Nagyon szeretnék már valami igazán jó fantasy, horror, vagy thrillerről is írni, de úgy néz ki, hogy most az év “sci-fi szakaszában” van olvasási kedvem. Pár hete jelentkeztem Szergej Lukjanyenko Őrök világa című könyvajánlómmal, de nem sokkal később már Philip K. Dick Figyel az ég című klasszikusával foglalkoztam. És most íme egy újabb science fiction, ráadásul 2017 egyik nagy durranása, az Artemis, Andy Weir tollából.
Andy Weir neve a 2015-ben, a mozikban bemutatott Mentőexpedícióval lett igazán ismert, hiszen A Marsi című regényének adaptációjában Matt Damon próbált túlélni teljesen egyedül a Marson. Ugyan valamilyen szinten megosztóra sikerült a film, összességében egy igen élvezhető, átlagos fogyasztó számára is befogadható sci-firől van szó. Weir ezzel tökéletesen belőtte, hol érdemes keresni az olvasók szíve felé az utat.
Az Artemis főszereplője egy indiai származású lány, Jazz, aki történetesen a Holdon él. Ugyanis a Hold egyfelől kiváló turistalátványosság, másfelől igazi kolóniaként funkcionál. A Hold városkomplexumát hívják Artemisnak, melyet egy hatalmas kupolarendszer alkot. Mindegyik kupola más és más társadalmi berendezkedésnek felel meg (és mindegyik olyan nevet kapott, ami valahogy kapcsolódik az űrkutatáshoz), de természetesen nem disztopikusan izolált környezetekről van szó, mindinkább a földi viszonylatokat érdemes átgondolni, csak “lekicsinyítve”.
Az Artemis borzasztó lassan indult, és azt hittem sosem fog igazán beindulni. Jazz egy cseppet sem szimpatikus lány, és a fő megélhetését is csempészetből biztosítja. Szó, mi szó a modora hagy némi kívánnivalót maga után, nem beszélve szókimondóan nyers attitűdjéről. Ha sokakat ez kényelmetlenül érinthet olvasás közben, teljesen meg tudom érteni, de egyébként Jazz karaktere éppen a tűréshatáron belül evickél. Igyekszik megbotránkoztatni, de nem csapja ki a biztosítékot túlságosan. Ez egyébként az összes fontosabb témára igaz az Artemis során; mindenből patikamérlegen kimérve kapunk, a többi meg az olvasóra van bízva, mit gondol mögé.
A regény szinte mértani közepétől válik valamennyire izgalmassá a történet. A cselekményt és Jazz karakterét nem egészen tartom koherensnek. A lány egész egyszerűen zseni (minden szereplő legalább egyszer kiemeli), mégis úgy viselkedik, mint egy ostoba, önimádó (mégis önsanyargató) tinédzser (mint egy manifesztálódott Tumblr közösség – elnézést). Máskor pedig magát okolja a saját hülyeségei miatt, pedig az ő viselkedésformája miatt elvárnánk, hogy másokra mutogasson ujjal, vagy szimplán az “egész világ hülye, csak én nem” érvényesülne. Jazz emiatt (is) egyáltalán nem szerethető karakter, így nagyon nehéz azonosulni vele. Persze, a végén visszaütnek rá jellembéli hiányosságai, de nincs nagy súlyuk, ahogy az egymásra pakolt poénoknak sem. A regény humora alapvetően nem igazán az én műfajom, de azért néhányszor sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Jazz többször is kiszól valami humorosnak szánt egysorosat az olvasó felé, ami értem, hogy negyedik fal ledöntése, mégis inkább kizökkentett az olvasás élményéből és legtöbbször nem működött egyáltalán a dolog.
A történetet is láttuk, hallottuk már párszor: adott a főszereplő, aki éli már-már pitinek mondható életét, nincsenek nagyratörő álmai, de a megvalósítható célokért sem tesz meg túl sok mindent. Majd belekeveredik egy nála sokkal többről szóló galibába, amibe csak egyre inkább mélyebbre süllyed, végül a nap végén ő lesz a hős. Röviden, tömören erről szól az Artemis, kisebb-nagyobb csavarokkal, és intenzív cselekménnyel megfűszerezve.
Ahogy fentebb is említettem, a könyv nagyjából a felétől kezd “beindulni”, onnan már elég gyorsan követik egymást a történések, és egészen izgalmassá is válik az Artemis. Sajnáltam, hogy kevés tudományos rész fért a regénybe, annak ellenére, hogy így is szép számmal örvendeztetett minket Weir a fizikai érdekességekkel.
Összességében azt kell mondjam, hogy ami az A marsinál működött, itt szinte mindenhol kudarcba fulladt. Annak ellenére, hogy az Artemist szórakoztatónak tartottam, olvastam már fényévekkel jobb történeteket, jobb karakterekkel, jobb végkifejlettel. Nem akarja megváltani a műfajt, és ezzel nincs is probléma, de ez már inkább a több eladás jegyében született, és az úgymond “egyszeri” olvasó igényeinek készült, akinek valami ilyesmi lehet az elképzelése, ha meghallja a sci-fi szót. A főszereplő nem kedvelhető, a mellékszereplők abszolút súlytalanok, néhány esemény a cselekményben összecsapottnak tűnik. A mélyén természetesen ott lapul a dráma, amivel egyébként nem nehéz azonosulni, vagy legalábbis átérezni valamilyen szinten, de ez sem kap elég hangsúlyt ahhoz, hogy maradandó legyen.
Tehát az Artemis egy tisztes iparos munka, ami kifejezetten a nagy “tömeg” fogyasztására jött létre. Nincs benne semmi megváltó, semmi kimagasló, csupán egy egyszerű, ám pörgős akció-SF regény.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor lájkolj minket Facebookon, vagy kövess Twitteren. Ha pedig szeretnél támogatni, a gombra kattintva “meghívhatsz egy kávéra”! 🙂
