Mi a road movie képregényes megfelelője? Létezik rá külön kifejezés? Ha megfelelő szakszónak híján is vagyok, mégis valahonnan innen érdemes megközelíteni a Chameleon Comix képregényét. A magyar Mad Maxként is aposztrofált Café Postnuclear két kötetben jelent meg, melyet Szűcs Gyula és Budai Dénes írt, illetve Budai Dénes rajzolt, színezett.
Kihalni esélyes
A Café Postnuclear egy alternatív múltban játszódik, amikor a csernobili katasztrófa csupán a vég kezdete volt. Gyors iramban kitört a harmadik világháború, ami rettenetes pusztítást hagyott maga után. Azonban maradt néhány túlélő, és ezek csoportjai az általunk már csak retro-faktorral bíró 80-as évek világában reked, és az elsivatagosodott országunk romjain igyekszik megmaradni.
Az elképzelt világégés remekül konzerválta az olvasó számára mindazt, ami meghatározta a 80-as éveket. Még akkor is, ha történetesen még nem is élt abban az évtizedben (mint e bejegyzés írója). Mindenesetre, aki otthon van kishazánk Szovjetúnióbeli karrierjének végnapjaival és annak körülményeivel, nagyjából be tudja lőni a képregény hangulatát is.
Szűcs és Budai temérdek mennyiségű utalást és kikacsintást pakoltak a lapokra. Vannak sztori szempontjából is érdekes relikviák, de elég sok easter egg valamelyest rejtve marad, vagy beleolvad a háttérbe. Szintén érdekes volt ilyen világ vége környezetben látni a jól ismert magyar tájakat, földrajzi egységeket.
Retrón innen és túl
Általában negatív kicsengése szokott lenni, ha egy alkotás ennyire épít a retróra, de a Café Postnuclear esetében pont úgy éreztem, hogy elfért volna több is belőle. És nem azért, mert annyira görcsösen nosztalgiázva merengenék egy évtizedre, amiben nem is éltem, hanem mert az alkotópáros remek érzékkel adagolta őket. Külön zseniális ötlet volt mindkét kötet végén összeszedni afféle szószedetként a 80-as évekre jellemző popkulturális és egyéb meghatározó dolgokat.
A retrózáson kívül azért más is található a képregényben. Jó, mondjuk a történet éppen elég vékonyan mérték, de ez pont egy olyan alkotás, ahol nem is annyira lényeges. Főszereplőnk, Jonny és Judit csupán mennek egyik helyszínről a másikra, közben fura szerzetekbe botlanak és egy halom akciódús panelen átverekedve magukat eljutnak a cselekmény végéig. Nemrég olvastam végig a két kötetet egymás után, és valóban nem sok mindenre emlékszem a történetből. Már ha volt egyáltalán.
Sosem volt még ilyen szép a kiszáradt Balaton
A sztorinál ezesetben sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a tálalás. És azt kell mondanom, hogy ábrázolás terén fantasztikus művészi teljesítményt hozott Budai. Az egyszerűbb panelektől kezdve az egész- vagy duplaoldalas képeken át a hátterek, járművek és világépítés szempontjából fontosabb rajzok egyszerűen brilliroznak. Az egyértelműen Falloutból és Mad Maxből inspirálódott alkotók nem rejtették véka alá ihletüket és hiába is tették volna. Ha lúd, legyen kövér alapon mindent beleadtak, hogy kihozzák a maximumot a koncepcióból.
És nem csak a rajzok bámulatosak, hanem a színpaletta is egészen különleges. A posztapokaliptikus Magyarország sivatagos, narancsos és nyomasztóan rozsdás árnyalatú tájait rendesen feldobja a csomó egyéb, egészen élénk szín.
Mindkét kötet tele van kreatív és fantáziadús rajzokkal, melyek remekül tükrözik az alkotó stílusát. Azt azért nem árt megjegyezni, hogy nem aprózták el az explicit paneleket sem. Kifejezetten sok a brutális, nyers és erősen szexualizált képkocka, melyek miatt a fiatalabb korosztálynak nem igazán lehet ajánlani.
Verdikt
Összességében a Café Postnuclear mindkét része egy kegyetlen, ám mégis csodálatos utazás egy elképzelt világvége utáni időbe. A témát ezerszer láthattuk már megannyi alkotásban, de így még sosem. A posztapokaliptikus Magyarország egy erősen alulreprezentált környezet, és bőven akad még benne kiaknázatlan lehetőség.
Aki a történetekért fogyaszt képregényeket, annak nem biztos, hogy ez lesz a legjobb választás, de e két kötet minden más téren kárpótol. A rajzok, a különleges easter eggek, illetve a dinamikus és akciódús cselekmény igazán felejthetetlenné teszik a Café Postnucleart. És külön öröm, hogy hazánkban is akadnak ilyen tehetséges alkotók, akik ugyan sok-sok év alatt, de mégis el tudnak hozni a közönségnek ilyen különleges alkotásokat.