FilmMozgókép

FilmMozgókép

FilmMozgókép

Áradás kritika: Azért a víz az úr

Az Áradás egy gyönyörű, megkapó, hangulatos animációs film, látványa pedig egyenesen lenyűgöző. Mindez pedig még nagyobb teljesítménnyé teszi, hogy milyen szerény keretből hozták össze.

Közzétéve

2025. jan. 31.

Kommentek

0

Az Áradás (Flow) egy egészen hihetetlen sikertörténet. Rendezője, Gints Zibalodis a teljes filmet 3,5 millió euróból hozta össze (összehasonlításként a Vaiana 2 150 millió dollárba került). A munkálatokból oroszlánrészt is vállalt, ő írta, vágta, sőt, még társ-zeneszerzője is az Áradásnak. Alkotását pedig teljes egészében Blenderben renderelte ki. A kapott végeredmény mégsem egy sufni-projektnek, vagy egy alternatív, kis költségvetésű produkciónak érződik. Sőt, az Áradás az utóbbi időszak egyik legszebb animációs filmje, parádés technikai megoldásokkal. Nem csoda hát, ha két Oscar-díjra is jelölték, elsőként a lett filmek közül. És kár tagadni, az Áradás valóban egy varázslatos alkotás, még akkor is, ha több szempontból sem egy szokványos animációs film.

Macska ment a bárkán

Egy titokzatos, valamelyest kihalt világban vagyunk, már ami az emberi jelenlétet illeti. A civilizáció nyomai még egyértelműen megvannak, de sehol egy homo sapiens. Csak az emlékek, és a természet. Itt éli az életét egy macska is, aki járja az erdőt, élelmet keres, majd egy elhagyott házba vonul vissza aludni. Néha egy csapat kutya nehezíti meg a dolgát, de egyébként egy átlagos macska-létnek örvend. Egyszer azonban az őt üldöző eb-sereg sarkon fordul, és fejvesztett menekülésbe kezd. Utánuk csörtet egy szarvascsoda is. Az ő nyomukban pedig már egy árhullám robog, a fékevesztett természet haragja, és maga alá temet mindent.

A kezdeti löket után még néhányan szárazföldre tudnak vergődni. A magasabban fekvő pontok még biztonságosak. Azonban ha nem is hirtelen, de kitartóan nő a vízszint. Elborítja a földet, majd a házat, aztán a fák lombkoronáját is. Még a hatalmas macskaszobor fülei is szépen lassan a felszín alá buknak. Még szerencse, hogy arra jár egy hajó, a fedélzetén egy kapibarával. A bárka pedig később egyre több lakóval bővül, az összeverődött állatsereglet pedig szépen lassan rájön, hogy együtt van a legtöbb esélyük a túlélésre. De a vízszint megállíthatatlanul emelkedik, és az is kétségessé válik, hogy végül lesz-e egy szilárd pont, ahol kiköthetnek.

Schrödinger állatai

A bevezetőből talán nem derül ki egyértelműen, de az Áradás egy némafilm. Mármint nem teljesen, az állatok kiadnak állati hangokat, és vannak hangeffektek is, de egyetlen beszélt mondat sem hangzik el benne. Az állatok itt ugyanis tényleg állatok, csak néhány fokkal kifejezőbbek a könnyebb azonosulás kedvéért. Ez a fél-antropomorfizmus egyébként eleinte remekül működik. A természet törvényei uralkodnak. A kutyák kergetik a nyulat, mert meg akarják enni, majd a macskát is, amikor a szemük elé kerül. A macska sem bízik meg az ebekben, még abban a labradorban sem, aki látszólag rendkívül barátságos, és végül a bárkán köt ki. A mozdulataik is alapvetően állatiak, csak adott esetben fel vannak nagyítva, hogy emberi szemmel is egyértelmű legyen, mikor félnek, vagy mikor agresszívak.

Ahogy mindent elönt az áradás, ez azért egy kicsit változik. A szereplőkön egyre több érzelem jelenik meg, legyen az a bosszúság, önzés, csalódottság, harag. És a cselekedeteik is egyre emberibbek. Egymás segítségére sietnek, összefognak a nehéz helyzetekben, veszekednek, vagy kompromisszumokat kötnek. Mindezt persze egyetlen szó nélkül, és úgy, hogy az állati valójuk sem sérül. Legalábbis általában.

Az Áradás szereplőinek a kettőssége ugyanis sosem kerül feloldásra. Ha szigorúak vagyunk, tökéletesen következetlen, hogy mikor vezetik őket az állati ösztönök, és mikor viselkednek emberien. Tudom, hogy sok nagyon kifejező állat van, különösen a házi kedvencek közül, akiknek volt honnan eltanulni néhány emberi gesztust, ahogy azt is, hogy az állatok is élhetnek meg érzelmeket. Mégis, a viselkedésük bizonyos pontokon már messze túlmutat ezen. Elkormányoznak egy vitorlást, komplex társas kapcsolataik vannak, morális döntéseket hoznak. Ez egy bizonyos fokig elfogadható egy érdekes elegyként. Hogy alapvetően antropomorf figuráink vannak, akikből kibukkan a „vad” természet. Ez a motívum többször is visszatér, de úgy is értelmezhetjük, hogy ez az alapállapot, csak az összefogás ruházza fel őket „civilizáltabb” viselkedéssel. Azonban egy ponton ez az elmélet is megtörik, amikor elkezdenek sztereotípiáknak megfelelően cselekedni egyik pillanatról a másikra. Valahogy illúzióromboló volt hirtelen egy fénypontot kergető macskát látni egy túlélődráma közepén.

Beszédes korhatár

Persze nem szabad könyörtelennek lenni: az Áradás gyerekeknek is szól. A stílusa, témája alapján lehetne egy művészi, kifejezetten felnőtteknek szóló animáció, de egyértelműen nem az. Nincs benne még a természetfilmek brutalitása sem, cserébe tele van a fentiekhez hasonló, aranyos jelenetekkel. És igazából ezzel nincs is óriási probléma, csupán az Áradás képes annyira bevonni a szereplőinek sorsába, hogy nem számítunk a komikus fellélegzésekre. Még úgy sem, hogy egy „6 karikás” animációs filmről van szó, ahol annak sem kellene megütközést okoznia, ha mindenki végig teli torokból énekelne.

Nem mintha más aranyos elemek nem lennének amúgy is a filmben, szinte minden állat elképesztően kedves dizájnnal rendelkezik. Az egészen érzelmes, de macskaságát is érvényesítő főszereplő, a nyugodt, de kicsit lusta kapibara, a gyűjtögető gyűrűsfarkú maki, vagy a hozzájuk kapcsolódó pragmatikus, kitagadott kígyászkeselyű egytől egyik magával ragadóak. A prímet viszont a labrador viszi, aki egy végtelenül aranyos, de már az idegesítésig lelkes és játékos kutya, aki bármikor tud lágyítani a meglepően feszült jeleneteken.

Mert egyébként az erőszakmentése ellenére az Áradás egészen izgalmas túlélőfilm is lett. Mivel nem nehéz azonosulni a szereplőkkel, egyrészt az emberi vonások, másrészt a közösen átélt megpróbáltatások miatt, szorítani is könnyen lehet értük. A cselekmény pedig, ha nem is túlságosan mély, de kellően kalandos, hogy az Áradás szűk másfél órája végig lekössön. És közben az olyan kérdések is ott lebegnek, hogy mégis honnan jött az árvíz, vagy hova tűntek az emberek. Ez a kis misztikum olyankor is velünk marad, amikor éppen lassul a tempó.

Rendezői rendezettség

De a feszült pillanatok annak is köszönhetőek, hogy a beállítások, a vágás, a rendezés, minden olyan, mint egy nagyköltségvetésű élőszereplős thrillerben vagy túlélődrámában. A kamerabeállítások remekül érzékeltetik a főszereplő nézőpontját, sőt, érzelmeit is, legyen az félelem az ismeretlentől, remény, vagy éppen kétségbeesés. A menekülős jelenetek olyan lendületesek és folyékonyak, hogy egyből magukkal sodornak, és a jelenetek sebessége is csodásan tükrözi a szereplők lelkiállapotát, vagy azt, hogy éppen mire van szüksége a narratívának. Akár a hosszú hánykolódás monotonitásáról, akár a túlélésért való fejvesztett kapkodásról van szó. Ez világított rá, hogy mennyire ritka az ennyire „klasszikusan” filmes rendezés a nagyköltségvetésű animációk világában, pedig mennyire hatékonyan működik.

De nem csak a rendezői vízió, hanem a technológiai megvalósítás is lenyűgöző. A mozgás fantasztikusan fest, a környezet részletessége parádés, és hatalmas léptékben, epikus méretek mellett is tud aprólékos lenni. A fények, a bevilágítás sokat emelnek a jeleneteken, a víz kidolgozottsága pedig szenzációs. Nem csoda, hiszen ezen külön csapat dolgozott, de tényleg minden tükröződés és fodrozódás élethű. Ezek után természetesen büszkék is voltak rá annyira, hogy a hasonló megoldások rendszeresen visszatérjenek – a néző legnagyobb örömére. Emellett a hangzás is kiváló, legyen szó a jeleneteket szinte észrevétlenül érzelmessé tevő zenéről, vagy a meggyőző hangeffektekről.

Mozgó festmény

És akkor még nem is beszéltünk a látványtervezésről, ami messze túlmutat a technológiai kiválóságon. A teljes értékű térbeliség mellett ugyanis van egy festményszerűsége is az Áradásnak, amely remekül áll neki. Biztos van erre kompetensebb példa, de nekem Fumito Ueda munkásság jutott róla eszembe, azon belül is a The Last Guardian. Arra a játékra a régi, grandiózus épületeivel is emlékeztet az Áradás, amelyek szintén rengeteget dobnak a látványvilágon.

A letűnt civilizációk hátrahagyott, fenséges emlékei mindig is lenyűgöztek. A hasonló tematikájú világok nagyon közel állnak hozzám, a belőlük áradó méltóságteljes elmúlás szerintem az egyik legjobb hangulat-katalizátor. És éppen ezért az atmoszférára itt egy pillanatig sem lehet panasz. Magasba törő, de szebb napokat is megélt műalkotások között emelkedik a vízszint, miközben a színpaletta gyönyörű látképeket tár elénk. Szinte minden képkocka önmagában egy művészeti alkotás lehetne, egy megragadó, hangulatos, titokzatos festmény. És közben már az sem érdekes, ha nem kapunk minden kérdésünkre pontos választ. Nem csak azért, mert kedvelem a hasonló, „balladai homállyal” operáló háttértörténeteket (lásd Journey), de azért is, mert nem tudok, és nem is akarok számon kérni konkrét információkat egy mozgó galériától.

Verdikt

Az Áradás kérdés nélkül egy gyönyörű, művészi alkotás. Akár dizájn, akár technológiai profizmus terén elismerésre méltó, rendezésével lazán lekörözi a Disney háromdimenziós munkáit. Ugyan nem mond sokat, de eleget sejtet, hogy a világa érdekes maradjon, állati szereplőin keresztül pedig az összefogásról, előítéletekről, elfogadásról, együttérzésről mesél. Így tehát ideális gyerekmese, a felnőtteknek pedig egy aranyos, léleksimogató alkotás. De olyan mélységet kár tőle várni, mint amilyen maga az áradás, és az eszközkészlete sem mindig következetes. Viszont azt a teljesítményt, amit Gints Zibalodis letett az asztalra, akkor is meg kellene becsülni, ha az Áradás éppen egy oké film lenne. Pedig erről szó sincs. Ez egy remek animációs film, amely a kiválósággal is kezet fog.

Az Áradás február 6-tól látható a magyar mozikban, de hamarabb is elcsíphető premier előtti vetítés.

9

Az Áradás egy gyönyörű, művészi alkotás, akár technológiai szinten, akár művészileg. A szereplői aranyosak, könnyű velük azonosulni, és izgulni is értük. Érzelmes jelenetekből sincs hiány, az üzenet is értékes, a belőle áradó hangulat pedig páratlan. Így pedig könnyű elnézni néhány következetlenséget, pláne, ha figyelembe vesszük, mennyi ember és mennyi pénzből hozta össze ezt a káprázatos alkotást.