Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy a németek nincsenek annyira túlreprezentálva a második világháborús filmekben. Persze mondhatjuk, hogy a vesztes oldal történeteire senki sem kíváncsi, megy ugyan ki is akarna forgatni a náci tömeggyilkosokról? Szerencsére a német filmipar az évek alatt kitermelt magából pár klasszikust, gondolok itt az 1977-es Vaskeresztre, az NSZK-s filmgyár műremekére, a Das Boot-ra, vagy éppen a Sztálingrádra. Érdekes, hogy tankos filmből olyan sokat eddig nem igazán kaptunk. A Fury próbálkozott meg bemutatni a témát egy M4 Sherman legénységének a szemszögéből, legutóbb pedig az orosz T-34 mutatta be a keleti front poklát.
Pont emiatt is örültem neki, hogy végre valahára kaptunk egy német háborús filmdrámát, amiben a legendás Tigris páncélos kapta a főszerepet. Külön öröm, hogy a szereplők is echte németek, sőt a rendező, Dennis Gansel is germán származású. Az előzetes egy autentikus háborús drámát vetítettek előre, viszont a végső csavarra előzetesen nem számítottam. Pont úgy vágott arcon, mint egy ISZU–152-es rohamlöveg tarackjának az 50 kg-os páncéltörő lövedéke. Ugyanezzel a lendülettel szét is rombolta az addig tökéletesen felépített filmet. De erről majd később.
Keleten a helyzet változóban
A Tigris cselekménye 1943 őszén játszódik a keleti fronton. A Wehrmacht éppen visszavonulóban van a Dnyeper folyóig, miután Kurszknál otthagyták ócskavasnak a páncélosaik jelentős részét. A folyón való visszavonulást egy árva Tiger B fedezi, aki lángtengerrel és kiégett T34/85-ös harckocsikkal teríti be a hidat. Erős kezdés, az egyszer biztos. A parancsnok, Gerkens hadnagy hezitálása életveszélybe sodorja a legénységet, épphogy sikerül a visszavonulás. Kipihenni természetesen nem tudják magukat, jön az újabb parancs, a Labirintus hadművelet keretében ki kell hozniuk a senkiföldjéről Paul von Hardenburg ezredest. Akiről persze idővel kiderül, hogy pont véletlenül a tankparancsnok régi jóbarátja.
Innentől kap egy személyes színezetet az egész küldetés. Plusz ha nem járnak sikerrel, a teljes visszavonulási terv, rádióüzenetek, koordináták, a csapatok elhelyezkedése feltárul a szovjetek előtt. Legalábbis ezt próbálja velünk elhitetni a film. A Der Tiger ugyanis az első percektől kezdve próbálja zavarba hozni a nézőt a különféle utalásokkal. Gondolok itt arra, hogy a visszavonulás közben pont éjfél előtt 4 perccel áll meg a lövegkezelő órája. A rádióban meg latin halotti mise szól. Véletlen lenne? A poént nem szeretném lelőni, mindenesetre folyamatosan azt érezzük, hogy a valóság és a képzelet határán egyensúlyoz a film. Vajon tényleg megtörténnek a látottak, vagy csak az amfetamintól megbomlott elmében játszódik le az utazás a front mögé? Nekem elsőre az Apokalipszis most ugrott be, ott is egy ezredest keresnek a szereplők a vietnámi dzsungel mélyén.
A hadnagy meg a többiek
A cselekmény tehát apránként, mozaikdarabkákból épül fel, a szereplőket pedig klasszikus háborús drámáknak megfelelően menet közben ismerjük meg. Lesz itt földműves, borász, volt latintanár, de még mozdonyvezető is. A közös bennük, hogy ők nem fanatikus nácik, csupán hétköznapi emberek, akik parancsokat követnek. Közben igyekeznek nem meghalni. Elképesztően jól működik a kémia, a beszólások ütnek, tényleg érződik a bajtársiasság és az egymásrautaltság köztük. A parancsnok és a töltős srác között egyfajta mentor-tanítvány kapcsolatot is fel lehet fedezni. A Tigris száraz, sokszor szarkasztikus humora is működik, a film hajlamos ezzel tompítani egy-egy jelenet élét. Gerkens hadnagy karakterében pedig megjelenik a felelősség, a parancskövetés és a bűntudat motívuma, hogy konkrétan a biztos halálba vezeti a tankját és a legénységét.
Apropó tank, a Tigris még sosem volt ennyire tökéletesen ábrázolva a filmvásznon. Tényleg úgy érezzük, hogy ő a harcmező fenevada, aki bárkin és bármin átgázol. Közben meg látjuk a sebesüléseit, hogy már legalább 3 alkalommal lett összehegesztve legalább hatféle járműből. Kicsit olyan, mintha ő lenne a film tényleges főhőse, az emberi szereplők pedig a statiszták. Viszont a nyugati filmekkel ellentétben itt nem védi a tankot és a legénységet a plot armor. 1943-ra a keleti fronton a szovjeteknek már voltak olyan SZU–85-ös páncélvadászaik, amik a siker reményében vették fel a harcot a német nagyvadakkal. Plusz a Tigris ebben a filmben nem a 2012-es White Tiger elpusztíthatatlan, túlvilági acélszörnye. Őt is ugyanúgy meg lehet sebezni. A német ipar csúcsterméke, ami esetenként többet volt szervízben, mint ténylegesen a fronton.
Tank-apokalipszis most
Adott tehát a második világháború egyik legjobb nehézpáncélosa, akkor milyenek a harcok? Jelentem, jobbat nem is kívánhatna a War Thunder-en edződött hobbitankos lelkem. Az összecsapások egyszerre relisták, teljesen hihetőek, mégis húsbavágóan feszült egy-egy találkozás az ukrán sztyeppéken. Gondolom, hogy már senki sem emlékszik az ominózus jelenetre a Haragból, amikor Brad Pitt Sherman-jének pont azt az oldalát találja el a 88 mm-es lövedék, ahol a felpányvázott farönk felfogja a lövést. Na itt nincsenek hasonló baromságok. Azon mindenesetre jót derültem, amikor a Tigris tank a folyóba menekül az érkező SZU-100-as páncélvadászok elől. Technikailag az 57 tonnás tömegű jármű speciális felszereléssel (kéményekkel) képes volt 1,5–2 méter mély vízben a meder alján áthaladni. Pont ahogyan a filmben is láthattunk. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy így idézik meg a Das Boot szellemét.
Az akciórészek kellő feszültséget teremtenek, a Tigris eléri, hogy egy aknahatástalanítás nézése közben lerágja az ember a körmét az idegességtől. A visszafogott költségvetés egyáltalán nem érződik, az összecsapások remekül lettek megkoreografálva. A film egy pontján egy lesben álló SZU-100-al küzdenek meg a német legények, a pácból végül a parancsnok leleményessége és a helyzetfelismerése menti ki őket. A film látványvilágára sem lehet panasz, az ukrán sztyeppe az elhagyatott falvakkal, a félhomályba burkolódzó erdőkkel egyfajta sejtelmes, földöntúli atmoszférát teremt. Ehhez jön hozzá a baljós zene a háttérben és kész is a borzongató, sokszor vészjósló hangulat. Ugyanez elmondható a képi világról is, amiben a realista, sötét tónusú képek és árnyékok dominálnak. A hídon történő visszavonulás ezt már a film legelején tökéletesen prezentálja nekünk.
A kamera realista, dokumentarista jelleggel rögzíti az eseményeket, gyakran kapunk a karakterekhez nagyon közeli, (close-up) felvételeket, emellett a szűk térben felvett kameramozgásokkal a bezártság és feszültség érzetét kelti a Tigris. A film jelentős részében a kamera szorosan követi a legénységet a tank belsejében. Egyfajta klausztrofób érzés keríti hatalmába a nézőt, mintha „bent ülnénk” a harckocsiban a legénységgel együtt. Mintha mi is a legénység egyik tagja lennék, gyakran látjuk a parancsnok, vagy éppen a lövegkezelő célzókáján át az eseményeket. Bizonyos jeleneteknél pedig a kamera egyfajta „belső nézőpontot” vesz fel. Mintha a néző a szereplők elmélkedéseit vagy éppen a hallucinációit is átélné.
Emlékezz a lángokra!
A Tigris háborús film lévén nem mehet el szótlanul a németek második világháborús rémtettei mellett. A cselekmény egy pontján a csapat belefut egy SS büntetőosztagba, akik éppen egy ukrán falut irtanak ki módszeresen. Az indok? Állítólag partizánokat rejtegettek, szóval bezárják őket egy pajtába és rájuk gyújtják az épületet. A parancsnok, Krebs obersturmbannführer még cinikusan meg is jegyzi, hogy a harmadik birodalom annyira ki van éhezve hullákra, hogy sosem elég a lőszer. Ezt a fajt esztelen öldöklést pont a szovjet Jöjj és lásd! prezentálta nekünk anno brutális formában. A morális kérdés persze rögtön felmerül, hogy megtagadhatjuk-e a parancsot, ha azt megkérdőjelezhetőnek érezzük? A katona kötelessége, hogy szó nélkül végrehajt mindent, amire a felettese utasítja. Viszont nem menthetjük fel magunkat a felelősség alól azt hajtogatva, hogy parancsra tettem.
Gerkens hadnagyot és a legénységét pont a Sztálingrádban elkövetett tetteik emléke kísérti, feloldozást nem nyerhetnek még úgy sem, hogy a kötelességre hivatkoznak. Eleve a hadnagy karakterében jelenik meg a német hadsereg kollektív bűnösségének a motívuma. A film nem is moralizál sokat ezen, elüti annyival, hogy a szeretteink, az otthonunk védelme mindennél fontosabb. De mi marad nekünk, ha mindezeket elveszítjük? A végső csavar pont emiatt is vág gyomron, mert elveszi a karakterektől a feloldozás lehetőségét. Persze egy percig sem kergettem magam illúziókba, a lezárás mindezek ellenére is fájóan elkapkodott és sajnos elképesztően szájbarágós. A jeleket már az elején elhinti a film, de azért a végén még egyszer végigvezeti rajtuk a nézőt, hátha közben elfelejtettük volna. Sajnos pont ez a moralizálás végzi ki végül a nagymacskát, ami egészen idáig nem talált legyőzőre. Az örökérvényű mondás viszont igaz, csak a halottak látják a háború végét.
Verdikt
Összességében eléggé vegyesek az érzéseim a Tigris kapcsán. Eleve mindig örül az ember, amikor a német oldalról is láthatja a keleti front poklát. Nem sok minden választotta el Dennis Gansel filmjét attól, hogy a Harag német párja legyen. Az akciórészek frenetikusak, a Tigris, mint tank sosem volt még ennyire realistán, mégis nevéhez méltóan prezentálva a filmvásznon. A legénység, mint szereplők tették a dolgukat, egytől egyig szerethető figurák. A nyomasztó, feszült atmoszférára nem lehet panasz, ahogyan a tank gyomrában felvett jelenetekre sem, amikkel egyfajta klausztrofób érzés keríti a hatalmába az embert. Ilyenkor azért elcsodálkozik az ember, hogy lehet így is háborús filmet készíteni. Nekünk meg marad a Sárkányok Kabul felett. Ki mit érdemel.
A képi világ és a zene is elsőrangú, akkor hol is hasal el a sárban a Tigris? A végső csavar szerintem elképesztően kiszámítható, szájbarágós, pont az erkölcsi moralizálás lett a nagymacska veszte. Amint nem a tank, a Tigris a főszereplő, a film elveszti a fókuszt a lényegről. Hiszen végső soron ez egy tankos film lenne, a néző is ennek a tudatában ül le elé. Természetesen érhető, hogy a keleti fronton elkövetett rémtettek mellett nem mehettek el szótlanul a német alkotók. Viszont az emberben felmerül a kérdés, hogy mi értelme is volt ennek a pokoljárásnak? A Tigris tehát összességében nem egy rossz film, de elképesztően távol áll attól, hogy a Vaskereszthez vagy a Sztálingrádhoz hasonló klasszikus váljon belőle.