Ha szóba kerülnek a filmvilág „nagy” trilógiái, a legtöbben először a Keresztapára vagy a Gyűrűk Urára, esetleg hasonló kaliberű klasszikusokra asszociálnak. Nem is véletlen, hiszen mind méretükkel, mind sikerességükkel megkerülhetetlenek. Furcsa, de bizonyos szempontból most már az Avatar is egy a nagy trilógiák közül. Egyrészt, a Tűz és hamu 197 percével kiegészülve hosszabb, mint a már említett két remekmű (a Keresztapa 3 azért ne nagyon vegye magára ezt a jelzőt – a szerk.) Másrészt, az első két rész arany és bronzéremmel áll a nyakában a mindenkori legnagyobb bevételű mozifilmek dobogóján. A harmadik rész ugyan szerényebb tempóban, de kapaszkodik hozzájuk. Ha a puszta számokat nézzük, az Avatar-trilógiától nem lehet elvenni a nagyságot.
Azonban művészeti alkotásként tekintve rájuk már nem ennyire rózsás a helyzet. Az első rész még egészen tisztességesen (bár elég szájba rágósan) közvetítette üzenetét. Volt egy korrekt íve, egy kielégítő lezárása, és a karakterek is (jobb szó híján) emberiek voltak. A látvány emellett csak hab volt a tortán, különösen, hogy ami 2009-ben padlóra küldte az állunkat, annak idővel halványult a fénye. Épp ezért a második rész ebben a tekintetben még bőven tudott szintet lépni. Ugyan a Sully-család krónikája egy kevésbé összeszedett történet volt, a technológiai fejlődés mellett nem lehetett elmenni. Azonban ahogy a videójátékoknál, úgy a filmeknél is lassult a grafikai fejlődés. Ahogy közelítünk a teljesen élethű látvány felé, egyre nehezebb észrevehető előrelépést elérni, pláne csak három év alatt. A technológiai erőfölény hiányában pedig a Tűz és hamu már nem üt akkorát.
Tűz, víz, repülő
A Tűz és hamu onnan folytatja, ahol A víz útja abbahagyta. Jake Sully (Sam Wothington) és Neytiri (Zoe Saldana) elsőszülött fiukat gyászolják, miután Quaritch ezredes (Stephen Lang) csapatai ellen győzelmet arattak. A probléma ugyanakkor nem szűnt meg. Quaritch túlélte a nagy összecsapást, és továbbra sem adta fel a bosszúját. Sullyék nevelt ember-fia, Gekkó pedig egyre nehezebben él a na’vik között, többek között a maszkjával is gondok adódnak, és tartalék sincs már sok. Ezért úgy döntenek, hogy kereskedők léghajóival elviszik tudós barátaik bázisára, hogy közöttük lakjon. Bár ennek az ötletnek a gyerekek kifejezetten nem örülnek, a közös utazás hallatán megbékélnek.
Azonban minden megváltozott, amikor a tűz népe támadást indított. Bocsánat, másik Avatar. Tehát a Mangkwan törzs fosztogatói ütnek rajta a kereskedő-karavánon. A Pandora istennőjét, Eywát megtagadó, tűzimádó népség és vezetőjük, Varang (Oona Chaplin) elpusztítja a karavánt, és ideiglenesen a Sully-gyerekeket is elrabolja. A szintén a helyszínre érkező Quaritch egy komoly szövetségest lát benne, így lőfegyverekkel látja el a törzset. Az emberek pedig továbbra sem engedték el a hiperintelligens bálnák, a tulkunok vadászatát, és az egyik nagy gyülekezésüket célozzák meg a gazdag zsákmány reményében. Sullyékra és a vízi Metkayina törzsre tehát minden eddiginél nagyobb veszély vár.
Repetitio est mater studiorum
Ezt a film mégis minden eddigi eszközzel jeleníti meg. Több helyről is hallottam, hogy amit a Tűz és hamuban láttunk, az a második rész újraforgatva, de ez nem teljesen igaz. Az megállja a helyét, hogy tényleg többnyire ugyanazokat a motívumokat láthatjuk, hasonló helyszíneken. De ez azért nem teljesen ugyanaz, mert az első részből is bőven vettek át narratív mozzanatokat. Visszaköszön például a gyerekek elrablása a dzsungelben, majd a szülők rajtaütése. Lo’ak ezúttal is elmegy bálnalátogatóba a cselekmény derekánál. De lesz itt törzsek egyesítése és egy olyan párbaj is a végén, amit ha nem is ugyanígy, de hasonló helyzetben már láthattunk. Az, hogy ennyi sablon panelből építkezik a film, amelyek ráadásul nincsenek is jól palástolva, viszonylag kiszámíthatóvá teszik a filmet. Tudjuk, hogy mi következik, maximum el van nyújta, hogy pontosan mikor.
Néhányszor még rá lehet fogni, hogy okos variánsokkal rímel egy-egy jelenet a második részbeli párjára. Például Lo’ak utazásánál nem mindegy, hogy most nem magára hagyták a Metkayina fiatalok, hanem pont ők mennek érte. Más kérdés, hogy ez nem indokolja az ugyanolyan korallzátonyban bujkálást, és éppen meg-nem-fulladást, de aláírom, hogy víz alatt kevesebb bejáratott megoldás van akciójelenetekre. Meg arra is nehéz mit mondani, hogy a Tűz és hamu saját keretei között is képes az önismétlésre. Bizonyos elemekből ivós játékot is lehetne kanyarítani. Például rendesen megnehezítené a vetítés vécészünet nélküli kibekkelését, ha minden alkalommal innánk egy kortyot, amikor Lo’ak szó szerint három másodperccel azután, hogy a többiek védelmezésére hátrahagyták, mégis kommandózni indul. Az ő tízéves húga úgyis remekül meglesz a vesztésre álló csata kellős közepén.
Nem egy szülői kézikönyv
Ebből sejteni lehet azt is, hogy a karakterrajzok is eléggé egy helyben toporognak. Neteyam halála nem volt elég erős narratív eszköz ahhoz, hogy kizökkentse a szokásos mederből a családi konfliktusokat. Lo’ak még mindig a meg nem értett kamasz, Jake továbbra is egy csapnivaló apa, Gekkó meg még mindig egy kicsit túl sok minden jelenetben, amiben szerepel. A konfliktusok dinamikája tehát egy tapodtat sem mozdul a film első felében, és amikor mégis, akkor is csupa rossz indokkal. A kedvencem az volt, hogy Jake végül nem saját belátására enyhül meg a fia felé, hanem azért, mert egy hőstettével „bizonyított”. Remek üzenet, hogy gyerekek, igazából ti nem vagytok elég jók, és a megfelelési kényszeretek valójában egy áldás.
Pedig lett volna itt számos, valóban mélyen körbejárható téma. Gekkó szála például szintén egy (igaz, kulturális) megfelelési kényszerről szól, a na’vikhoz vágyódásról, amelyet a gyűlölettől fűtött Neytiri nem néz jó szemmel. Hiába találom kimondhatatlanul idegesítőnek a srác karakterét, van ebben valami való életből ismerős tragédia. Azonban hiába sikerül ezt korrekten feloldani Neytiri irányából, Gekkó így is inkább egy ugrabugra comic relief marad, mint egy tényleg komolyan vehető, aprólékosan kidolgozott karakter.
De ugyanúgy sokkal mélyebbre mehettünk volna Varang történetében is. Nem egy rossz alapvetés, hogy ő és törzse az emberek múltbeli pusztításai alkalmával hiába vártak Eywa szabadítására, és ezért csalódtak az istennőben. Úgy döntöttek, nemcsak megtagadják, de hadat is viselnek ellene és teremtményei ellen. Azonban örültem volna, ha ezt nem egy az egyben, expozíció-dömping közben kellett volna meghallgatni Varangtól, hanem apránként kiderül a cselekedeteiből és a gesztusaiból. Nem egy meg nem értett antihőst vártam, de azt mondjuk igen, hogy az említett monológon túl ne csak annyi maradjon meg belőle, hogy kicsit őrült és szereti a tüzet.
Csatabárddal faragva
És ez valamelyest megmagyarázza azt is, hogy miért harmadik filmje Quaritch a főgonosz. Egyszerűen képtelenek egy jól kidolgozott ellenfelet alkotni Jake-nek és családjának. Ugyan ügyesen csempésztek egyre több befogadható és emberi vonást az ezredes karakterébe, azért az ő fő vonzereje azóta is a levakarhatatlan mumus voltához kapcsolódik. Mivel az ő szála sem lett kielégítően elvarrva, nem lepődnék meg, ha az esetleges negyedik részben is visszaköszönne, de ha így folytatják az „utánpótlás-nevelést”, akkor bizonnyal szükség is lesz rá.
Csak azt nem értem, hogy miért ekkora Achilles-ína az Avatar-filmeknek a karakterek kidolgozása. Arra biztosan nem lehet fogni, hogy nincs rá idő, mert bő három órába kétszer is belefér a Tizenkét dühös ember. Tudom, hogy a Tűz és hamu nem egy kamaradráma, de egy-két víz alatti montázst talán be lehetett volna áldozni a célra. És tudom, hogy Pandora világa a történet fő vonzereje, azonban itt sem érzem azt, hogy olyan természetességgel menne az építkezés, mint sok más helyen. Minden az utolsó utáni pillanatig sulykolva van, mintha nem bíznának benne, hogy kifejlett frontális lebennyel telepednek le elé az emberek. Mindez odáig is fajul, hogy Kiri kiválasztott-szála közben a saját misztikumát rombolja a sztori.
És nem segítenek a helyzeten a párbeszédek sem, amelyek szintén nem lettek túl okosan megírva. Értem én, hogy széles a célközönség, és fontos a közérthetőség, de az, hogy minden expliciten ki van mondva, elég természetellenssé teszi a dialógusokat. Aztán vannak olyan gyöngyszemek is, mint: „Meg fogok halni, de először kinyomom magamból ezt a babát”. Azt hiszem James Cameronnal és társaival találkozunk az Oscar-gálán a legjobb forgatókönyv díjának átadásánál.
Pandora kinyitott pénztárcája
Persze mindezen panaszkodás közben tisztában vagyok vele, hogy senki nem a történet miatt ül be egy Avatar-filmre. Sokkal inkább a világ miatt, és ezzel erős összefüggésben a látvány kedvéért. James Cameron Pandorája ugyanis továbbra is egy varázslatos világ. Jó érzés többet megtudni a vízi világról, a tulkunokról. Háttérsztori szempontjából még jól is működik a Mangkwan törzs motivációja, és kár, hogy nem ismerjük meg őket jobban. A vizuális dizájn elsőrangú, legyen szó a törzsi motívumokról, a kereskedők hatalmas léghajóiról, és Pandora felszínéről. Akár hamuval borított pusztaság, akár lebegő sziklaszirtek, akár kék lagúnák sejlenek fel a vásznon, minden bámulatosan fest.
A Tűz és hamu megtartotta elődje jó szokását, hogy hiába a tetemes mennyiségű CGI-használat, ez nem megy az életszerűség rovására. A grandiózus, színes, gazdagon kidolgozott „díszletek” egyszerre tudnak pozitív értelemben földtől elrugaszkodottak, és a világ kontextusában mégis hihetőek lenni. Minden képkocka lehetne egy plakát vagy háttérkép, és közben az összhatás mégsem giccses. Persze valószínűleg nagyon kevés a praktikus effektus és tényleg megépített díszlet. És néha az volt az érzésem, hogy Gekkó a biztosíték, hogy a Tűz és hamu ne egy animációs filmként legyen elkönyvelve. De ez nem változtat azon, hogy egy szemet gyönyörködtető, nagyvászonra teremtett alkotással van dolgunk.
Gyönyörű buta film
És nem lehet panasz az akciójelenetek látványosságára sem. Ha valahol, itt nem spóroltak semmin, nincsenek megúszós közeli beállítások, elcsalt, off-screen halálok. Mindent megcsodálhatunk nagytotálban, sokszor körbeforgó, grandiózus kameramunkával. És a háttérben nem egyszer hatalmas kataklizma folyik, a robbanások, széteső gépszörnyek és egyszerre látható hadseregek hétköznapinak számítanak. Ezek a nagyszabású, epikus összecsapások azok, amelyek miatt megérheti jegyet váltani. Meg az érzetért, hogy azért ilyet nem mindennap lát az ember. A harcoknak ráadásul jó a tempója, és bár sokszor a kidolgozott koreográfia helyett „erőből” lettek megoldva, ez nem vesz el sokat az érdemeikből.
Azért kisebb kifogásaim akadtak. Az első nem a Tűz és hamu hibája, hanem a kor velejárója. Mint a bevezetésben is említettem, most nem tizenhárom, csak három év telt el két rész között. Ráadásul a CGI látható felődése is jelentősen belassult az utóbbi években. Így hiába ez a leglátványosabb Avatar (és ennek köszönhetően talán leglátványosabb film), nem üt akkorát az elődjéhez képest. A másik viszont már a számlájára írható. Hiába minden lendület és sziporka, a feszültséget valahogy nem sikerül tartósan megtelepíteni a jelenetekben.
Nehéz pontosan körülhatárolni a problémát, de van egy-két egyértlemű tünet. Egyrészt, a már említett sablonosság kiszámíthatóvá teszi a legepikusabb jeleneteket is. Másrészt, a párhuzamosan kísért szálak között túl ritka a váltás, és így kevésbé tűnnek feszesnek a kulcspillanatok. Végül pedig mindent átjár a tét nélküliség érzete, hogy egyszerűen nem aggódunk annyira a szereplőkért. Tudjuk, hogy jó eséllyel minden fontos karakter visszatér a legalább ötrészesre tervezett krónikában, és James Camronék eddig is vigyáztak, hogy túl nagy áldozatra sose legyen szükség. De még ez sem teljes magyarázat, mert például a Mission Impossible-re is elmondható ez, aztán mégis sikerült valóban izgalmasra hangszerelni a nagy leszámolásokat.
Verdikt
Még a Death Stranding 2 kapcsán volt szó róla a Discord-szerverünkön, hogy Hideo Kojima jó világokat épít, de nem tudja őket történettekkel megtölteni. Ugyanezt érzem James Cameron és az Avatar esetében is. A rendező továbbra is élvezhetően kalauzol el minket Pandora egyre növekvő világában, de mintha fogalma sem lenne, mit kezdjen vele. A lekerekített első rész óta konkrétan annyi történt, hogy Jake és családja menekült egy bosszúszomjas Quaritch-klón elől. Közben sem a karakterekhez nem kerültünk közelebb, sem egy észrevehető, nagy vű építkezést nem láttunk, és filmenként sem értek össze a szálak. Ez annak tükrében, hogy az Avatar elvileg addig készül, amíg elég sikeres, egy elég bátor dolog.
Karakterek nélkül pedig nehéz nagyméretű sorozatot építeni. Mert nem az a baj, hogy emberek helyett kék lények vannak a vásznon, és a motion capture is elsőrangú. Nem az a gond, hogy a 76 éves Sigourney Weaver egy tinédzsert játszik, vagy hogy Sam Worthington nem egy színészóriás. Még arra sem lehet fogni csaknem 200 perces hossz mellett, hogy nincs tér karaktereket létrehozni. Az a baj, hogy ez az egész egyszerűen nem megy a forgatókönyvíróknak. Sem párbeszédekben, ahol megcsócsálják előttünk az összes apró üznetet, sem azon túl, ahol apró nüanszokban jelenhetne meg a fejlődés, hiszen ilyen nüanszok egyszerűen nincsenek. Így ha valaki egy jó történetet akar látni, esetleg már a második rész parttalansága sem jött be neki, annak nem ajánlom a Tűz és hamut. De aki csak egy veszett látványos, agykikapcsolós popcorn-mozira akar beülni, az ezen a télen nem feltétlenül talál jobb opciót.