot és elhittem, hogy ő egy vérszomjas és megtört gyilkos, máskor viszont annyira béna volt, hogy fájt nézni.
A vacak alakításokért a történet és a cselekmény sem igazán tudott kárpótolni. A motivációk végletekig leegyszerűsítettek, a sztori pedig a megszokott MCU-szinthez képest is alul marad. Amikor szereplőink egyik helyről mennek a másikra, néha harcolnak, vagy épp beszélgetnek, egészen szórakoztató is tud lenni, de végig úgy éreztem, hogy nem haladunk semerre. Hiába a mozgalmas cselekmény, mégis egy helyben toporgunk és ha éppen elkapna a hangulat, vagy megszoknám Waititi lázálmát, akkor rádob még egy lapáttal és még nehezebb lesz befogadnom a látottakat.
Lehetetlen bárkiért is izgulni, minden csak úgy lebeg súlytalanul a levegőben és mindenki annyira, de annyira totál laza, hogy éppen csak nem esik szét. Miközben istenek pusztulnak halomra egy őrült keze által.
[h]Felemás látvány[/h]
Sajnos technikai oldalról sem tudok túl sok kiemelkedőt említeni. A CGI néha pofátlanul béna, a hátterek meg legtöbbször kiüvöltenek a vászonról, hogy “totál kamu vagyok, ne is foglalkozz velem“. Az újabban visszatérő vesszőparipám, a bevilágítások és úgy egészében a világítás szintén nagyon gyatra. Olyan kontraszt- és fényelési hibák vannak, amit már lehetetlen nem észrevenni. Ez már a Doktor Strange 2-nél is csomószor kivetett az élményből, de a Thornál folyamatosan zavart.
A béna CGI-t valamennyire feledtette viszont egy csomó kreatív látványú képsor. Az árnyvilágbeli jelenet például egyértelműen a film fénypontja volt. Ügyesen játszottak a monokróm megjelenéssel és a fel-feltűnő rikító színekkel. De úgy általánosságban elmondható, hogy rengeteg jól kitalált, kreatív és fantáziadús jelenettel szolgál a film, és a harc koreográfiák is teljesen rendben voltak.
Waititi Guns N’ Roses-ra való maszturbációja pedig már csak a hab a tortán. Minden harmadik jelenetben felhangzik valamelyik ikonikus dallam, ami csak felerősíti az amúgyis teljes fordulatszámon pörgő pózörködést. Igen, ezek a hatásvadász jelenetek azért jól néznek ki, és van egyfajta atmoszférájuk, de a sokadik hasonló után épp annyira fárasztók, mint a sikító kecskék.
[h]Verdikt[/h]
A film minden hibájra ellenére nem nézhetetlen. Önmagában nem annyira szörnyű, de ezt a történetet egyáltalán nem Waititinek kellett volna feldolgoznia. Szubjektív oldalról talán ez fáj a legjobban. Gorr egy készen kapott főgonosz, és borzasztóan szomorú vagyok, hogy ennyire elpazarolták, és lényegében semmit sem tudtak kezdeni vele. Szintén tálalva volt egy elképesztően kompetens alaptörténet, amit simán odaadhattak volna egy komolyabb rendezőnek, aki ebből méltó filmélményt kovácsol. Waititi filmjeit többségében nagyon bírom, és kedvelem az elborult hülyeségeit, de erre a sztorira rettenetes választás volt.
Összes hibájától függetlenül képes szórakoztatni, sőt valamennyire szerethető darab a maga egyszerűségével. Biztosan meg fogja találni a közönségét, és tuti nagyon sokan imádni is fogják, de aki egy komoly és összeszedett történetre vágyik, nagy ívben kerülje el.