A majmok bolygója egyike azon kevés filmsorozatoknak, amelyek nem indítanak el azonnali kétkedést bennem, ha egy folytatás szóba kerül. Ugyan az 1968-as, kultikus alkotás négy folytatása, és a 2001-es, Tim Burton által dirigált verzió sem lettek tökéletesek, a széria a 2010-es években új erőre kapott. A Lázadás, a Forradalom és a Háború trilógiája remekül sikerült, és adott egy kiváló központi figurát is. Az Andy Serkis által megformált Caesar nemcsak színészi tehetség és vizuális effektusok minőségi fúziója, de egy emlékezetes és érdekes karakter is volt. Nem csoda hát, ha a hét évvel később érkező A birodalom is az ő örökségét folytatja. Ez pedig nemcsak az újra felvett cselekményszálban testesül meg, hanem abban is, hogy ezúttal is egy több mint korrekt filmről beszélhetünk.
Az eljövendő múlt majmai
A birodalom Caesar temetésével indít, majd szinte azonnal ugrik is több generációnyi időt a jövőbe. Időközben az emberek, részben az előző trilógia vírusa miatt, teljesen visszaszorulnak. Sokan elvesztették a beszéd képességét, bujkálva, éhezve élnek az erdők mélyén. A Földet különböző majomtörzsek népesítik be, akik ugyan értelmesek, de az emberi civilizáció vívmányait nem nagyon tudják használni. Egy ilyen törzsben él három fiatal főemlős, Noa, Soona és Anaya, akik egy beavatási szertartásra készülnek. Mivel a klánjuk szimbiózisban él a sasokkal, egy-egy tojást kell szerezniük, hogy a kikelő fióka legyen majd a társuk. Azonban egy rettegett emberrel, egy “visszhanggal” való találkozás után Noa tojása eltörik, így elindul egy újért az éjszakában.
Ezzel azonban akaratlanul felhívja egy nagy csapat maszkos majom figyelmét a törzsére, akik elpusztítják a falujukat, és magukkal hurcolják őket egy távoli földre. A vezérük Proximus, aki Caesar utódjának tekinti magát. Érdekli az emberi technológia, katonái villámló botokkal járnak. Nem mellesleg egy birodalmat akar létrehozni, és sorra uralma alá hajtja a klánokat. Noa egy öreg, bölcs orángutánnal, Rakával, és egy fiatal emberlánnyal, Maevel köt kényszerű szövetséget, hogy kiszabadítsa népét, és megpróbálja megtörni a zsarnoki Proximus uralmát.
“Egy majomban őrlünk”
A szokatlan triumvirátus szerencsére egészen érdekes karakterekből áll össze. Talán Noa lesz a legtradícionálisabb. Ő egy tipikus hősi felemelkedéstörténetet kap, amilyet már számtalanszor tapasztalhattunk a vásznon. Az ő hibájából bukik el a törzse, és azzal tudja ezt jóvá tenni, ha vezérré válik, és visszaadja a szabadságukat. Persze megkapjuk az ezzel járó vívódásokat, és a családjához, a klán vénjeihez és a barátjaihoz való viszonyát is, amelyben sokat fejlődik a cselekmény előrehaladtával. Nem igazán mély, de élőnek érződő, hihető figura, aki nem mellesleg egészen szimpatikus is. Erre szükség is van, hiszen minden jel arra mutat, hogy A birodalom egy új trilógia bevezető része.
Noa hőssé válása tehát kicsit sablonos, de működik, és árnyal rajta valamennyit az emberekhez való viszonya. Míg a film legelején szinte csak hallomásból tud a rejtőzködő visszhangokról, Mae érkezésével sokkal közvetlenebb tapasztalatai lesznek róla. Először dühös rá a tojás miatt és általánosít, de azután sem képes teljesen bízni benne, hogy Raka az elfogadásra tanítja. Ez az emberekkel szembeni bizalmatlanság újra és újra előkerül, és általában okkal. Hiába egy emberekre vadászó gorilla a főgonosz, A birodalom adózik a hagyományoknak, és nem teszi túlzottan ember-központúvá a történetét. Sőt, az emberi természetben rejlő alapvető uralkodni vágyást, és a technológiájának zabolázatlan pusztító erejét is erős kritikával illeti.
Ezeknek a megmutatásához pedig tökéletes Mae, illetve egy másik megjelenő emberi karakter, Trevathan kettőse. Trevathan Proximus szolgájaként él, és teljesen behódolt a gorillakirálynak. Tanácsokkal látja el, és kiszolgálja az elnyomó uralmát. Nem is lát más kiutat, miközben Maet egy szinte megmagyarázhatatlan remény vezeti. Azonban ő sem makulátlan. Bár a céljai magasztosabbak, hajlandó mindenen átgázolni értük. Nem mellesleg titkolja szándékait és önző is, ugyanakkor nem nehéz együttérezni vele, mert végtelenül emberi.
Ape-okalipszis
Kifejezetten érdekesen jelenik meg az emberi civilizáció, illetve annak maradványa is. A hatalmas felhőkarcolókat befedték a kúszónövények, a természet mindent visszahódított. A gigászi létesítmények, és benne minden technológiai vívmány, lassan, érintetlenül lesz az enyészeté. A majmok nem igazán képesek hasznosítani azt, sőt, nem is igazán kötik össze, hogy az ember egykor értelmes lény volt, és sokkal fejlettebb, mint ők – ebben éreztem némi logikátlanságot, miután az egész filmet a kulturális bizonyítékok között töltik. A hasonló átgondolatlanságok egyébként sem idegenek a filmtől. Viszont a poszt-apokaliptikus miliő így is veszettül hangulatos, és a szép lassan elburjánzó, megnyugató elmúlást sugárzó közeg végig elkísér.
Raka az egyik utolsó főemlős, aki ért még valamit ebből a letűnt korból. Ő Caesar híve, magával hordozza az ő jelképét, az ablakot. Egy öreg szerzetesre hasonlít, és Caesar nyomán a kultúra ápolására tette fel az életét. Tanai az elfogadásról, az emberekkel való együttműködésről szól. Az idealista, jószívű orángután éles kontrasztban áll Proximusszal, aki viszont teljesen kiforgatja nagy elődje szavait. Ő is használja az ablak-szimbólumot, de a nevében zsarnokságra tör. Félreértelmezi Caesar elveit, és szélsőséges ideológiákat gyárt belőlük. Az emberi technológiából a pusztító erő érdekli, és az evolúció felgyorsítására törekszik. Ez az ötlet egy kifejezetten érdekes főgonosszá teszi őt, azonban az elferdített tanok témakörében nem mélyed el A birodalom. Proximus potenciáljával nem igazán kezd semmit, és végül csak egy hatalomra törő antaginista ezerszer látott képe marad. Kár, de már az is nagy dolog, hogy volt mögötte ötlet.
Nem unjuk a banánt
Ez egyébként általánosítható az egész filmre is. Vannak benne remek alapötéletek, kreatív motívumok, de végső soron ez egy kommersz kalandfilm. Viszont annak legalább minőségi. A birodalom ugyan nem indul zökkenőmentesen, de később erőre kap. Eleinte hiányzott a feszültség a jelenetekből, egy jól bejáratott mederben hömpölygött minden. Ez a kiszámíthatóság a későbbiekben sem tűnik el teljesen a képletből. Nagyon sok esetben pontosan rá lehet jönni, hova fut ki egy adott szekvencia, és az alkalmazott narratív fogások is ismerősek. Ez nem feltétlenül gond, csak nem szabad semmi igazán meglepőre, vagy forradalmira számítani, csak egy tisztességesen összerakott iparosmunkára.
A későbbiekben azért nem igazán lehet unatkozni, alaposan felpörögnek az események. Az erősebb tempó mellett pedig elkezdünk kötődni is a szereplőkhöz, ezáltal pedig szépen lassan megjelenik a hiányolt izgalom a jelenetekben. A birodalom a legjobb pillanatokban tud visszalassítani, hogy súlyt adjon egyes mozzanatoknak, majd pörgős, feszült, de sohasem túltolt akciójelenetekben ad egy-egy csúcspontot. A remek rendezés gondoskodik róla, hogy ne csak átfolyjon rajtunk ez az alkotás, hanem úgy érződjön, van tétje, mind a főszereplők, mind a majmok, mind az emberiség számára. Mellette pedig marad idő arra is, hogy egy minimális világot is építsen. Ez sokszor észrevétlenül, finoman történik, pont elég információt hagyva, hogy várjuk a valószínűsíthető folytatást.
“Monkey funk”
A kiegyensúlyozott tempó arra is jó, hogy A birodalom látványa korrekten ki tudjon bontakozni. Mert persze akkor is látványos, ha éppen akció folyik, de akkor sem lehet elhanyagolni, ha éppen a környezetet bemutató nagytotálokat, vagy egy-egy megfontoltabb, méltóságteljesebb snittet nézünk. A hatalmas, természet által visszafoglalt metropoliszokat öröm volt nézni. Néha kicsit videojátkos concept artokra hasonlítanak a tájak, de egészen művésziek és erős atmoszférát árasztanak. A lassabb jelenetekhez pedig időnként parádés megvilágítás társul. Az operatőri munka egyébként dinamikus, de még pont nem szédítő, minden pillanat izgalmasan, de többnyire komolyabb extra művészi ambíciók nélkül lett fényképezve.
A vizuális effektusok szerepe sem elhanyagolható egy Majmok bolygója filmben, és ez nincs másként A birodalom esetében sem. A képernyőn látottak túlnyomó többsége legalábbis módosítva lett az utómunka során, ez pedig, ahogy általában szokott történni, fel-feltűnik filmnézés közben is. A kizöldült felhőkarcolók kiába mutatnak jól, nem mindig természetesek, és ha sok majom van a képernyőn, a CGI-nál is kilóg a lóláb. Azért a főbb szereplőknél odafigyeltek a minőségre, és például az arcok és a szemek tényleg képesek érzelmek átadására, de a szőr esetén még mindig előjött egy akaratlan szkepszis. Hiába, a CGI egy drog, “és ha eljön az idő, immunissá válunk”, és sokkal kritikusabbak leszünk vele szemben. Mindazonáltal a kortársak többségénél igényesebbek a megoldások, és nincsenek kiugró elemek – talán pont azért, mert az egész filmet a vizuális trükkök tudatában kellett leforgatni.
Bár viszonylag kifejezőek a majomarcok, azért az esetükben nagyon komoly színészi játékról nem lehet beszélni. Hiába, Andy Serkis csak egy van. Emberi karakterekből meg ugye nincs sok, és közülük is csak Mae (Freya Allan) tölt sok időt a vásznon. Az ő teljesítménye viszont teljesen korrekt. A Witcher-sorozathoz képest nem lett nagyságrendekkel jobb színésznő, de az ott látott fejlődést tapasztalni itt is. Nem mellesleg messze természetesebben játszik, mint a Bagheadben, igaz ezzel nagyjából annyit mondtam, hogy a blahás gyros utáni következő kulináris élményed valamivel meggyőzőbb lesz.
Verdikt
A majmok bolygója: A birodalom egy teljesen élvezhető, izgalmas kalandfilm. Felvet bizonyos érdekes kérdéseket az emberiséggel, ideológiákkal kapcsoladban, de csak a felszínt kapargatja. Nem mélyed el a felvetett témákban, de a műfajban az is szokatlan, hogy felveti őket, úgyhogy nincs okom igazi panaszra. Nem is reformál meg semmit az alapvetésekből, nem okoz sokkot, de bőven leköt, és egy remek élményt ad a futamideje majdnem két és fél órájára. Egy kellemes, nem túl ostoba kalandfilm, amely kifogástalanul megágyaz egy új trilógiának. Ha sikerül ezt a színvonalat tartani, akkor kíváncsian várom, van még mit elmesélni egy 300 évvel Caesar utáni majomplanétán is.