Az élőszereplős filmet animált állatokkal keresztező zsáner nem feltétlenül az, amelytől a legerősebb moziélményeket várom. Vannak persze meglepően jól sikerült darabok a műfajban, mint például a Paddington első két része. És persze általában legalább aranyos és inoffenzív a végeredmény (a 2010-es Maci Laciról meg nem beszélünk, gyerekkori trauma). Ugyanakkor tényleg ritka az, hogy valami igazán fergeteges, és egyben minden korosztály számára értékelhető süljön ki a vegyes technikából. A Birkakrimi (The Sheep Detectives) előzetese láttán is úgy voltam vele, hogy egy könnyed, kellemesen brit élményben lesz részem, ami talán szóra sem érdemes. Be kell lássam: tévedtem. Kyle Balda, a Minionok és a Gru 3 rendezője ugyanis egy masszív pozitív meglepetéssel szolgál első (többnyire) élőszereplős mozijában. A Birkakrimi nemcsak egy remek családi film, de egy hatásos vígjáték és szelemes műfajparódia is.
A juhásznak jól van dolga
George Hardy (Hugh Jackman) egy magának való pásztor a festői angol vidéken. A közeli kisváros lakóival nem jön ki jól, és minden idejét a birkái körében tölti. Gondoskodik róluk, néven szólítja őket, és esténként krimiregényeket olvas fel nekik. Persze meg van győződve róla, hogy mindez inkább csak az ő unalmának és magányának űzésére szolgál, és a jószágai egy kukkot sem értenek belőle. A bárányok azonban nemcsak hallgatnak, de értenek is. Együtt izgulják végig a bűntényeket és tippelnek a gyilkos kilétére. Egy nap holtan találják George-ot, és a rendőrség nem töri össze magát, hogy kiderítse mi történt. Így a birkákon a sor, hogy Lily (Julia Louis-Dreyfus) vezetésével igazi nyomozásba fogjanak. A helyzetet nemcsak az komplikálja, hogy George-nak sok haragosa volt, de az is, hogy felbukkan George lánya, Rebecca (Molly Gordon), aki részére nemrég egy új végrendelet született.
Lily, aki rendszeresen rájött a krimitörténetek megfejtésére, az ott megismert mintázatokra próbálja építeni a teljes nyomozást. Bár ez a „való életben” nem működik ennyire simán, mégis sok elem visszaköszön, amit Lily is tudomásul vesz. Azáltal, hogy a kliséket metaszinten kezeli, a Birkakrimi nemcsak egy görbe tükröt mutat a műfajnak, de kényelmesen áthidalja azt is, hogy nagyon nehéz ebben a műfajban újat mutatni. Nemcsak az évszázados irodalom miatt, de azért is, mert Temzét lehetne rekeszteni a vegyes minőságű bűnügyi sorozatokkal. Mára már a különböző mellélkágak is a huszonhetedik évadukatr élik meg, és nincs már olyan felállás, ami nem lett volna tucatszor kipróbálva. A Birkakrimi tehát két legyet üt egy csapásra, de közben tényleg szórakoztató, ahogy seregszemlét tart a sablonelemeknek.
Ott van a tehetetlen rendőrség, a számtalan gyanúsított, vagy a váratlanul felbukkanó, mindent felforgató karakter. Ők nemcsak egy nyomozós bevásárlólistáról jönnek, de önmagukban is szórakoztatóak. A karakterek úgy lettek megírva, hogy egyszerre kifigurázzák az archetípusukat, és közben mégis komolyan lehessen venni a bűntényt. Ez egy érzékeny egyensúly, és ennek megtartása tudott meggyőzni arról, hogy nem csupán lustán megírt szereplőkről és utólagos kifogásokról van szó. Ez persze nem változtat azon, hogy a legtöbb karakter nem lép ki a harmadik dimenzióba (talán a szerencsétlen rendőr az üdítő kivétel), de legalább hozzáadnak, nem elvesznek az összélményből.
Juh Doe
Azért érdemes észben tartani, hogy a Birkakrimi nem egy keményvonalas bűnügyi történet. A felvázolt esetben vannak kisebb-nagyobb lyukak, és nem találkozunk Agatha Christie-féle, saját korában forradalmi ötletekkel sem. Viszont becsületére váljon az íróknak, nem is teljesen triviális a dolog. Inkább azt lehet sejteni, hogy ki nem gyilkos, de hogy a tettes kilétéről ügyesen terelik a figyelmet. A leleplezéshez szükséges nyom pedig szintén okos, és akkor is kielégítő, ha valaki korábban rájött a megfejtésre. Minden parodisztikus motívum ellenére puszta krimiként is fenntartja a figyelmet, és tényleg bevon a nyomozásba. Eléri, hogy kötődjünk az ügyhöz, okosan adagolja a tétet a birkák számára is, sőt, még a feladathoz lassan felnövő rendőrt is érdekes erkölcsi dilemmák elé állítja.
Ugyanakkor a néhány heuréka-pillanat köze több poénnal lett kitöltve, mint képtelen fordulattal, és ez egyáltalán nem áll rosszul a Birkakriminek. A visszafogott brit humor kifejezett harsányság nélkül is benne tart egy szórakoztató sodrásban. Remekül működnek a visszatérő poénok, a birkák körében is virágzó jellemkomikum és a vágás is besegít. Egészen okos nézőpontváltások és kompozíciók váltják egymást, amelyek sokszor önmagukban is felérnek egy csattanóval. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Brikakrimi képi világa ugyan nem kifejezetten különleges, de kifejezetten igényes. A minimalista legelő-díszletből is sikerült egy hangulatos miliőt termeteni, a kisváros bája pedig tagadhatatlan.
De ugyancsak remekül festenek maguk az animált birkák is. Mind-mind más fajtából származnak, a külsejük pedig beszédesen jelzi a személyiségüket is. Pont annyira antropomorfak, hogy át tudjanak adni érzelmeket, de elég álltszerűek, hogy ne üssenek el egy relaisztikus összképből. Ebben az egyensúlyban pedig sikerült elkerülni az uncanny valley tartományát is, amely egy külön teljesítmény. Mindez az igényes, és a nézőpontokat jól tolmácsoló opratőri munkával karöltve, némi szimbólumrendszerrel megspékelve egy kompakt egészként jelenik meg a vásznon.
Gyapjas struccpolitika
A birkák személyisége egyébként nemcsak a komédia eszköze, de valamelyest társadalomkritikai vonatkozása is van. Ugyanis több különö szokás is megjelenik náluk. Az egyik a téli bárány legendája. Azt a bárányt, aki nem tavasszal született, kiközösítik, és nem tekintik a nyáj részének. Maguk sem tudják megmondani, hogy pontosan miért, de arra hivatkoznak, hogy rossz ómen a jelenléte. Miközben csak arról van szó, hogy valamiben más mint ők, mégis legyártanak hozzá egy ideológiát, amely segít áthidalni a kognitív disszonanciát (ha már olyan népszerű lett ez a kifejezés az utóbbi időben). Vagy ott van a nyáj ignoranciája, amellyel a való élet fájdalmától védik meg magukat. Úgy tartják, a brikák nem halnak meg, csak felhővé válnak, és ha valami fájdalom éri őket, képesek kollektívan elfelejteni az esetet.
Ezek nemcsak komikus elemek (bár azok is), hanem megfigyelhetjük a nyáj közös viszonyát ezekhez a jelenségekhez. Láthatjuk, hogyan hat a hátrányos megkülönböztetés a birkákra, és hogyan tanulnak elfogadást. Vagy tanúi lehetünk, ahogy szépen lassan megtanulják elfogadni és feldolgozni a traumákat ahelyett, hogy a feledést választanák. Ebben fontos szerepe van Mopple-nek, aki a többiekkel szemben képtelen parancsszóra felejteni. Sokáig egyedül hordozza a közös trumákat, mert nem akarja kirángatni a többieket a boldog tudatlanságból. De előkerül a csordaszellem, a megszokotthoz való ragaszkodás és az összetartozás fontossága is, mint üzenet. Ezek talán kontextusból kiragadva szájba rágósnak tűnhetnek, de a Birkakrimi természetesen és valóban átélhetően adja át őket.
A bárányok beszélnek (és micsoda szerencse)
Nem gondoltam volna, hogy ez a film érzelmileg hatással lesz rám, de valahogy mégis sikerült eltalálni a Pixar-féle arany középutat. A Birkakrimi nem traumatizálja a gyerekeket, de közben mégis képes megérinteni a felnőtt korosztályt is. Olyan karaktereket ad, akikkel minden különcségük és sablonosságuk ellenére lehet azonosulni, és ad nekik annyi fejlődési lehetőséget, hogy felemelő érzés legyen. És képes direkten, de nem számonkérően beszélni társadalmi problémákról. Bárhonnan nézem, elismerésre méltó, amit Balda és stábja összehozott.
És nem szabad elfeledkezni a kifejezetten erős szereplőgárdáról sem. Hugh Jackman ugyan nem szerepel sokat a vásznon, abban az időben csúcsra járatja a különc jó pásztor karaktert. De remek teljesítményt nyújt a rendőrt játszó Nicholas Braun is, ahogy a mellékszerepben felbukkanó Emma Thompson és Conleth Hill is feldobják az összes jelenetüket. De a szinkronhangok között is vannak legendák, elég csak Sir Patrick Stewart-ot vagy Brian Cranstont kiemelni. Volt szerencsém az eredeti szinkronnal látni a filmet, és az azonosulásban rengeteket segített a magas színvonalú szinkronmunka.
Verdikt
Valójában nem nagyon lehet belekötni a Birkakrimibe. Persze ahogy egyetlen film, ez sem tökéletes: láttunk már okosabb bűntényt, koherensebb történetet, emberibb karaktereket vagy fergetegesebb poénokat is. Azonban egyik aspektusban sem rossz a végeredmény, sőt, kifejezetten minőségi. Egyszerre képes fenntartani az érdeklődést, időnként az izgalmat is a központi nyomozással kapcsolatban, megszerettetni akár emberi, akár állati figuráit, és képes végig kreatív poénokkal szórakoztatni. Ritkán találni ennyire szerethető filmet, ahol valójában semmivel kapcsolatban nem kell kompromisszumot kötnie a nézőnek.
Éppen ezért egy szinte ideális családi filmről beszélhetünk. Az üzenet, ha nem is az óvodásoknak, de a pár évvel idősebbeknek már befogadható, és mind a humornak, mind a társadalomkritikának több rétege van. A felnőtteknek ugyanúgy vicces és elgondolkodtató lesz a végeremény, talán ugyanazon, talán különböző elemek miatt. Számomra a Birkakrimi az év eddigi legnagyobb pozitív meglepepetése, és elnézve az eddigi bevételeket, egy súlyosan alulértékelt alkotásról beszélünk. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy csípje el moziban, amíg csak lehet.