A Lucifer című sorozatot már az első évad után kaszáltam, számos okból (de álljon itt egy nyomós indok: nem tetszett). A harmadik szezon után a szériát eredetileg sugárzó FOX nem kért többet az Ördögből, és a TV is – szép magyar szóval – kancellálta Lucifert.
A rajongók imái azonban meghallgattak és a Netflix karolta fel a történetet. Májusban meg is érkezett a szolgáltató kínálatába a negyedik évad, és néhány ismerős unszolására illetve pár pozitív kicsengésű cikk elolvasása után én is ledaráltam a maradék három évadnyi epizódot. De hogy minek?
[h]Ördög a részletekben[/h]
Lucifer Morningstar (Tom Ellis) elunta a Poklot, és vakációra indul, mégpedig az angyalok városába, Los Angelesbe. Ott bárt nyit, szivességeket tesz a halandóknak, és éli kifejezetten bohém életét – már amennyire korhatárbesorolása engedi. Mígnem összeismerkedik Chloe Decker (Lauren German) nyomozóval, és a LA-i rendőrség konzultánsaként besegít bűnügyeket feltárni. Ez eddig lehetne az n-edik ostoba helyszínelős sorozat némi extra körítéssel, és… néha bizony tényleg olyan.
Az esetek többségében azért kárpótolva vagyunk érdekes pszicológiai feltevésekkel, és számtalan metaforával, ami Lucifer ördögi mivoltából fakad. A sorozatnak egész kellemes humora van, főleg amikor a sorok között olvasva esik le egy-egy szépen elszórt poéncsemege. Sőt, esti popcorn-sorozatnak tényleg rendben van, és sokszor még az átlagon felüli szintet is képes megugrania. De legalább ugyanannyi alkalommal figyelhetünk meg logikai hiányosságokat, bugyuta hülyéskedést, vagy a kelleténél több nyálat érzelmet, vagy éppen kitöltő epizódokat, amiknek az ég világon semmi értelmük nincs.
A sorozat cselekménye és annak minősége iszonyatosan hullámzó, hiszen vannak olyan részek, amik pörgősen, feszesen haladnak előre és a mögöttes komoly mondanivaló az átlag nézőt is simán arcon csaphatja. Máskor meg csak vonszolja magát a történet, nem halad semerre, és az ezredik unalomba fulladt klisét süti el a néző nagy örömére.
[h]Félreértett angyal[/h]
Az alap koncepció, pontosabban szerkezet a következő, amely gyakorlatilag az összes epizódra érvényes: Lucifer morális keresztúthoz érkezik; legyen szó kétségekről, félelemről, vagy csak szimplán nem érti, hogy adott eseményre miért úgy reagál, ahogy. Aggályait megpróbálja átadni terapeutájának, Lindának (Rachael Harris), aki javasol valamit, de Lucifer a szöges ellentétjét teszi.
Azonban a férfi problémái közvetlenül összefüggésbe hozhatók kapcsolatával Decker nyomozóval, és a soron következő gyilkosságra is ugyanúgy kivetíti azokat. A rész végére megértjük a gyilkos motivációját, és Lucifer lelki válságának katalizátorára is fény derül. Majd jön egy váratlan fordulat, és jöhet a következő epizód. Az átlagosan 40 perces részek mindegyike ugyanarra a struktúrára húzható fel, amitől kiszámíthatóvá válik. De ez legtöbbször nem probléma, mert igazából senki sem az igazi gyilkosra kíváncsi, hanem a Lucifer – Chloe párosra, illetve a mellékszereplők alkalmasint fölösleges megpróbáltatásaira.
A négy évad alatt nem keveset fejlődtek a karakterek. A jellemükbeli csavarok néhol furcsán jöttek ki, de összességében mindenkinek meg voltak alapozva későbbi döntései, vagy karakterbeli változásai.
[h]Bipoláris Ördög[/h]
A színészi játék leginkább közepes, vagy picit jobb annál, de ha tehetitek, akkor semmiképp ne szinkronnal nézzétek. A magyar hang végtelenül borzalmas, egyszerűen egyik szereplő mondanivalóját sem tudták rendesen átadni. Az epizódszereplők és random statiszták szinkronjai pedig fogalmam sincs mit kerestek a stúdióban. Nagyjából a béka segge és a totál amatőr szint között mozogtak, és higgyétek el, ezúttal nem túlzok. Szóval csak eredeti hangon érdemes nézni.
A Lucifer egyik legnagyobb problémája, hogy erősen kapaszkodik a valóság talajába, annak ellenére, hogy lényegében egy urban fantasy-ről van szó. Nem nagyon mer elindulni a természetfeletti felé, éppen csak kóstolót kapunk mindenből. Pedig maga a Sátán a főszereplő. A másik problémám az a széria kvázi családbarát mivolta. Ettől a témától, a koncepciótól jóval szókimondóbb tartalmat várnék. Ebből a szempontból tényleg olyan, mint a kétezredik helyszínelős sorozat. Nyilván kötik a célcsoportból származó limitek, de eleve nem a szélesebb közönség felé kellett volna nyitni.
A sorozat nem tud bevállalós lenni, emiatt pedig rengeteget veszít a benne rejlő lehetőségek hanyagolásával. Nincs káromkodás, nincs kegyetlenkedés, de simán elférne némi explicit vizualitás, vagy valami tényleg sokkal erőteljesebb prezentálása az Ördögnek. Tökre vártam egy többrészes, összefüggő történetet, ahol mondjuk vallási fanatikus sorozatgyilkos szerepelt volna, vagy sátánisták. Ez akkora magas labda lenne, amit egyszerűen nem tudok felfogni, hogy nem jutott még a készítők eszébe. De lehetséges, hogy a fent említett korlátok miatt egyszerűen teljesen fölösleges lenne egy erősebb epizóddal próbálkozni.
[h]Képregényes kitekintő[/h]
A sorozat egyébként egy DC/Vertigo képregényfolyamon alapul. Lucifer először a Sandman lapjain mellékszereplőként volt jelent még 1989-ben. Rá egy évtizeddel pedig megkapta a saját sorozatát, ami ugyan sok számot megélt már, nagy kihagyásokkal, évekig nem akadt új példány. Azonban ezt sem tudom nyugodt szívvel bárkinek ajánlani.
Lucifer karakterének ebbéli megvalósításáért Neil Gaiman (Amerikai Istenek) felelős, tehát aki ismeri munkásságát, az tudhatja, hogy stílusa egész közel áll a weird-hez. A képregény első néhány számát volt szerencsém elolvasni, de inkább jellemezném graphic novelként, mert a lapok kockáin tetemes mennyiségű szöveg fogadja az olvasót. Amivel alapvetően nem is lenne gond, csak a szokatlan betűtípus és az egyébként elég nehéz nyelvezete miatt hamar elvesztettem lelkesedésemet. A DC Univerzum újrázásáért felelős New 52 során Lucifer is átment némi változáson. Erről még nem tudok véleményt mondani, de amint hozzájutok azokhoz a képregényekhez, gyanítom, hogy lesz belőle ajánló.
[h]Ez a sorozat nem az Ördögtől való…[/h]
Összességében tehát a Lucifer egy sok téren remek sorozat, de legtöbbször megmarad az esti matiné szintjén. Kár, hiszen rengeteg potenciál rejlik ebben a történetben, amit csomószor meg is mutat a sorozat. Tudja, mi szeretne lenni, de olyan, mintha a korhatárbesorolás miatt kötve lenne a készítők keze, és ebből már nem is tudnak kiszabadulni. Mindegyik évadnak megvannak a maga pillanatai, amik miatt érdemes folytatni a sorozatot, de ez igazából a háttérben meghúzódó forgatókönyvíróknak lehet az érdeme.
Legtöbbször a sötét humor rendben van, a pszichológiai etapok jól működnek, a szereplők közti kémia pedig részről részre jobb. A színészi munka, a látvány és maga a technikai rész egyáltalán nem kiemelkedő, egy erős okés szintet hoznak. A negyedik évadon érződik a Netflix áldásos büdzséje, mert a kreatív megoldások és a speciális effektek is letisztultabbak és jobban működnek. És talán egy fokkal merészebb is a korábbi három évadhoz képest. Aki szereti a bűnügyi sorozatokat és nem bánja, hogy a főszereplő történetesen az Ördög, annak bátran merem ajánlani, de a világot nem fogja megváltani Lucifer Morningstar kalandja a Földön.