JátékKiemelt cikkek

JátékKiemelt cikkek

JátékKiemelt cikkek

Assassin’s Creed: Mirage kritika: bagdadi délibáb

Az Assassin's Creed: Mirage úgy nyúlt vissza a gyökerekhez, hogy közben megmaradt újvonalas AC-nak. Önálló újításokat, ezáltal forradalmat nem hozott, sőt néhány ponton némi visszaesést is tapasztalhatunk.

Szerző

Közzétéve

2023. okt. 22.

Kommentek

0

Az Assassin’s Creed: Mirage a Ubisoft analitikusainak és marketingeseinek következő epizódja a világhírű szériában. A cinikus felütés nem véletlen. Jó ideje úgy érződik, hogy az AC-részeket gondosan összepakolt Excel-táblázatok alapján készítik, és mi, a játékosok vagyunk az útvesztőben rohangáló kísérleti egerek.

A sorozat soron következő darabja a Mirage alcímet kapta, ami bevallottan visszanyúl a gyökerekhez. És a többszáz órás, egzisztenciális válságot okozó, gigantikus méretű produkció helyett egy visszafogottabb, rövidebb élményben lehet részünk. A Valhalla egészen nagy törést okozott, ezért egykedvűen vártam a Mirage-t; elvárásaim nem voltak, optimizmusra való hajlandóságom meg oda lett Odin egyik szemével.

Aztán rányomtam az új játék menüpontra, és egy kicsit ismét Assassin’s Creed rajongó lehettem. Aki a felszínt nézi, annak a Mirage egy AC 1 remake, ahogy elég sokan hangoztatták is ebbéli véleményüket a közösségi oldalakon. Azonban a helyzet az, hogy a játszótérként szolgáló helyszínen és a lopakodás előtérbe helyezésén kívül nem sokban hasonlít a klasszikus epizódokhoz. A Mirage jobbára az új trilógia mechanikáit vegyíti a korábbi részek bevált praktikáival. A “miért” kérdésre cinikus énem azonnal felfedezte a választ: így izolált környezetben mérhető, hogy a játékosok mivel mennyit interaktálnak. Így bővülhet az Excel-tábla azokkal az infókkal, hogy mi tetszik a fogyasztóknak, és mit kell kidobni a következő nagy AC-játéknál.

Igen, a Mirage egy kísérlet, vagy esettanulmány, amiért mi játékosok még fizettünk is. De mit számít, ha a végeredmény kellően kielégítő? Mert az… ugye?

Régi új ismerős

Annyira hátulról indított ez a játék, hogy be kell vallanom, már annak is örültem, hogy nem lett százórás hosszúságú. 23 óra alatt sikerült a végére érni és kiplatinázni, ami jelenlegi élethelyzetemmel remekül összeegyeztethető és kellően elégséges idő ahhoz, hogy értelmes határokon belül végezhessek egy játékkal.

És meg kell hagyni, hogy jól áll az Assassin’s Creed: Mirage-nak a feszesebb tempó. A történet még így is olyan lyukas, mint egy ementáli, de behatárolható, és ha hunyorgunk, még értelme is van. Sajnálatos tény, hogy amúgy a felszín alatt egy kiemelkedően jó sztori lapul. De erről kicsit később.

A Mirage során újra felfedezhetjük Bagdadot, még az asszaszin testvériség előtti időkből. Az AC 1 előtt nagyjából 200 évvel, a Valhalla eseményei előtt pedig 12 évvel járunk. Főszereplőnket, Basimot még utóbbiból ismerhettük meg, ahol egy végtelenül arrogáns pöcsfejként tette tiszteletét Eivor ellenlábasaként. Habár a Mirage megjelenéséig rettenetesen szkeptikus voltam, utólag be kell látnom, hogy az írók kitettek magukért. Sikerült Basimot a szívembe fogadni. Meg merem kockáztatni, hogy az Assassin’s Creed történelmében talán ő a legkomplexebb karakter, és aki remélhetőleg még fel fog tűnni másik epizódban is. Erre minden esély megvan, hiszen kalandos életútja tele van sziporkázó mindfuckkal.

Azonban összetettségéről a játék önmagában nem tesz tanúbizonyságot. Amikor anyagot gyűjtöttem a kritikához, akkor mentem utána jobban, hogy ki fia-borja Basim. Ha csavarokkal teli életét nem lenne rest rendesen bemutatni a széria, akkor bizonyosan több rajongót tudna magának bezsebelni. Spoilerek elkerülése végett azonban nem megyek bele részletekbe.

Mielőtt továbbmegyünk, érdemes két részre szedni a Mirage-t. Először nézzük meg, hogy miért süthetik rá a reboot jelzőt, majd igyekszem mindezt megcáfolni.

Vissza a gyökerekhez

A már említett helyszín az egyike, ami miatt azt hihetnénk, hogy csak felhúztak néhány textúrát a modern sztenderdek szintjére. Ugyan felismerhető néhány ikonikus rész az első részből (valahol természetszerű, ha egy történelmi városról beszélünk), de Bagdad gyönyörű ráncfelvarrást kapott. A szűk sikátorokba besüvítő homok, a lélegző utcák, és csodás épületek egyszerűen káprázatosak lettek. Mivel a játékidő tetemes része során a város lesz a játszóterünk, szükségszerű is volt, hogy annak megfelelően legyen megalkotva. Bagdad és környéke lenyűgözően aprólékos, élettel teli és azonnal megteremti a hangulatot.

És, ha valamire, akkor a környezetre semmi panaszunk nem lehet. Sokkal inkább aggasztó, ahogy a karaktermodellek kinéznek. Rirald kolléga hívta fel rá a figyelmemet, mivel én már úgy néz ki, hogy rezisztens vagyok rá. És őszintén, fel sem tűnt. Utána viszont már nem tudtam nem azt nézni, mennyire nem e generációsak azok az ijesztő arcok.

Játékmenet szintjén is érezhető, hogy nosztalgikusabb érából szemeztek a készítők. Végre nem egyszemélyes hadseregként gyalulunk le komplett seregeket, hanem újra előtérbe került a lopakodás. Pár idegörlő alkalmat és bugot leszámítva ez is jól működik, és igazán felüdülés volt megtapasztalni, hogy elkél még némi taktikai érzék egy AC játékhoz.

Délibábot kergetve

Mivel adva van a rövidebb játékidő, gondolhatnánk, hogy akkor nem kell a sztorit elnyújtani, mint a rétest, és nagyobb fókuszt kaphat Basim és a proto-asszaszinok kalandja. A történet azonban csupán felvezetés szintjén állja meg a helyét. Elég löketet ad, hogy érezhető legyen a motiváció Basim döntései mögött, és megvannak a jobb pillanatai, a készítők viszont nem akartak mélyebbre menni. Miután a tolvajként tengődő ifjút beavatják a Hidden Ones rendjébe, és elkezdődik tényleges tevékenysége, a sztori ellaposodik.

Le kell rántani a leplet a háttérhatalomról, a The Order (proto-templomosok) álarcos képviselőiről és egyesével végezni velük. Hogy miért? Kell nekik valami, amivel növelhetik hatalmukat és befolyásukat. Csak a szokásos. Viszont ezúttal elég erősen megjelenik a Hidden One-ok kritizálása, ráadásul egy ugyan elcsépelt, de a mostani AC-khoz képest okos dramaturgiával.

Basim elkötelezett a hidden one-ok mellett, az életét köszönheti nekik, ezért vakon követi a parancsokat. Viszont gyilkos túrája során elég sokan felhívják a figyelmét arra, hogy nem ártana megkérdőjelezni azt a kezet, amely őt eteti. Simán lehet, hogy később ez inspirálhatta a “Nothing is true, everything is permitted” szlogenjét a későbbi asszaszinoknak.

A játékmenetet, és úgy általában az Assassin’s Creed: Mirage egy gyorsétteremhez hasonlítható. Mindenből van benne egy kicsi; amíg tart, az tök jó, de ez még mindig egy sorozatgyártott, műanyag cucc. Hamar éhes lesz utána az ember, és nem is lesz gazdagabb olyan élményekkel, mint amit egy gondosan, szeretettel összerakott éttermi kaja adhat.

És itt jön a képbe a Valhalla “öröksége”. Ott is ugyanez a hozzáállás köszönt vissza. Mindenből adtak egy keveset, valami felszíneset, és ezek töltötték ki a játékidő meghatározó részét. De közben lehetetlenség mélységeiben elmerülni, és kitartó, hosszútávú élményekkel gazdagodni.

Homokvihar a biliben

A Mirage pedig pontosan annyit tud, hogy az élmény kitartson a végéig, utána megy a feledésbe. A sztoriban ott a potenciál, de kevés. A karakter az egyik legjobb a sorozatban, mégsincs kidolgozva. A ruhánkat, fegyvereinket lehet váltogatni, fejleszteni, de pusztán időkitöltés miatt, mert lényegi változást egyik sem hoz. Bejárhatjuk Bagdadot és környékét, de a kiegészítő tevékenységeknek jóformán semmi hasznuk. Ezalól kivételek a többnyire érdekes mellékküldetések.

A lopakodás ugyan frissítően hat az utóbbi részek után, de ha megnézzük, az elmúlt 15 év alatt nem sokat változott. Pusztán az újvonalas trilógia miatt, az osonás hiánya miatt érződik most újfajta megközelítésnek.

Azt viszont nem tudom, hogy már megint mi történt a parkour mechanikával, mert bugosabb, mint valaha. Tisztán spekuláció, de el tudom képzelni, hogy az előző részek irányítása nem passzolt a Mirage-hoz, ezért korábbi iterációból kellett átemelni, amit lehetett. Viszont Basim irányítása, a falmászás és úgy általában a parkour inkább van közelebb az egyáltalán nem kiforrott második részhez, mint mondjuk a Unity-hez.

Annak viszont örülök, hogy visszahozták, hogy főszereplőnk nem egy kőszáli kecske és egy majom szerelemgyereke. Nem tudunk akármiben megkapaszkodni, vagy bármire felmászni, kicsit ügyeskedni kell, ha bizonyos falakon át, vagy szinkronizációs pontra fel akarunk jutni.

Technikai oldalról PS5 konzolon egyébként nem futottam bele egetverő problémákba. A játékidő 99%-ában betonstabilan duruzsolt, miközben kitartóan jól nézett ki (kivéve az arcokat).

A szinkron minősége viszont folyamatosan ingadozott a kiváló és a pofátlanul amatőr között. Basim és Roshan hangja és színészi teljesítménye nagyon is rendben van, de mindenki másé borzasztó hullámzó. És olyan is akad, aki szimplán csak pusztulat rossz.

A játéktér egésze szabadon, töltésmentesen bejárható. A Ubi nem akart végeláthatatlan játékot csinálni (hálistennek), de a térkép néha még így is túl nagynak érződött. Pláne a kitöltő sivatagos területekkel, melyeken külön “öröm” volt áttevegelni.

Cserébe a legtöbb küldetés – legyen szó fő- vagy mellékmisszióról – jól működik, még ha nincs is acélos motivációval agyondolgozva. Többször is, nagy területű épületekbe kell bejutni, lehetőleg észrevétlenül. Ugyanis a nyílt harcot érdemes elkerülni, mert pillanatok alatt elkeni a szánkat. Ahogy fejlődtem a játékban, egyre többször kockáztattam meg a frontális támadásokat, de gyakran vallottam kudarcot még úgy is. Persze, pár őrrel el lehet bánni, de amikor a fél palota üldöz, akkor érdemes felkapni a nyúlcipőt.

Verdikt

Az Assassin’s Creed: Mirage úgy nyúlt vissza a gyökerekhez, hogy közben megmaradt újvonalas AC-nak. Önálló újításokat, ezáltal forradalmat nem hozott, sőt néhány ponton némi visszaesést is tapasztalhatunk.

A játékélmény viszont könnyen csúszik, ahogy az értelmes keretek között zajló történet hossza is a pozitív lajstromra róható fel. A zenék, és zenei aláfestések remekül ötvözik a modern, elektronikus taktusokat a kora középkori közel-keleti dallamokkal. A látvány összegészében jól néz ki, leginkább a karakterek terén lóg ki a teveláb.

Basim talán a legösszetettebb AC karakter, de az írók egyáltalán nem tartják fontos pontnak, hogy ezt a játékosoknak is bemutassák. A felszínen semmi nem támasztja alá az állításomat, sajnos fakultatív utána kell olvasni.

Az Assassin’s Creed: Mirage minden tekintetben egy futószalagon készült, marketingesek által kifejlesztett játék, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs tisztességesen összerakva. A szkeptikusokat nem hinném, hogy visszacsábítja. Aki az utóbbi három rész rajongója, azt meg a visszafogottsága nem fogja lenyűgőzni. Lebeszélni azonban senkit nem tudnék róla. Tele van remek pillanatokkal, a gameplay könnyed, jól csúszik, és nem kíván hosszú elköteleződést.

7/10

Az Assassin’s Creed: Mirage úgy nyúlt vissza a gyökerekhez, hogy közben megmaradt újvonalas AC-nak. Önálló újításokat, ezáltal forradalmat nem hozott, sőt néhány ponton némi visszaesést is tapasztalhatunk. A játékélmény viszont könnyen csúszik, ahogy az értelmes keretek között zajló történet is a pozitív lajstromra róható fel.