Wes Anderson különleges személyisége a mai filmes világnak. Műveit lehet kedvelni, vagy éppen gyűlölni, azt el kell ismerni, hogy egyedi módszerei megszínesítik (gyakran szó szerint) a mozivásznat. Kézjegyeit egyből felismeri az, aki követi a modern filmipar terméseit, ám Anderson filmjeiben mégsem a különleges megoldások teszik igazán élvezhetővé és teljessé, hanem a mögöttük rejtőző megfejtések. Az Asteroid City is ilyen mű akart lenni, ám a rendező mohóságának végeredménye az lett, hogy mindenből többet kaptunk mint eddig, aztán a végén mégis inkább úgy tűnik, hogy nem kaptunk semmit.
Abszurd City
Asteroid City nem valódi, de tényleg. A film elején ezt rögtön el is mondja nekünk a mesélő, Bryan Cranston. Asteroid City ötlete az Edward Norton által életre keltett Conrad Earp nevű író agyszüleménye. Művéből színdarab készült, amit Schubert Green, vagyis Adrien Brody rendezett, melyről aztán egy televíziós műsort készítettek. De számít ez? Talán. Nem igazán. Ki tudja?
Asteroid City az ’50-es évek idilli Amerikájának megtestesülése. Ide sodort a sors egy csapat idegent szuperokos gyerekeikkel, hogy bemutassák a kölykök találmányait. Legfontosabb szereplőnk talán Augie lesz, aki fiával és három lányával érkezik. A háborús fotósként tevékenykedő fickóra nehéz feladat vár, hiszen közölnie kell gyermekeivel, hogy édesanyjuk elhunyt. A gyászon azonban hamar túl kell tegyük magunkat, hiszen a sok bugyutaság mellett másra nem marad idő.
Ahogy arra már az első pillanattól fogva rájöhet a néző, hogy az abszurd jeleneteket ebben a filmben csak az annál is abszurdabbak tudják csak überelni. De nincs ezzel gond, hiszen nem fogunk átesni a ló túloldalára. Pedig itt aztán tényleg van minden, ami mondjuk úgy, igyekszik oldani a hangulatot. Pedig látunk itt viccesen fura találmányokat, náluk még furább feltalálókat, bizarr karaktereket és még bizarrabb párbeszédeiket. Aztán amikor azt gondolnánk, hogy erre már nem lehet rádobni még egy lapáttal, akkor hirtelen megjelenik egy űrlény.
Kívül festett koporsó
Wes Anderson megint nagy hangsúlyt fektetett a különleges látványra, megtartva a filmjeiből már jól ismert színpadias dizájnt. Mivel az Asteroid City maga is színdarab, különösen passzol hozzá a valóságosnak látszani meg sem próbáló dobozokból és egyéb könnyűszerkezeti elemekből felépített, harsány színekkel lemázolt díszlet. Ehhez alkalmazkodtak tökéletesen a színészek, akik amúgy már jól ismert tehetségükkel szórakoztattak minket.
A film legerősebb eleme ugyanis ők voltak, akik az arcukba nyomott kamerába tökéletesen darálták a szájukba rágott monológokat. Megpróbálhatnék kiemelni pár nevet, de egy ilyen felhozatal mellett fölösleges lenne belekezdenem. A lényeg, hogy mind szórakoztatóak a maguk módján. Van, aki érdekes és van, aki csak szimplán vicces, de ami igazán lényeges, hogy senki sem komoly.
Ez a látens komolytalanság nem újkeletű eleme Anderson filmjeinek, de ahogy pár korábbi alkotásában, úgy itt sem tud igazán hozzátenni a nagy egésznek. Nehezen hihető ugyanis az, hogy a bohóckodásnak célja volt. Például az, hogy elfeledtesse velünk Augie gyászát, vagy hogy viccet csináljon azokból a valós, társadalmunkat érintő problémákról, melyekről mesélni próbál nekünk a film. Az Asteroid City egyszerűen csak átsiklik a problémák felett és úgy próbál meg feledtetni minket, hogy közben maga a film is mindent elfelejt. Anderson már sokszor bevált receptje most elbukik ott, hogy inkább próbált megfelelni a külsőségeknek, a többiről meg maga is megfeledkezett forgatás közben.
Verdikt
Az Asteroid City azonban így is szórakoztató és nem lehet rá azt mondani, hogy nem jó film. A karakterek és interakcióik egytől-egyik imádni valók, a látvány és az azt művészi szintre emelő operatőri és vágói munka dícséretre méltó. Működnek a poénok, azonban a dráma annyira már annál kevésbé.
Anderson sokszor bizonyított már, ám kelléktárát most nem tudta, vagy éppen nem akarta bővíteni, inkább csak mindenből többet kínált, mint eddig. Több nagy név, több kretén poén, több művészkedés. Probléma ezzel nem is lett volna, de a hangsúlyt most inkább a formaiságokra fektette és emiatt nincs lelke a filmnek. Hiába a hatalmas színészgárda, hiába a különleges felütés és a szórakoztató történet, ez a mézes mázos külső most nem az igazi értéket takarja, hanem a nagy semmit.