Nagyon ritkán fordul elő, hogy császármetszést kell végrehajtanom egy cikken, mert általában szeretek lendületből írni. A Call of the Sea-vel azonban mégis napokig várnom kellett a végigjátszás után, mert egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Ez a játék ugyanis annyira feddhetetlen, hogy még a betonszar sem tudna belekötni, de mégsem érződik többnek egy korrekt, éppen jó élménynél.
Pedig a Call of the Sea több szempontból is különleges. Egyszerre rajzfilmes, és mégis a végletekig esztétikus látványvilága azonnal magára vonta a figyelmem, emellett a belsőnézetes kalandjátékok és a puzzle-címek egyenletes keverésére is meglepően kevesen vállalkoznak. A sétaszimulátorok általában kilúgozzák magukból a fejtörőket, a The Witnesshez hasonló alkotások pedig sosem tudtak egy elég megkapó hangulatot, vagy elég mély történetet hordozni. Az Out of the Blue Games megpróbált két legyet ütni egy csapásra, és bár végül mindkét rovar elhalálozott, egy légycsapóval ez elegánsabb lehetett volna.
[h]Trópusi vihar[/h]
Norah-t már évek óta egy titokzatos betegség kínozza, így férje úgy dönt, expedíciót indít egy trópusi szigetre, amelynek ősi civilizációja talán a gyógyír birtokában van. A gond csak az, hogy Harry eltűnik, így Norah egyedül ered a nyomába a különös szigeten. Amíg férje csapatának nyomait követi, rá kell döbbenjen, hogy van valami nem hétköznapi az egyszerre archaikus és fejlett helyi kultúrában, és hogy talán őt is több dolog köti erre a helyre, mint elsőre gondolná. Mindeközben valami ismeretlen iszonyat szunnyad a háttérben, amely könnyedén őrületbe taszít és megöl bárkit, akivel kapcsolatba lép.
Bármennyire is emlékeztet az alapfelállás egy lovecrafti horrorra, a játékmenet, és úgy általában a hangulat nem a borzongás jegyében telik. Az első fejezet még leginkább egy hagyományos sétaszimulátorra emlékeztet: a hangsúly a felfedezésen lesz, a többnyire lineáris úton haladva szépen adagolva kapjuk a történetet feljegyzések és monológok formájában. Miközben gyönyörködünk a tájban, néhány fontosabb részletet is megtalálhatunk, amit Norah szorgosan lejegyzetel a noteszébe. Ez lesz majd a segítségünk, ha egy-egy valódi fejtörőre kerül a sor; ez utóbbiak egyébként idővel egyre nagyobb hangsúlyt kapnak.
[h]Többet erővel, mint ésszel[/h]
Ugyanakkor még a végjátékban sem válik hagyományos Myst-like játékká a Call of the Sea. Bár az alapfelvetés ugyanaz (találj nyomokat és rejtett információkat, majd ezek alapján oldj meg logikai feladványokat), az egyensúly elbillent a klasszikus kalandjátékos keresgélés irányába. Amíg nincs meg az összes információ, jóformán esélytelenek vagyunk a puzzle-ökkel szemben, viszont utána már nem fogunk rosszat álmodni a kihívástól. Gondolkodni persze továbbra is kell majd, nem lesz előrágva számunkra az étel, de különösen a naplónkba firkált ábrák miatt a hardcore puzzle-élmény rendesen elkerüli a Call of the Sea-t.
Persze miután szeretem a kalandjátékokat, nem fogok kiakadni, hogy „jaj, már megint butítják a játékokat”, mert legalább annyira álszent patkány lennék, mint nagyjából az összes AAA-kiadó mostanában. Engem egyáltalán nem zavart ez a megközelítés, mert egyrészt így sem voltam hülyének nézve, másrészt nem leszünk annyira leterhelve, és több hely marad a történetnek és az atmoszférának. Sőt, kifejezetten élveztem, hogy időnként van egy szünet két feladvány között, amikor csak sétálgathatok, és felfedezhetem a lélegzetelállító környéket. Ettől egyik elem sem lesz élvezhetetlen, és egy valóban remek átmenetet kapunk a már említett műfajok között. Csak persze érdemes így készülni, mert aki az új Quern-t várja, annak mérhetetlen csalódottsággal és egy elrontott nappal kell számolnia.
[h]A feledés kellemes homálya[/h]
A Call of the Sea hangulata békés, mégis titokzatos, ezzel ideális közeget biztosít mind a kóborláshoz, mind a rejtvényfejtéshez. Kellemes, majdnem álmosító volt végigjárni a trópusi sziget csodás vidékeit, talán csak a zátonyra futott óceánjáró környékén érződött némi feszültség a légkörben. Ennek köszönhetően nem tudtam olyan mélyen elmerülni az atmoszférában, mint a Sony a The Game Awards bizottságának s… szeretetében, de mivel nem horrorral van dolgunk, ez nem nagyon befolyásolja az általános élményt.
Mind a díszletek, mind a fejtörők kellően változatosak (kivéve a végén egy ismétlődő minijátékot), így pedig egészen repül az idő a Call of the Sea-t játszva. Igaz, nem is tudunk napokat előtte ragadni, mert az egész kaland 4-5 óra alatt kényelmesen végigjátszható. És ennyi ideig hiába élvezetes és érdekes előrehaladni, hiába kötöttek le a feladványok, ez nagyon kevésnek érződik. Legalább kétszer ennyi belefért volna, és nem csak a játékidő miatt, de azért is, mert a lehetőségek nem lettek kiaknázva, és kreatív megcsömörlés sem érződött ki. Szívesen oldottam volna meg egyre összetettebb és ötletesebb feladatokat, mert azért nem a csúcson marad abba a Call of the Sea.
De még ezek a kisebb hiányosságok sem indokolják, hogy nem tudok lelkesedni ezért a játékért. Objektíven nehéz belekötni: felépítéséből kiindulva nem akar egy ligában indulni a legkomolyabb logikai játékokkal, a melankolikus hangulata is kellően elsodor magával, a feladványok, ha nem is bonyolultak, de élvezetesek, a rövidséget vagy az újrajátszás feleslegességét más kalandjátékoknak sem szokás felróni (még ha ezzel érdemes is számolni vásárláskor). De valahogy mégsem emlékezetes az egész kaland, mégsem kerít a hatalmába, egyszerűen csak véget ér, egy keserédes szájízt hagyva maga után. Itt hiányzik a bevezetőben említett légycsapó, a stílusosság és a csattanó hatásosság, mert így csak olyan az élmény, mint egy álom: kellemes, borongós, és gyorsan elfelejtődik.
[h]Álmomban már láttalak[/h]
És ha már álomszerűség, ez a látványra is teljesül, több szempontból is. Egyrészt, a Call of the Sea az esetek többségében lélegzetelállítóan néz ki. Legyen szó tengerparti dzsungelről, párás hegytetőkről, vagy kietlen sivatagról, parádés szín- és formavilág tárul elénk. Az ősi kultúra monumentális építményei és a természet szépségei szépen megférnek egymás mellett, és a legjobb pillanatokban festményre illő látképet kapunk. Viszont a bevilágítás miatt kénytelenek vagyunk felkelni az álomból, hiszen helyenként túl nagy a fényerő (nem beállítások miatt, hanem arányaiban, mint egy kiégetett felvételnél), máshol meg furcsán homályos, ködös a kép. Nem egy komoly probléma, mert emellett is esztétikus a grafika, de van egy ébredés utáni érzete a jelenségnek, amely mindenképpen furcsa.
A hangzás is rendben van, a szinkron teljesen korrektre sikerült. Cissy Jones-nak azért nem ez az élete alakítása, de így is bőven az átlag felett játszik, és többi színészre sem lehet panasz. A zene pedig mindent visz: amikor fenséges, nagyszabású dallamok hangzanak el, akkor a Call of the Sea köröket ver számos AAA-cím nagyzenekari darabjaira, de a titokzatos melódiák és a stáblista alatt játszódó duett is rabul ejtett. A zenei anyag egyszerűen fantasztikus, le a kalappal. Ezt még a kisebb technikai döccenők sem tudják beárnyékolni, például hogy erősebb gépeken is hajlamos drasztikusan lecsökkenni az FPS-szám.
[h]Kozmikus melodráma[/h]
Végére maradt a történet, amely a játékmenettel ellentétben már sokkal inkább magán hordozza a Cthulu-mítosz jegyeit. Bár a misztikum jól van adagolva, aki olvasott már egy pár Lovecraft-művet, az nem fog nagyon meglepődni a végkifejleten, és ismerős elemekkel is lesz dolga. Egyébként ennek ellenére nem nevezném horrornak a történetet sem, a hangsúly sokkal inkább Norah és férje kapcsolatán van, amely szerintem remek döntés. A kozmikus borzongás csak hátteret szolgáltat a valódi emberi drámának, a valódi érzelmeknek, hiszen a félelmet a hangulat amúgy sem tudta volna táplálni. Ez a kapcsolat bár remek, szinte teljesen háttérbe szorítja a mellékszereplőket, akik elég egydimenziósak lettek, de legalább a motivációik tiszták.
A befejezés egyébként még a Lovecraft-rajongóknak is meglepetéssel szolgálhat, megalapozott és okos csavart kapunk, amely végül egy nehéz, de mégis meglepően súlytalan döntésben „csúcsosodik ki”. A finálé így végül kicsit csalódás volt, még úgy is, hogy elvarrták a szálakat. Furcsamód néhányan kritizálták az írást a játékban, de ezzel nem tudok egyetérteni. Lehet, hogy csak én nem születtem Shakespeare-kötettel a kezemben, meg nem tanultam meg a platóni retorika csínját-bínját az Among Us-ozó celebektől, de számomra teljesen korrektnek tűnt a szövegkönyv, legyen szó monológokról vagy naplóbejegyzésekről.
A Call of the Sea összességében egy remek játék, egyszerre működőképes puzzle-játék és sétaszimulátor, van egy kellemes hangulata és egy pazar látványa, sőt, a története is teljesen jó. Mégsem gondolom, hogy ez lenne majd az idei legmaradandóbb élményeim egyike, mert egyszerűen nehéz találni benne valamit, ami emlékezetes lenne, akár pozitív, akár negatív oldalról. Egyszerűen nem elég karakteres, nem elég hatásos, és így csak elröppen, mint egy álom. Én mindenképpen élveztem, más kérdés, hogy a Game Pass miatt nem kellett külön költenem rá. Mert az már egy nagyon jó kérdés, hogy ez mennyire ér meg 20 Eurót.
Cím: Call of the Sea
Kiadó: Out of the Blue
Fejlesztő: Raw Fury
Megjelenés dátuma: 2020. december 8.
Műfaj: puzzle, kaland