A Someday You’ll Return a cseh CBE software horrorjátéka, ahol egy elveszett lány nyomában fedezhetünk fel egy baljóslatú erdőt, amely mintha ismerne minket. Kicsit baltával faragott, de alapvetően élvezetes kaland volt.
Érdekes, milyen sokszor választjuk a középszerűen kényelmeset a csiszolatlan gyémántok helyett. Magamon is gyakran megfigyelem, hogy az otthonos és letisztult környezetet biztosító játékokba szívesebben kezdek bele, mint az izgalmas, de „durvábban faragott” címekbe. Emiatt kerültem el tavaly a Greedfall-t, és emiatt húztam le a The Sinking City-t is. Persze van, hogy ennek a fordítottja igaz (például a mai napig jobban élvezem a Paladins-ot, mint az Overwatch-ot), de a Someday You’ll Return kritikai fogadtatása is az első állításomat látszik megerősíteni.
Félreértés ne essék, igenis probléma, ha egy alkotás tele van programozási hibákkal, ha technikailag két generációval ezelőtti szintet üt meg, vagy ha korszerűtlen a játékmenete, csupán arról van szó, hogy ezek jelentőségét rendszeresen túlértékeljük. Szegény CBE Software hiába rakott össze egy meglepően tartalmas és ötletes játékot mindössze pár emberrel, annyi sarat kapott, amennyit azért nem érdemelt. Mert ha nem is lett kiemelkedő, a hátrahagyott emlékek határozottan pozitívak.
[h]Nem hétköznapi kirándulás[/h]
Főszereplőnk, Daniel már messze nem fiatal, de amikor a lánya, Stela eltűnik, minden erejét mozgósítva, és számtalan veszéllyel szembeszállva a keresésére siet. Ez lehetne egy új Elrabolva film bemutatója is, ezúttal azonban a lépték sokkal kisebb, a körülmények pedig különösebbek. Stela egy csehországi erdőségben veszik el, és minden jel arra utal, hogy nem volt igazán jó kapcsolata váláson átesett szüleivel. Daniel hamarosan szembesül a ténnyel, hogy nemcsak a bizonytalan térerő jelent számára problémát, de az erdőben titokzatos, sötét erők laknak, amelyek furcsa mód kapcsolatban állnak saját, elfeledni kívánt múltjával. Ez az erdő ugyanis emlékszik arra, aki egy nap mégis visszatér a környékre.
Az erdő rögtön teljes pompájában fogad minket, és azonnal egy gyalogtúrán érezhetjük magunkat. Nincsenek klausztrofóbiát árasztó láthatatlan falak (legalábbis nem fojtogató közelségben), valóban a térképet és az útjelzéseket kell követnünk, a tájékozódás szükségességével jóval könnyebb volt beleélnem magam a keresésbe. Mindeközben viszont a gyönyörű táj békéje miatt egy izgalmas kettősség jellemzi a kaland kezdetét.
[h]Séta a parkban?[/h]
A Someday You’ll Return a későbbekben sem fogja a kezünk, egy-egy területet valóban nekünk kell felfedezni, és a továbbjutás kulcsát is nekünk kell megtalálni. Emiatt egy meglepően immerzív élményt alakít ki a játék, és a hasonló címekre jellemző kellemes feszültség sem marad el. Ez hatványozottan igaz lesz a feladványokra, ahol bár minden lényegi információ adott például jegyzetek formájában, ezeket mégis nekünk kell megtalálni.
Mindezek miatt a Someday You’ll Return talán akkor a leghangulatosabb, amikor egyszerű, de minket megdolgoztató kalandjátékként működik. Viszont alapvetően egy horrorról beszélünk, és így a helyzet kicsit olyan, mintha ingyen ölelésért mennénk sztriptízbárba. Sajnos amint a valódi horrorra kerülne a sor, a minőség jóval ingadozóbb lesz. Jó párszor kell majd menekülőre fognunk, ekkor megfelelően aláfestett és többnyire izgalmas kergetőzésre kerül sor. A lopakodás viszont már több sebből vérzik, a vaksötét terepeken könnyű eltévedni, és túl sok eszközünk sincs ellenfeleinkkel szemben.
[h]Nem félünk a farkastól, sem a magastól[/h]
A ránk szabaduló titokzatos szörnyek ráadásul nem is kifejezetten félelmetesek, a velük való találkozót pedig nem lehetetlen túlélni (bár nem is osztogatnak autogramot, így nem árt óvatosnak lenni). Idővel kapunk egy földbe szúrható totemet, amely egy darabig megdermeszti az ellenséges entitásokat. Itt arra is figyelnünk kell majd, hogy csak megfelelő felületen használhatjuk, köves terepen hiába is próbálkoznánk. Ötletes mechanika, kár, hogy lényegében csak az út megtisztítására fogjuk használni, statikus „lények” ellen.
Az eddigiekből nem lehetetlen kikövetkeztetni, hogy nem az új Outlast-ot köszönthetjük ebben az alkotásban. Lesznek azért hátborzongató pillanatok vagy jól sikerült ijesztések, sőt, még a lopakodásnál is segít a meglepetés ereje, nem nagyzolásból nevezték horrornak a készítői, de nyolc napon túl gyógyuló lelki terrorra sem érdemes számítani.
Viszont annál többet fogunk falra mászni vagy törékeny deszkákon egyensúlyozni, annyira, hogy egy idő után én is falra másztam ezektől a szekcióktól. A sziklákon kapaszkodás egyébként a maga módján működik, rendesen oda kell figyelni, melyik kézzel hova fogunk, de egy anatómus biztosan gutaütést kapna a természetellenesen hajló és nyúló végtagok látványától. Az egyensúlyozás csak akkor lesz izgalmas, amikor a totemünket használva, időre kell átverekednünk magunkat az akadályokon, a finálé közelében ezek a kombinációk képesek fenntartani az érdeklődést.
[h]Kézműveskedés[/h]
Ha már kombinációk, lesz lehetőségünk kraftolni is. Meglepetésemre nem egy-két kattintással varázsolunk elő kész tárgyakat, hanem használnunk kell az egyes szerszámokat, és az út közben talált alapanyagokat tudjuk feldolgozni. Például előfordult, hogy egy hordóról csípőfogóval kellett levágni egy drótot, meg kellett olajozni a csavarokat, mielőtt kiszedhettem volna őket, végül csavarhúzóval feszítettem le a ragaszkodó fémlemezt. Mindez jóval összetettebbé teszi a műveletet, de mégsem fordul át körülményesbe.
Hasonló elven működik a kotyvasztás ősi művészete is. Itt meglévő receptek alapján dolgozunk, de a szükséges növények gyűjtögetése már a mi feladatunk. Miután fájdalmasan kicsi tárolónkban tudjuk a megfelelő gazokat, a mi dolgunk lesz több részre vágni vagy akár egy mozsárban porítani őket, hogy végül elkészüljön a főzet. Ez utóbbiak jók lehetnek nyomkövetésre, mérgek hatástalanítására, vagy akár a tériszony legyőzésére is, de sajnos csak a megadott helyeken lesznek hasznosak.
Mert hiába a jópofa és élvezetes barkácsolás és alkímia, hiába hoznak új színt a kóborlásunkba, ha az általuk nyújtott lehetőség nincs kiaknázva. A Someday You’ll Return ugyanis abszolút lineáris, és így ez a két mechanika alkalmi feladványok szintjére korlátozódik. Ahhoz, hogy kiteljesedjenek, kellett volna egy egységes játékmenet, például egy harcrendszer, amelynek a szolgálatába állhatnak.
[h]Mint egy óriáskígyó: hosszú és lapos[/h]
Ehelyett egymástól teljesen leválasztott csomagokban kapjuk meg az egyes elemeket, és ez valahol érthető is, hiszen nehéz úgy kombinálni az ügyességi szekciókat a lopakodással úgy, hogy a végeredmény ne legyen bosszantó. Viszont a játékidő oroszlánrésze egyszerű mászkálással fog telni, amely miatt a Someday You’ll Return gyakrabban fog egy sétaszimulátorra hasonlítani, mint bármi másra. Ha ehhez hozzávesszük a játék meglepő hosszát (nagyjából 15 óra), már nem nehéz látni, hol csúszott el egy kissé ez a projekt.
Az erdőben csatangolás valahogy nem tud hosszú ideig izgalmas maradni, a kombinációk hiánya miatt (kivételt képeznek a már említett mászós részek) pedig az ezt feldobó elemek nagyon hamar ismétlődővé és fárasztóvá válnak. A harmincadik alkalommal már nem lesz élvezetes egy szikla meghódítása, sem a csapdák kerülgetése, sem a nyomok követése. Az olyan elborult dolgokról, mint a periodikusan ismétlődő katakombák, és a lassan beléjük szűrődő múltbéli emlékek, már csak ne is beszéljünk, valahogy baljóslatú, amikor egy papíron kifejezetten komplex túlélőhorror a sétaszimulátorok legsablonosabb trükkjeit másolja.
További apróság, hogy a történet második felében erősen változik a hangulat is. Nem válik egy csapásra lehetetlenné a beleélés, és nem is semmisül meg az atmoszféra, de nekem nem tetszett az új irány, nem meglepő hát, hogy a legtöbben a játék kezdetét mondják a legerősebbnek. Ott még egyben van a hangulat, és él még az újdonság varázsa. A későbbiekben már csak a gyűjtögethető apróságok maradnak, amelyek már nem mentik meg a helyzetet. Még akkor sem, ha például a gitáron is lejátszható cseh dalok, vagy az erdei tanösvény táblái egészen érdekesek tudnak lenni.
[h]Családi titkok gyanújának árnyékában[/h]
A figyelem fenntartásáért a történet lesz úgyis a felelős, és egészen a végéig sikerrel ellátta a funkcióját. A kezdeti értetlenségből lassan bontakozik ki a főszereplő nem éppen feddhetetlen múltja, megkérdőjelezhető viszonya a családjával, és legfőképpen a lányával. A történetmesélés egyébként tele van remek ötletekkel: Stela naplója apránként, egyes részletek elsajátításával nyílik meg előttünk, eszméletvesztéskor egy szarkasztikus, démonszerű kislány vonja kérdőre Danielt, és a nyomkövetés közben megtalálható emlékek is újabb réteget biztosítanak.
A cselekmény elemei bár elsőre rendkívül különösek, a végére magyarázatot kapunk mindenre. A nem éppen vidám befejezés, és a kibontakozó titkok persze megsejthetők, de a műfajhoz képest szokatlanul hosszú futamidő alatt, rendes előkészítéssel ez valahol elkerülhetetlen. A sztori felvet érdekes kérdéseket, nyújt néhány szívszorító pillanatot, a konfliktusoknak több réteget ad, vagyis nem lehet rá különösebb panasz. Még a végső tanulsággal sincs baj, már amennyiben sikerül elérni a csendben meglapuló pozitív befejezést.
Mondjuk Daniel karaktere nem dolgozik meg a szimpátiánkért, különösen az elején, ami akkor is furcsa, ha direkt nem egy szentről van szó. Nem segíti a beleélést, ha a főszereplő akkora paraszt, hogy egy időgéppel elsőként Dózsa György kötelékét célozná meg. A szinkronhangja pedig versenyezhetett volna Gollammal, hogy melyikük tud két egymást követő mondatába nagyobb hangszínbeli különbséget csempészni. Szerintem Daniel nyert volna, még ha tehetségben messze nem is ér fel ellenfeléhez.
[h]Csiszolatlan. Gyémánt?[/h]
És ezzel már a technikai részletek tartományában vagyunk, legnagyobb bánatomra. A szinkronhangok gyengeségét még elnyomja a többnyire hangulatos zene hatása (különösen a cseh népi dallamok lettek ütősek). A látvány viszont már tele van gyermekbetegségekkel. A kreatív tervezés még rendben van, egyes pillanatokban még szép is az összhatás. Nekem egyébként is jobban tetszik, ha nem steril a környezet, a kifogásaim nem is itt kezdődnek. Technikailag ellenben már nagyobb horrorral van dolgunk, mint amit a játékmenet biztosít. A textúrák rendkívül alacsony felbontásúak, a modellek különösen a kezeknél és az arcoknál elnagyoltak. Tudom, legendásan nehéz kezet rajzolni, de ez tényleg másfél évtizede nézett volna ki jól utoljára.
Aztán mindemellett nem is fut jól a Someday You’ll Return, akad, mint a rettenet, néha rendesen a tájékozódási készségem is elveszett miatta. És bugokból is van jó pár, én nem találtam olyan mennyiségben, mint néhány rendkívül csalódott sajtóorgánum, de volt olyan, hogy a lebegő köveken túlmutató hibák miatt újra kellett tölteni egy korábbi mentést. Számomra ezek a technikai hiányosságok nem rontották el teljesen az élményt, de akkor sem lehet csak úgy elmenni mellettük.
A végeredmény egy meglepően tartalmas és ötletes, de túlhúzott és ismétlődő játék. A rengeteg üresjáratot ki kellett volna tölteni érdemi játékmenettel, vagy drasztikusan le kellett volna rövidíteni mindent, egyben kukázni az alkímiát és érdekes minijátékká degradálni a barkácsolást. A belepakolt rengeteg munka így is becsülendő, megvan a bája és a hangulata ennek a címnek, ahogy az egyes mechanikák is élvezetesek egy darabig. A végére viszont csak a történet marad, a színvonal pedig lassan, de biztosan végig csökken. Kár, mert ez egy nagyon ígéretes projekt volt, igaz, így is sokkal jobban élveztem, mint a steril és érdektelen, de kritikailag sokkal jóindulatúbban kezelt The Shattering-et.