A Netflix kínálatában azért szeretek böngészni, mert így olyan filmeket is meg tudok nézni, amikről egyébiránt lehet, hogy soha nem is hallanék. Néha kiesik közülük egy-egy maradandóbb alkotás, viszont összességében megállapíthatom, hogy az újonnan debütáló alkotások közül csak nagyon ritkán kerül ki erős közepesnél ütősebb darab.
A Váratlan Szerencse (Windfall) is hasonló cipőben jár. Már az előzetes alapján sem tűnt egy ambíciózus vállalásnak, de a szép beállítások és a színészek miatt adtam neki egy esélyt. A filmet Charlie McDowell rendezte, aki pályafutása során eddig leginkább tévésorozat epizódokat rendezett, illetve ez a harmadik egészestés játékfilmje.
Az érdekes koncepcióval kecsegtető kvázi home invasion/kamaradráma három főszereplő körül zajlik, plusz egy-két jelenetre csatlakozik egy negyedik is, hogy megbolygassa a cselekményt, de róla spoilerek elkerülése végett nem fogok szót ejteni.
[h]Az üzlet az üzlet[/h]
A fiatal Peter Stormare-re hasonlító, korához képest idősebbnek kinéző Jason Segel karaktere betör egy techmilliárdos férfi pompázatos nyaralójába, és egy ideig ott héderezik. Elfogyasztja a hűtő tartalmát, élvezi az életet, meg persze lenyúlja a fellelhető készpénzt. Mikor éppen elhagyná az ingatlant, a ház tulajdonosa (Jesse Plemons) és annak felesége (Lily Collins) pont betoppannak. És itt kezdődik a bonyodalom.
A betörőnek nem célja bántani a házaspárt, viszont valahogyan biztosra kell mennie, hogy megúszhatja az ideiglenes házfoglalást. Ahogy kialakul hármójuk között egy nagyon furcsa párbeszéd, egészen komikussá válik az egész helyzet.
Furcsa, mert csomószor elgondolkoztam már hasonló, túszejtős filmek közben, hogy a foglyok miért nem próbálnak meg szót érteni a fogvatartójukkal. Nyilván a feszültségkeltés miatt, és a könnyű feloldás elkerülése végett filmkészítés szempontjából teljesen érthető, hogy miért. Azonban a Váratlan Szerencsében mégis leállnak üzletelni a botcsinálta túszejtővel.
[h]A gazdagok is emberek[/h]
Segel karaktere (a film szereplőinek nem tudjuk meg a nevüket) végre zöldágra vergődik a magabiztos és flegma férjjel, és a szerénynek tűnő, de láthatóan zabos feleséggel, és elindul a megszerzett pénzzel. A kocsijából viszont kiszúr egy térfigyelőkamerát, így mégis visszamegy, hátha törölhetők a felvételek.
A helyzet ennél bonyolultabb, így megint bizniszelni és tárgyalni kezdenek. Megegyeznek arról, hogy a férfi kap félmillió dollárt, így eltűnhet és új életet kezdhet. A pénz viszont csak másnap este fog megérkezni. Így hát rákényszerülnek egymás társaságára, és ez idő alatt kicsit jobban megismerjük a házaspár korántsem felhőtlen életét, és megpróbálhatjuk megérteni a betörő motivációját is.
A párbeszédek során, még ha nyíltan nem is derül fény a társadalmi ellentétekre, mindenképpen éreztetik azt a nézővel. Viszont számomra nem volt egyértelmű, hogy mégis mi a filmnek a célja. A gyönyörű beállítások és fényképezés mellett nem sok mindent lehet a pozitív oldalon említeni. Talán ami még vitán felül kiemelkedőnek számít, az a színészek alakítása, és a köztük egészen jól működő kémia.
Jesse Plemonsnak most már tessék egy kompetens főszerepet adni, mert támogató karakterként úgy látom, hogy nem tud igazán kibontakozni, pedig tehetsége és elhivatottsága is lenne hozá. Kihozza szerepéből, amit lehet, de a főszereplők mindig valahogy elnyomják a jelenlétét (A befejezésen gondolkozom, A kutya karmai közt).
[h]Hova tartunk?[/h]
A másfélórás játékidő viszont vánszorog és nagyon lassan telik el. Mivel végig kinyújtott jeleneteket láthatunk elhúzott vagy cselekményt nem előremozdító párbeszédekkel, többnek érződik a hossza. Egyébként maguk a dialógok néhány kivételtől eltekintve akkor is jól működnek, amikor épp nem tartanak sehova és végső soron nézeti magát a film, de tényleg nem derül ki sok minden a végére.
Érint viszont olyan témákat, mint a házasság, a gyorsan jött siker, a pénz értéke, önzőség, nihilizmus és úgy általában emberi kapcsolatok. Ezeket hellyel-közzel jól is kommunikálja a film, de gyakran átfordul túságosan művészkedősbe a hangulat, ami azonnal leugrik a képernyőről.
Próbálkozik a film egyfajta karakterfejlődést is bemutatni, – legalábbis a betörő és a feleség oldaláról -, de a férj pontosan ugyanott tart a végén is, mint az elején (önző, egoista, flegma — egy ponton azért sajnáltatja magát, mert más nem értheti meg milyen nehéz milliárdos fehérnek lenni). Viszont ezek az ívek is mesterkéltnek hatnak, amik csak a Váratlan Szerencse utolsó jelenetét készítik elő, ami valahol megérthető, másrészről pedig totálisan egy kalapból lett előhúzva.
[h]Verdikt[/h]
Összességében a Váratlan Szerencse egy valamivel a közepes felett értékelhető alkotás. Az alapszituáció érdekes, a helyszínűl szolgáló ház és annak környéke festői, amit megtámogat a szép fényelés és remek operatőri munka. A néha egészen thrillerekre hajazó feszültség mellett legtöbbször a humor is jól működött.
A zene szintén pompás kiegészítése a hangulatnak a gyakran játékos, de mégis baljós taktusaival. A színészek kiválóan dolgoztak együtt és látszólag élvezhették is a forgatást, mert kimondottan jó volt nézni őket együtt a képernyőn.
Ezzel szemben viszont a dráma hol működött, hol nem. A történet nem igazán tart sehova, a cselekmény pedig nagyon lassú mederben csordogál a lezárásig. A karakterek folyamatos kapcsolatban vannak, mégis alig derül ki róluk valami, emiatt nehéz is megállapítani, hogy hol helyezkednek el a palettán. Egyszer megnézhető a film annak, aki szereti a home invasion, vagy nihilista majdnem kamaradrámákat, de őszintén szólva nem egy maradandó élmény.