Már onnan kezdve nagyon látni akartam A szerelem ideje (We live in time) című filmet, mikor csak annyit lehetett tudni, hogy Andrew Garfield és Florence Pugh fogja alkotni a főszereplő párost. Az első előzetes alapján pedig már egyértelműen be lehetett saccolni, hogy ez egy igazi zsebkendő pusztító romantikus dráma lesz.
A film pedig nem árul zsákbamacskát, az első percekben megtudjuk, hogy Almut (Florence Pugh) rákos, és nincsenek túl jó kilátásai. Azonban ez csak egy kiindulópont a sok közül, és nagyon gyorsan egyértelművé válik, hogy A szerelem ideje nem a hozzá hasonló alkotások formuláját követi. Történetét könnyen össze lehet foglalni, viszont a filmnyelv kronológiailag nem lineáris módon meséli el Almut és párja, Tobias (Andrew Garfield) kapcsolatát, életüknek meghatározó szakaszait. És őszintén, talán csak ez a fajta dramaturgia menti meg az unalomtól és a kliséktől.
A feltétel nélküli szeretet balladája
Ha szeretnénk röviden összefoglalni a sztorit, akkor érdemes időrendben megtenni. Tobias épp a válási papírjait akarja aláírni, mikor Almut véletlen elüti őt. A balesetet követően jobban megismerik egymást, melyből szerelem fakad. A nőt rákkal diagnosztizálják, melyből sikerül kigyógyulnia, és kettejük idilli kapcsolatából születik egy lányuk is. Azonban Almutnál újra kialakul a daganatos megbetegedés, ő pedig szeretné még kiélvezni a maradék idejét, ami hátra van.
A film jelenetről jelenetre ide-oda ugrál az időben, és mindig egy kicsivel többet tudunk meg arról, hogy a pár hogyan éli az életét. A forgatókönyv viszont inkább Almut felé súlyoz, míg Tobias a szentimentálisabb részt képviseli, és többnyire emiatt szinte alig tudunk meg bármit róla azon kívül, hogy feltétel nélkül szereti a kedvesét.
És ugyan a műfajmegjelölés szerint romantikus vígjáték, én inkább hajlanék a dráma, vagy melodráma felé. A film egész hangulatát átitatja a melankolikus és búskomor légkör. És éppen emiatt a lightos vígjáték elemek nem is igazán működnek. Egyes poénoknál a moziteremben néha felcsendült egy-egy elfojtott nevetés, de a mindent körbelengő gyászos atmoszféra miatt kevés oka van a nézőknek a jó kedvre. A nyilvánvalóan komikusnak szánt szülős jelenet viszont borzasztóan leugrott a vászonról, egész egyszerűen nem illett a film egészéhez.
Pláne azért, mert a forgatókönyv igyekszik nagyon emberivé tenni a szereplőket, és a közeget amiben léteznek. A szerelem ideje tele van számos megható, átérezhető, szívvel és lélekkel teli, és nem utolsó sorban életszagú jelenettel. Azonban hiába próbál földhözragadtnak megmaradni, és hiába a brit alkotógárda, rendre hollywoodi giccsbe fordul. A számos megérintő, szívszaggató, de főként átlagos emberek életét bemutató képsor közé gyakran betűzdel képtelen élethelyzeteket, és meghinti igazi, amerikai cukormázzal.
A film nagyon sokszor akar direkt megríkatni, néhol egészen hatásvadász módon. Meg kell hagyni, hogy rendszeresen sikeresen eléri a kívánt hatást. De kicsit olyan ez, mint a jumpscare a horroroknál. Kiváltja, amit ki kell váltania, de mégsem érződik túl őszintének a százalékosra kimért, menetrend szerinti kiszólás a néző fel, hogy “akkor most lehet sírni“.
Keserű cukormáz
John Crowley rendezése magabiztos, de nem túl látványos. Leszámítva, hogy az időbeli ugrások miatt egészen különleges a hangvétel. Szerencsére azért úgy van ledirigálva az alkotás, hogy a néző anélkül se kavarodjon bele a cselekménybe, hogy nincs kiírva kétszázas betűmérettel, hogy mikor vagyunk.
És A szerelem idejéhez hasonló melodrámánál lényegében minden azon áll vagy bukik, hogy a színészek milyen nívót ütnek meg és hogy működik-e köztük a kémia. És itt bizony mindkettő nagyon rendben van. Azzal talán senkinek nem okozok meglepetést, hogy Pugh és Garfield nagyszerű színészek, de szerelmük és dinamikájuk is hihető, és baromi jól működnek együtt a vásznon. Jól kiegészítik egymást, és amennyire szenzációsak, egyszer sem éreztem volna, hogy egyikük leuralja a másikat a vásznon.
Még úgy sem, hogy Tobias figurájával nem igazán kezdtek sok mindent az alkotók. Almutnak van egy jobban kifejtett saját szála, és nyilvánvaló okokból kicsit el is tolódik felé a hangsúly. Illetve az ide-oda ugrálások miatt néha úgy érződik, hogy néhány szál jobban elmaszatolódik, más mikrotörténet pedig komolyabb mondanivalóval szolgál.
Ha már rendre belenyúlt a hollywoodi eszköztárba, én vártam valamiféle katarzist a lezárásra, de ez végül elmaradt. Utólag belegondolva érthető döntés volt, hiszen ahogy az élet, úgy a film is szépen csendben elmúlik.
Verdikt
A forgatókönyv alapján A szerelem ideje simán elfért volna valamelyik streaming szolgáltató kínálatában, de a színészek kiemelik a középszerből. Egyértelműen Pugh és Garfield kettőse miatt lehet emlékezetes ez a film, nélkülük egészen biztos, hogy a végső értékelés is lefelé görbült volna.
Remek a cselekmény sodrása, de azért a vége felé már érezhető rajta a játékidő. A közel két óra bőven elegendő egy ilyen jellegű alkotás számára, hogy megfelelően ki tudjon bontakozni. De még így is maradtak olyan szálak, melyeket jobban körül lehetett volna járni.
Aki teheti, inkább eredeti hanggal nézze, a szinkronnal sajnos egyáltalán nem tudtam megbékélni. Valahogy most nem éreztem azt, hogy jól eltalálták volna az eredeti hangokat, és gyakran kiütközött, hogy az erősebb színészi kvalitásokat igénylő jeleneteknél nem tudták megfelelően átadni ugyanazokat az érzéseket.
A szerelem ideje egy kapcsolat kisebb-nagyobb állomásairól szól, a szeretet erejéről, önfeláldozásról, döntésekről és úgy önmagában az elmúlásról. Ráadásul ezt a modern társadalomra hangszerelték, ami a mostani harminc pluszos közönségből fog sokkal erősebb érzelmeket kicsikarni. Ha az ünnepek alatt érzelmekkeli teli alkotásra vágysz, akkor mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt. Százas zsepit ne felejts el bekészíteni.