Mióta Nemes Jeles László a Saul fiával elhozta Magyarország második idegen nyelvű filmes Oscarját, érthető módon kitüntetett figyelmet kapnak az alkotásai. A 2018-as Napszállta ugyan nem kapott olyan pozitív visszhangot, de így is jelöltük az azévi Oscarra. Idén pedig új Nemes Jeles-film, és új akadémiai jelölés a mérleg. Az Árva ráadásul többé-kevésbé egy 56-os film, és mint ilyen, a mozinézőkhöz is közelebb áll, mint a Napszállta által megidézett késői Monarchia kora. És meg kell hagyni, az Árva megérdemli a figyelmet. Nemes Jeles László továbbra is kitűnően ért a korrajzhoz és a nyomasztáshoz. Viszont nem gondolom, hogy komolyan labdába rúghat a nemzetközi mezőnyben. Nem a jelölését akarom kétségbe vonni (ehhez idén messze nem láttam elég magyar filmet), de azért vannak kikerülhetetlen hiányosságai.
Hazudik az álom
A részben Nemes Jeles saját családtörténetét feldolgozó Árva középpontjában egy kisfiú, Andor (Barabás Bojtorján) áll. Andor a második világháború végén született egy zsidó családba, majd egy árvaházban nevelkedett. Amikor az intézetet bezárják, az anyja, Klára (Waskovics Andrea) magához veszi kis pesti lakásába. A kis Andor szegény sorban, de aránylag gondtalanul cseperedik, amíg egyre több olyan dolgot nem lát, ami veszélybe sordorhatja. Talál egy pisztolyt egy fa alatt elásva, találkozik egy bujkáló 56-os hőssel, és egy különös, motoros férfira is felfigyel, aki az anyja lakása környékén bukkan fel újra és újra. Utóbbi Berend (Grégory Gadebois), aki szép lassan (mostoha)apaként lép be az életükbe. Andor azonban elutasítja a durva, hentesként dolgozó férfit, és sosem látott, születése előtt meghalt apját bálványozza. A kommunista diktatúra azonban nem az a közeg, ahol az álmodozás és a reménykedés tartós hobbinak számít.
Az Árva szinte egésze Andor apafigurái köré épül. Ott van a férfi, akivel sosem találkozott, és csak egy fotóról néz rá szigorúan. Mégis idelizálja ezt az embert, és mindent, ami hozzá kötődik. Az apjának jegyirodája volt a háború előtt, hát Andor is jegyeket gyűjt. Kedvenc játéka, hogy újra és újra „eladja”, majd lepecsételi őket. Mivel nem tud találkozni vele, a pincében található hatalmas kazánba képzeli bele. Naponta lemegy a rozsdás vasóriáshoz, és megszólítja, beszélget vele, mintha az apja lenne. Büszke a vezetéknevére, és az öreg Hirsch barátaival is tartja a kapcsolatot. Hallgatja a történeteiket és álmodozik. Reménykedik, hogy egyszer még hazatér az imádott figura, még akkor is, ha ennek egyre kevesebb a reális esélye. Elvégre több mint 10 év telt el, és szegény már nagy biztossággal halottnak nyilvánítható.
Csodákra ne várjon
Egy nap aztán betoppan egy apafigura az életébe, de nem pont az, akire vágyott. Berend nem egy kellemes figura. Van benne valami disznószerű, amire ráerősít a gesztusvilágával és a röfögésszerű hangjával is. Hatalmas méretével és foglalkozásával is ijesztő jelenség, a modora pedig szintén nem éppen kellemes. Nem csoda, hogy Andor fél tőle, és elutasítja. Képtelen elfogadni, hogy egy ilyen, az ideális képpel ennyire ellentétes ember legyen az apja. Így hát lázad. Akár azzal, hogy lehajítja az ajándékba kapott fél disznót az erkélyről, akár úgy, hogy elkezd bekapcsolódni a zsidó szertartásokba. A zsinagóga ismét egy hely, ahol belekapaszkodhat az apja szertefoszló képébe.
Berend ugyanakkor nemcsak kontrasztként van itt, már csak azért sem, mert a két apa közül egyedül ő jelenik meg a maga valójában. Berend azért igazán zavarba ejtő, mert minden visszataszítósága ellenére emberi. Időnként megpróbál Andor kedvében járni, akkor is, ha a fiú tökéletesen ellenséges felé. Mintha látszana benne a törekvés, hogy jó apa legyen, sőt, ha kell elnéző. Aztán előbújik belőle az alkoholista, bántalmazó állat. Aki különösen érzékeny a róla kialakult képre, és nem tűri, ha nyilvános helyen szembeszálnnak vele. Egy szörnyeteg, aki ha felönt a garatra, tör-zúz, és képtelen fékezni a dühét. És közben még egy pszichopata sorozatgyilkost sem lenne nehéz belelátni, hiszen dudorászó, szuszogó-röfögő hentes nem is idegen egy slasher-horror készletétől.
Az Árva gerince tehát Andor küzdelme az eszményei mellett a zord valóság ellenében. Egy szélmalomharc, aminek lehet sejteni a kimenetelét. Ezt a meghasonlottságot, a valódi apafigura hiányát és annak elégtelen pótlékait (egy képzelgést és egy brigantit) úgy is szívszorító látni, hogy Nemes Jeles nem finomkodik az eszközökkel. Nem próbálja bújtatni a főbb motívumait, de alaposan körbejárja őket. Hiszen értelemszerűen Berendnek nem esik jól a fölé vetített álomkép, amelyre a maga aggresszív módján reagál. Ebben a történetben mindenki szenved.
Álmodozni kár
Ha már a szenvedőkről van szó, nem mehetünk el az anya karaktere mellett sem. Klára egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Egyedülálló anyaként kell neveljen egy bajkeverő gyerket, aki ráadásul nem is kötődik hozzá igazán. Andor első kérdése az volt, hogy hol van az apja, és azóta is csak az ő árnyékában él. Klárának ebben a történetben már csak másodhegedűsi szerep juthat. És közben el kell viselnie a rosszindulatú és üldözési mániás főnökét, a szomszédok megszólását, és Berend újbóli felbukkanását is. Hamar kiderül, hogy a múltjában vannak sötét foltok, hogy nem mindent mond el Andornak, de mégis csak szánni lehet, ahogy egyre mélyebbre kerül egy bántalmazó kapcsolat örvényében. Egy rémisztő képet kapunk arról, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben lehetett egy egyedülálló nő a Kádár-korszak elején.
Ha valamiben erős az Árva, az ennek a kornak az érzékletes megelevenítése. A díszlet egyszerűen fantasztikus. Az utcai harcokban szétlőtt, vörös csillagoktól terhelt főváros zugaiból még kiszűrődik a régi polgári élet nosztalgiája, de az is egyre halványodik. A megtorlások légköre mindent áthat, és nézőként is arra lettem figyelmes, hogy keresem, ki lehet éppen besúgó a vásznon. Az ÁVH visszaélései, a szovjet katonák jelenléte, a rádiókból harsogó propaganda, és az ebben a közegben is halhatatlan korrupció együttesen egy fojtogató atmoszférát teremtenek.
Talán már túlságosan is fojtogatót. A folyamatos nyomasztásnak az a nagy veszélye, hogy a néző könnyen érzéketlenné teszi magát, hogy megkímélje magát a látottaktól. Pontosan ez történik az Árva esetében is. Ehhez ráadásul nem is komoly tompítást végeznünk magunkban, a szereplők szenvedéseit is ilyen formában tálalja a film. És így messze nem tud olyan hatásosan fájni az Árva, mint ahogyan kellene. Néhány ponton már csak széttártam a kezemet, hogy itt már minden olyan reménytelen, hogy csak az a kérdés, elsül-e Csehov puskája. Cserébe pont akkor forgatja meg bennünk a kést a film, amikor felcsillantja a reményt egy-két szereplő előtt, hogy valahogy kitörhetnek ebből a közegből, miközben mi tudjuk, hogy ez lehetetlen.
Csodát ma már nem talál
Az Árva ugyanis egy óda a kilátástalansághoz. Ahogy a többször is felcsendülő Kalmár Pál-nóta, a Hazudik az álom is jelzi, ez a közeg visszahúz mindent és mindenkit magába. Ha haragszol, ha lázadsz, csak minden még rosszabb lesz. Ha különleges vagy, csak jobban szenvedsz. Ha reménykedsz, annál elviselhetetlenebb lesz a fájdalom. És ilyen szempontból tökéletesen illik a befejezés is a filmhez, még ha végső soron sokkal több tanulságot nem is lehet levonni, minthogy minden szar. De legalább nagyon.
Amíg ezt nem tudom felróni a forgatókönyvnek, az ütemezést annál inkább. Az Árva túl hosszúnak érződik, és a fókuszt sem tudja mindig megtartani. A tempója is leül újra és újra, így egy kompaktabb formában hatásosabb lehetett volna. A jövő kiszámíthatatlanságát talán így is lehetett volna érzékeltetni, és kevesebbszer merült volna fel, hogy tulajdonképpen miről is szól a film. Mert az érdekes szálak elvékonyodnak és elfogynak, és akkor csak a Kádár-korszak elejének hétköznapjai maradnak. Minden hitelességük ellenére azért ezek tudnak parttalanok lenni. A szkriptnek talán nem ennyire főbenjáró bűne, de néhány baltával faragottabb pillanat is előfordul, ahol vagy nagyon sarkos sorok, vagy kicsit indokolatlan történések teszik szemcséssé a narratívát.
Szíve sose fájjon
A látványvilágba viszont nem lehet belekötni. A Saul fia közelijeit hátrhagyva a fullasztó légkör úgy tudott megmaradni, hogy az egyes képkockák kifejezetten jól néznek ki. Lélegzetelállító nagytotálokat kapunk a korabeli Budapest tereiről, elképesztő kompozíciókat és bevilágításokat. Erdélyi Mátyás egy elképesztő tehetség a kamera mögött, és a 4:3-as képarány, meg a szépiaszűrő is segít egy lenyűgözően nosztalgikus látványvilág létrejöttében. A finom zene és a remek hangkeverés is megsüvegelendő, főleg, hogy az Árvában minden elhangzó zörejnek és elnyomott beszélgetésfoszlánynak jelentősége van.
Meggyőző a színészi játék is. Barabás Bojtorján alakításának vegyes visszhangja volt, de szerintem hatásos Andorként. Ugyan nagyon kevés mimikával játszik, a tekintete elképesztően kifejező. Waskovics Andrea szívszorítóan alakítja a kiszolgáltatott anyát, Grégory Gadebois pedig egy fenyegető jelenség a vásznon. A mellékszerepekben is találunk erős teljesítményket, a régi barát pantonimest játszó Marcin Czarnik is maradandó.
Az biztos, hogy az Árva hatással van az emberre. Nem akkorával, mintha hagyna levegőhöz jutni, vagy hagyna katarzisokat a történetében, de így is nyomot hagy. Nyomasztó, már-már fullasztó légkörével, a kilátástalanság érzékletes ábrázolásával még hosszú ideig elgondolkodtat. De az elnyomó rezsim fojtásában is gyönyörű Budapest, a szépen kibontott központi motívum és a remek korrajz is érdemessé teszi arra, hogy egyszer mindenki megnézze. Más kérdés, hogy nem biztos, hogy sokat magunkkal tudunk vinni a vetítés végeztével. Talán azt, hogy minden szar. De legalább nagyon.