Vannak rendezők, akik előszeretettel térnek vissza egy-egy témához. Ami Martin Scorsesének a gengszterek, és Sergio Leonénak a vadnyugat törvényen kívüliei, az Sean Bakernek a szexmunkások sorsa. A Starletnek egy pornószínésznő a főszereplője, a Tangerine és a Red Rocket protagonistái is felnőttipart erősítik, ahogy a The Florida Project egyedülálló anyukája is sztripper. Így pedig annyira nem nagy meglepetés, hogy legújabb filmje, az Anora középpontjában is egy sztriptíztáncosnő áll. Az már nem feltétlenül volt ilyen kiszámítható, hogy ezzel az alkotásával betör a köztudatba. Pedig utóbbi is megtörtént, a Cannes-i filmfesztivál Arany Pálmája után az év egyik legjobb filmjeként tartják számon az Anorát. És meg kell hagyni, teljes joggal. Az Anora úgy tud hisztérikusan vicces lenni, hogy közben nem kell a mélységét sem feláldoznia.
Házasság első látásra
Anora (Mikey Madison) Brooklyn egy orosz negyedében él, és egy manhattani, puccos sztriptízbárban dolgozik. Bár a munkájával jól keres, nem kifejezetten boldog. Egy nap azonban egy új, gazdag ügyfélhez hívják oda a bárban az orosztudása miatt. A srác, Ivan (Mark Eidelstein) egy orosz milliárdos fia, és éppen amerikában tanul. Már amennyiben a drogmámoros tivornyákat tanulásnak lehet nevezni. Mindenesetre Ványának megtetszik a táncosnő, és meghívja a villájába egy “magánszámra”. Jó pár közös együttlét és buli után a fiatalok úgy érzik, megvan közöttük a kémia. Mivel Ványa szülei megelégelik fiuk kicsapongó életvitelét, és hazarendelik az anyaországba, a srác úgy dönt, borsot tör az orruk alá. Las Vegasban elveszi feleségül Anorát, az ifjú pár pedig a new yorki villába vonul vissza.
A hír persze eljut a mamához és a papához, akik nem túl boldogok. Először is odaküldik Torost, Ványa örmény felvigyázóját, hogy derítse ki az igazságot. Mivel Toros épp egy keresztelő kellős közepén van, két verőembert, Garnickot és Igort küldi a villához. Hamar kiderül, hogy a házasság valóban legálisan megköttetett, ezt pedig az udvarias delegáció szeretné mielőbb felbontani. Ahogy az várható, az álláspontok nem közelednek egymáshoz, és ez kihívást jelent nemcsak az ifjú párnak, de a helyzetet elsimítani kívánó erőembereknek is.
Gazdag expozíció
Az Anora vetítése előtt nagyjából tisztában voltam a történet felütésével, így nem lepődtem meg, hogy az masszív bulizással és látszólagos idillel kezdődik. Talán ennyire vaskos expozícióra azért nem számítottam. Csaknem negyven percen keresztül nézhetjük, ahogy a főszereplőink neonfényes bárokban táncolnak, fényűző villákban szexelnek és luxushotelekben állnak be, mint a gerely. Jóformán egy montázzsá mosódik össze az egész rongyrázás, annak ellenére, hogy viszonylag sok értékes és szükséges párbeszéddel építkezik közben a film. De ez a felvezetés mégsem mozgatott meg bennem annyi mindent, mint egy ennyire körülrajongott alkotástól vártam volna. Hacsak nem arról a gondolatról van szó, ami József Attila nyomán felmerült bennem: “de szeretnék gazdag lenni”.
Szóval minden igényessége ellenére az expozíció nem ragadott meg. De ahogy letelt a féktelen pénzszórás ideje, annál kíváncsibban vártam a feketelevest. Mert hiszen annak érkeznie kell, és ez minden bizonnyal egy szívszorító drámává alakítja a történetet, nem? Nos, nem ártott volna egy fokkal tüzetesebben megnéznem az Anora műfaji megjelölését. Eleinte még csak félve kezdtem felismerni, hogy a papíron feszült szituációkban mennyi humor van. Aztán egy jó tíz perc után már biztossá vált, hogy a dolog nem véletlen. Itt nem a fellélegzésünket segítő kisebb viccekről van szó. Sőt, az Anora van olyan kérlelhetetlenül szórakoztató, hogy éppen a nevetéstől nem áll be a levegővételeink egyensúlya.
Vert verőemberek
Igyekszem nem lelőni az Anora összes poénját, de néhány példát hoznom kell, hogy kitűnjön, Sean Baker hogyan csavarja ki az előzetes elvárásokat. Mellesleg csaknem másfél órányi sírva röhögés forrását nem is lehet egyetlen cikkben elárulni. Ahogy Garnick és Igor megjelenik a pazar villában, látványosan nem tudnak mit kezdeni Anorával. A két keménykötésű, rosszarcú verőemberről nagyon hamar kiderül, hogy a “verő” és az “ember” közül inkább utóbbi kvalitásban jeleskednek. Nem akarnak ártani, vagy komoly kárt okozni, egyszerűen csak jöttek ellátni a feladatuk. Éppen ezért egy eltökélt sztriptíztáncosnő nagyon is sakkban tudja őket tartani eleinte, számtalan szellemes pillanatot okozva ezzel.
Hasonló helyzetkomikumok kísérik végig az Anora maradékát, amelyek mindig elég frissek lesznek ahhoz, hogy ne lankadjon a film energiája. Mindig halad annyit a cselekmény, vagy változik annyit a helyszín, hogy legyen valami új csavar a korábbi felálláson. A komikus időzítés is csaknem tökéletes. A film pont annyit és addig ismétli magát, amíg még nem használja túl a poénjait, és a visszatérő gegekkel még tud fokozni a hangulaton.
Közben pedig a karakterek önmagukban is vannak olyan kifejezőek és szórakoztatóak, hogy azt is elnézném másfél óráig, ahogy rántottát csinálnak, vagy adóbevallást töltenek ki. Egyesével is annyi jellemkomikum szorult beléjük, mint sikeres sitcomok huszon-sok évadába összesen. Együtt pedig egyszerűen fergeteges a jelenlétük. A jelenetek többsége egyébként elképesztően kaotikus, de minden ordibálás és fennhangon anyázás közben sem érződik soknak. Ez a profanitás egyszerűen hiteles az adott szituációban, és élesnek, már-már üdítőnek hat. És mi a végeredmény? Az, hogy olyan energizáltan jöttem ki a moziból, mintha egy jeges fürdő és egy nagy adag kávé után lennék. És szinte végig folyt a könnyem a nevetéstől. Ennyire felszabadító moziélménnyel évek óta nem találkoztam.
Komolyédia
Mindezt úgy, hogy hiába megy le ezerszer is kutyába, a film végig érezhetően nem egy súlytalan vígjáték. Az Anora tekintélyes mélységekkel rendelkezik, csak a legtöbbször nem ezt tartja fókuszban. De a háttérben igenis megjeleníti, milyen károkat okozhat egy felnőni képtelen, elkényeztetett kölyök. Hogy miért nem szabad megházasodni, mielőtt valóban megismerted a másikat. Hogy milyen nehéz elengedni a magunkra applikált álarcokat, pláne, ha az élet újra és újra hátba szúr. Vagy hogy milyen kihívás megbízni másokban, és elsősorban magunkban. Ezek a témák minden szájba rágás nélkül ott keringenek a viccek körüli orbitális pályán. Általában megbújnak a tudatunk határán, de érződik, hogy az Anora több, mint rekeszizom-edzés.
A karaktereknek már korábban előbújik a szánható, mélységesen emberi oldala. A film vigyáz is, hogy ne bagatellizálja el őket túlságosan, hogy ha eljön az ideje, lehessen komolyan venni őket. És amikor eljön az ideje, akkor képes egy olyan drámai csúcsponton befejezni, ahol kivételesen nem a röhögéstől párásodik a szemünk. Így pedig egyértelműen magyarázatot kap a szokatlan szituáció, hogy egy fergeteges komédia kap ekkora kritikai elismerést. Az Anora nemcsak elkerüli a felszínességet, de olyan okosan keveri a komoly és hasfal-szaggató jeleneteket, hogy egyik se menjen a másik rovására.
Sokkoló sokrétűség
Az Anora képi világa is ugyanilyen intelligens. A vágás vagy a snittek kompozíciója is gyakran a fő mozgatórugója a jelenet humorának. Pedig közben minden olyan természetesnek hat, hogy elsőre fel sem tűnik semmi különös például az operatőri munkáról. Pedig utóbbi is végig igényes, legyen szó színpompás klubok parkettjeiről, vagy egy hajnali, üres vidámpark elmúlásszagú jelenlétéről. Sean Baker, aki nemcsak rendező, de producer, író és vágó is volt, úgy tűnik, teljes kreatív kontrollal bírt a film felett, és milyen jó is így. Az Anora egy minden elemében összehangolt remekmű, legyen szó történetről, képről vagy éppen zenéről.
Ezt pedig képesek még egy szinttel magasabbra emelni az alakítások, annak ellenére, hogy többnyire a hollywoodi eliten kívüli színészekről van szó. Mikey Madison persze ismerős lehet, akár a tavalyelőtti Sikolyból, akár a Volt egyszer egy… Hollywoodból, de azért ő sem tekinthető (még) A-listásnak. Mégis, a teljesítmények magukért beszélnek. A többségnek persze inkább csak komikus jelenetekben kell brillírozni, de ott meg is teszik, kis rezdülésekkel is képesek még egy lapáttal tenni a humorra. Mikey Madison viszont a drámaibb jelenetekben is kitűnik, és lenyűgöző, ahogy az általa alakított főszereplőről apránként leolvad a munkája miatt felvett páncél. Rajta kívül még Yura Borisov emelhető ki, aki a film egyik legszerethetőbb karakterét, Igort játssza egyszerűen, de hatásosan.
Sztrip 10/10
Az Anora túlzás nélkül az év legviccesebb filmje. Fergeteges, felemelő és szinte végig szórakoztató, szinte újjászületve lehet kijönni róla a moziból. Emellett pedig van annyi drámai mélysége is, hogy sose tűnjön felszínesnek, a végén pedig drámai szempontból is képes a csúcsponton elbúcsúzni. Mindezt pedig úgy éri el, hogy az első bő fél órában alig látunk mást, mint egy BSW-albumra elegendő csöcsöket és seggeket (igaz, ezt egy indokolt expozíció keretében).
Utóbbi miatt valószínűleg ez nem is mindenki filmje lesz, főleg nem a gyerekeké. Már csak a témaválasztás miatt sem, de ide sorolhatnám a rengeteg szexjelenetet vagy éppen a Tarantino-filmeket megszégyenítő mennyiségű káromkodást. És mégis, akinek van toleranciája ezekre, az jó eséllyel fantasztikusan fog szórakozni. Egy szakmailag remekül összerakott, meggyőzően előadott és rendkívül vicces történet ez, amely szinte minden alapvetést ki tud csavarni. Itt a verőlegényeket fogjuk esetlennek érezni, a káoszt megnyugtatónak, és talán az lesz a legfelkavaróbb, amikor vissza kell helyezkedni a szürke hétköznapokba.