James Cameron az a rendező, aki karrierje során kétszer is elérte azt, amiről mások egész életükben legfeljebb álmodoznak. A kasszáknál a Titanic-kal (1997) és később az első Avatárral (2009) is sikerült megdönteni a minden idők legnagyobb mozis bevételét (előbbi 2,202, utóbbi 2,922 milliárd dollárt termelt). A kérdés az, hogy a 13 éve folyamatosan érkező Avatar folytatása képes lesz még egyszer ugyanazt az érdeklődést kiváltani, hogy újra bankot robbanthassanak? Nos, az előzetes mozijegyeladásokat és a színültig telt vetítőtermeket elnézve minden esély megvan rá. Természetesen a rekordbevétel lehetősége nem feltétlenül áll korrelációban a film milyenségével; nézzük is meg, hogy a hájp mögött milyen lett az Avatar: A víz útja.
[h]A neve James Cameron, a bátor úttörő[/h]
Mára már lehetetlenség leválasztani James Cameron nevét az Avatarról. Az álmaiból ihletet merítő rendező foggal-körömmel harcolt azért, hogy elkészíthesse az édeni Pandora nevű bolygón játszódó történetet. És ha nem volt már alapjában véve monumentális vállalkozás, hogy filmre vigyék a szinte teljes egészében CGI-jal készült mesét az emberek és a helyi őslakosok, a na’vik szembenállásáról, Cameron rögtön 5 filmben gondolkodott.
Azonban a maximalista és perfekcionista direktor nem akarta félvállról venni a projektet, és nem akart kompromisszumokkal folytatást készíteni. Így hát várhattunk több, mint egy évtizedet, mire pénzt nem sajnálva feltaláltak és elkészítettek olyan eszközöket, amikkel például a víz felszíni és vízalatti képsorokat megfelelően el lehetett készíteni.
De a technológiai vívmányok mit sem érnek, ha nincs mögötte egy kompetensen megírt és megrendezett alkotás. És az első Avatar hiába volt csili-vili filmkészítési mérföldkő, és a CGI-korszak úttörője, a történet és maga a filmélmény nem volt több egy korrekt közepesnél. Míg a szintén Cameron által dirigált Titanicból mai napig konkrét jeleneteket tudunk és szoktunk is felidézni, az Avatarban a kék lényeken kívül nem sok maradandó emlék maradt.
A személyes percepcióm a folytatással a – realitás talaján maradva – is egészen hasonló volt: egy brutál látványos, CGI-bravúros alkotást vártam “szódával elmegy” sztorival és karakterekkel. Az Avatar: víz útja hozta is a papírformát, de néhányszor képes volt ámulatba ejteni, lenyűgözni és alkalomadtán mert egy picit több lenni, mint egy okés film.
[h]Gyarapodó család[/h]
Cameron lepkehálóval begyűjtött egy halom karaktert, akiket aztán kiöntött a földre, hogy menjenek, csináljanak, amit akarnak. A sok szereplő között gyakran elvész a fókusz, és a fene gondolta, hogy ezt leírom, de a 3 óra kevésnek bizonyult ahhoz, hogy mindenkinek kibontsák a szálát. Sőt, amikor éppen egy aktuálisan kipécézett karakter került központba, akkor a többiek rendre el lettek felejtve. Adott esetben 20-30 perces jelenetsort követően ocsúdtam fel, hogy “basszus, ez a szereplő is létezik“.
A teljesség igénye nélkül ebben a három órában továbbviszik Jake Sully (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldana) kapcsolatát, akik elsőnek örökbefogadják az előző részben jobb létre szenderült Dr. Grace Augustine rejtélyes körülmények között fogant lányát, Kirit (akit egyébként szintén Sigourney Weaver játszik). Majd a Sully-család három másik lurkóval gyarapodik: a legidősebb báty Neteyam (Jamie Flatters), a középső fiú Lo’ak (Britain Dalton) és a legkisebb lány Tuk (Trinity Jo-Li Bliss) boldogítja a nagyra nőtt famíliát. Illetve az emberek bázisán árván maradt fiú, Gekkó (Jack Champion) is állandóan a fiatalok körül lebzsel, aki ugyan kívülálló, de idővel már-már tiszteletbeli na’vi lesz a gyerekek körében.
Mivel három órányi gyereknevelési viaskodást anya és apa között nehéz elmarketingelni, valami tétet is kell virítani. Az első rész főgenyója, Quaritch ezredes (Stephen Lang) na’vi testben kel életre, hogy még nagyobb rohadék legyen, mint előtte bármikor. Feltett célja, hogy személyes vendettát akar venni Sullyn, de az emberek célja is drasztikusan változott, mióta legutóbb életben volt. A Föld az utolsókat rúgja, és az emberiségnek lassan át kell vándorolnia másik bolygóra, ha túl akar élni. A Pandora pont kapóra jön, csak az alábecsült őslakosokat kell megregulázni, és máris jöhet egy jól bevált kolonizáció. A gyengébbek eltiprásában egyébként is mindig rohadt jók voltak az emberek.
[h]A víz érintése[/h]
A na’vik azonban nem hagyják magukat, de Sullyéknak hatalmas áldozatot kell hozniuk. Nem maradhatnak tovább az erdőben, mert Quaritch nem riad vissza semmilyen eszköztől, hogy beteljesítse bosszúját és a járulékos veszteség Jake lelkén száradna. Ezért hát Pandora hatalmas kiterjedésű szigetvilágának népénél kér menedéket. A vízzel harmóniában élő erősen pacifista Metkayina klán nagyon távolságtartó, sőt kifejezetten agresszív az idegenekkel szemben. Sully régi barátja, Tonowari (Cliff Curtis) a klán vezetője, aki ráveszi zúgolódó feleségét, Ronalt (Kate Winslet) és a falut, hogy adjanak nekik egy esélyt.
A helyi gyerekek persze kipécézik maguknak a Sully-kölyköket és minden lehető alkalommal igyekeznek kicseszni velük, vagy valahogy megalázni őket. A gyerekek még mindig kegyetlenek.
Aztán annak rendje-módja szerint mindenki belejön a helyi életvitelbe, és kezdik megtalálni a helyüket ebben a teljesen idegen környezetben. Csodás jeleneteket láthatunk az itteni na’vik kapcsolatáról az élővilággal, a vízalatti képsorok pedig egészen egyszerűen varázslatosak. Cameron nem is méri kiskanállal ezeket: a film több, mint a fele víz alatt, vízen, vagy vízközelben játszódik.
[h]Mozivarázs[/h]
Nem tudom mit lehetne még hozzáfűzni az Avatar látványához, vagy az elképesztő munkához, amit beleraktak a készítők. Egyszerűen minden képkockája tűpontosan lett a vászonra alkotva. Látszik, hogy aprólékosan és okosan lett kitalálva az összes élőlény, maga a bolygó, illetve Pandora biomjai. A készítésbe bevontak tengerbiológust, nyelvészt és egy csomó szakembert, hogy hihetően és életszerűnek alkossák meg a bolygót és annak lakóit.
Az Avatar: A víz útja azon ritka filmek egyike, ahol a 3D tényleg működik. Érződik, hogy fektettek energiát abba, hogy jól mutasson a térhatás a vásznon. A tipikus gimmick-manőverek, mint az elúszó halak, vagy a kifelé bökő nyílvessző mellett ténylegesen érzékeltették, hogy egy három dimenziós térben mozognak hőseink. A jelenetek különböző, térhatású rétegekbe pakolása többször azt a hatást keltette, hogy a néző is ott van az adott helyszínen, ez pedig remek immerzív érzetet adott.
A filmet teljes mértékben mozivásznakra teremtették. Monumentális, részletes, minden ízében nagybetűs moziélmény, amit valóban nem fog visszaadni egy otthoni tévé sem. Legutóbb talán a Dűne tudta nálam kiváltani a mozivarázst, amikor minden megszűnik létezni körülöttem, és teljes lényemmel átadom magamat az élménynek, ami a vásznon történik.
[h]A látványon túl[/h]
Ahogy a bevezetőben is pedzegettem, mit sem ér a háromórás techdemó, ha nincs mögötte egy kompetens film. A hatalmas elvárások, és a több, mint 10 éves hájp akaratlanul is magasra teszi a lécet, és valljuk be, Cameron sem könnyíti meg a néző dolgát megnyilvánulásaival, vagy az őrült zseni-attitűddel, amit előszeretettel forsziroz.
És hát néhány kiemelkedő pillanatot leszámítva az Avatar: A víz útja nem egy erős alkotás. A történet alap koncepciója teljesen rendben van, de annak kibontása, és a világba építése nem mindig áll össze. A rendezés egyes jelenetekre lebontva jól működik, de amikor ezeket a képsorokat kéne összekötni, rendre kudarcot vall. A tempó döcögős, és a karakterek mozgatása is teljesen véletlenszerűnek tűnik. Simán el tudom képzelni, hogy tényleg létezik egy kilencórás verzió, ami úgy van vágva, ahogy Cameron akarta, és minden az ő víziója szerint van elkészítve, de hadd ne kelljen kifejtenem, ez miért lenne egy problémás megközelítés.
Szép és lenyűgöző a megalkotott vízivilág, de egy idő után iszonyatosan fárasztóvá tud válni, ha vagy húsz percig azt nézzük, hogy hal- és bálnaszerű lényeken lovagolnak.
Az összecsapottnak ható cselekmény sem hoz forradalmi újításokat, sőt legtöbbször nem is próbálkozik igazán. A hosszú és gyakran elnyújtott szentimentális és hangulatteremtő jelenetek mellett nehezen tudott izgalomba hozni. Dacára annak, hogy egyébként lehetett izgulni a szereplőkért, vagy a közönség együtt élte meg a gyerekek sikereit, kudarcait, vagy megpróbáltatásait, nem volt nehéz átlátni a felszínen és észrevenni, hogy azon túl már nincs semmi.
Egy csomó mindenbe belekap a film, amivel végül nem kezd semmit, vagy nem elég tökös, hogy elvigye a falig. Van itt Young Adult vonal, amit megpiszkálgat, de pont ott marad el az érzelmi kapcsolat, ahol szükséges lenne. Kapunk egy komolynak felvázolt kolonizációs részt, ami ugyan megpróbál sokkolni, de ahhoz meg nem elég véres.
Ami talán a legjobban működött, és volt elég kraft a megvalósításban is, az az élővilág kizsákmányolását bemutató rész. A bálnavadászok ábrázolása, és maga a vadászat elképesztő, megdöbbentő, és eléggé megindító.
Azt is fenntartásokkal kezelem, amikor a bejáratott hollywoodi forgatókönyv klisék szerint minden a főszereplő(k) körül zajlik, de amikor konkrétan minden esemény egy főbb karakter vonatkozásában történik – higgyétek el – egy idő után nevetségessé válik. Semmi sem véletlenszerű, vagy életszerű, minden sorsszerűen és okkal történik és csak azokkal, akiket direktben bemutat film, ami egy elég lusta forgatókönyvbeli húzásra vall. Masszív spoilerek elkerülése végett nem tudok konkrét példákat hozni, de aki látta már a filmet, tudni fogja miről beszélek.
[h]Verdikt[/h]
Összességében az Avatar: A víz útja nagyjából beváltotta a papírformát. Egy masszív techdemót kaptunk, ami valóban technikailag egy mérföldkő lehet, és remélhetőleg a többi filmkészítő stúdió is elles pár megoldást. Mondjuk az is nagy segítség lenne, ha a többiek megfizetnék rendesen a VFX-szakembereket, és élhető határidőket adnának nekik, de ez egy másik történet.
A látványon és forradalmi technológiai vívmányokon túl a történet az előző részhez hasonlóan ismét nem túl erős, a cselekmény pedig túlságosan szét van szabdalva. Rengeteg szereplőt próbál mozgatni a film, de valahogy senkire sem kerül elég fókusz, és a végső katarzis hiába működött jól, az érzelmi faktor mégsem tudott nagyot ütni.
A világépítésbe viszont egy nagy rakás kreativitást öntöttek. A végtelen apró nüansz remek adalékot ad, hogy elmélyedjünk Pandora felszínén és az alatt, de önmagában ez nem elég, hogy ne arra gondoljunk, hogy a film egy hatalmas partra vetődött bálna.