Két éve már, hogy Mickey felmondott eldobhatóként. Kedves lett számára az élete, ráébredt saját egzisztenciájára. És nem akarta, hogy újra és újra meghaljon, hogy aztán a következő iterációjával minden kezdődjön elölről. Azonban korábbi húzása, amivel bebiztosította magát a niflheimi kolónia vezetőjével szemben, most a visszájára fordult. Az antianyag bomba, amit gondosan elrejtett néhány kő alá, eltűnt. Az Antianyag blues folytatja Mickey Barnes szerencsétlenkedését, és tovább emeli a téteket, de a történetből áradó bénító egzisztencializmust ezúttal nem a pozitívumok között fogom emlegetni.
Drágán add az életed
Az Antianyag blues a nagyon szellemes és izgalmas Mickey7 folytatása, és ugyan neki is megvannak a kellemes fénypontjai, de az a kraft, ami az első részben meg tudott fogni, sajnos hiányzik belőle.
Felépítésében sokban hasonlít a két könyv, tehát adva volt, hogy ezt is legalább ugyanannyira kedvelni fogom, mint az előzőt. Mindkét könyv pörgős, humoros, könnyed, miközben a háttérben szinte folyamatosan érezhetjük a karakterek vállrángatásait gyakorlatilag bármilyen problémára.
És miközben a szereplők java lényegében szarik mindenbe, furcsa együtt látni őket, ahogy próbálják megmenteni a kolóniát. Igazából nem lehet megvádolni őket, hogy túl nagy motivációjuk lenne mindehhez, de monoton kötelességtudatból mégis belefognak a küldetésbe. Meg hát addig sem unatkoznak.
Nagyon kedvelem azokat az alkotásokat, melyek a nihilizmus és az egzisztencializmus rétegeit hámozzák. Külön örülök, amikor mindez kellő érzékletességgel, vagy fanyar humorral megfűszerezve kerül a közönség elé. De mint kiderült, ezen a téren is túlzásba lehet esni. Mickey és a többiek rezignáltsága a könyv közepétől már többnyire csak bosszantott. Még Nashával való kapcsolata gépiesnek hatott és nem tudtam elhinni, hogy tényleg fontosak egymásnak. Vagy csak nekem nem jöttek át az érzelmek.
Kevesebb filózás, több bumm-bumm
A Mickey7 ügyesen lavirozott a mélyebb gondolatok szellemes felszínre emelése és a mozgalmasabb jelenetek között. A dialógusok és a szereplők közti bizarr viszony messze a kötet fénypontja volt. Ezek az Antianyag bluesban is felfedezhetők, de a hangsúly ezúttal az akciókon volt. És őszintén szólva ez annyira nem áll jól ennek a történetnek.
Ashton ha nem is teljes mértékben, de mellőzte a komolyabb témákat. Vagy épp nem adott elég teret sem magának, sem az olvasóknak, hogy jobban kifejtsen egy-egy, fajunk működésének megkérdőjelezhető mozzanatát. Azért van pár érdekes gondolatcsíra, melyeken el lehet időzni, de határozottan több figyelmet kapott a helyi élővilág, és képviselőik konfliktusa. És hogy szereplőink folyamatosan belekeverednek valamilyen összetűzésbe, melyeket csodával határos módon túlélnek.
Ami továbbra is tetszett, az Mickey ábrázolása volt. Ő nem egy stratéga, és ez nagyban meglátszódik döntésein, és azok átgondolatlanságán. Csak egy hétköznapi srác, aki nem gondolkozott előre, és véletlenül volt egy jó ötlete, ami ideig-óráig bevált. Aztán egymás után dőlnek le a dominók, és próbál határozott vezetőként megfelelni szedett-vedett csapata élén. Csak hogy még több idióta döntést hozzon. Viszont a könyvben szintén nem volt kidomborítva, nem volt komolyabb tétje, hogy ezek a hibák milyen következményekkel járhatnak.
Verdikt
Az Antianyag blues jó alapból építkezett, de menet közben valahogy mégsem tudta elkapni azt a hangulatot, amitől a Mickey7 nagyszerűen működött. Edward Ashton nagyszerű természetességgel használja a könnyed hangvételt és a pattogós dialógusokat, de a tétek érzékeltetésénél valami félre csúszott.
Ha az első rész tetszett, akkor igazából nem szeretnélek lebeszélni a folytatásról sem. Legtöbb pontján azért megidézi a Mickey7-et, sőt, talán humor terén sikerült is túlnőnie rajta. A kúszómászókkal való abszurd interakció már önmagában is mindig vicces. Ezeken a jeleneteken, és pár kifejezetten jól eltalált párbeszédnél többször is hangosan felröhögtem.
Még ha nem minden pontján is voltam elégedett az Antianyag blues című kötettel, azt meg kell hagyni neki, hogy végig szórakoztató és kellően érdekes ahhoz, hogy két délután alatt felzabáljam.
A történet, a karakterek és ez a fajta humor abszolút Hollywood-pozitív. Hát hogy a fenébe nem készült még belőle film? Nos, egy gyors Google-keresés segített a kérdés megválaszolásában, az adaptáció már készül belőle Bong Joon Ho rendezésével és Robert Pattinsonnal a főszerepben. Eredetileg idén márciusban már meg is jelent volna, de a premiert áttolták 2025-re.
Szóval a film előtt még van egy csomó időd pótolni a Mickey7-et és az Antianyag blues-t is. És ha kedvet kaptál hozzájuk, akkor keresd fel webshopunkat, ahol kedvezményesen be is szerezheted mindkét részt!
