Most, hogy letudtuk az előzőt, rátérhetünk a folytatásra, ami nem csak frissebb, de hibáival együtt is jobb, mint a 2017-es film. Más helyszín, változásokat átélt szereplők és teljesen más alapszituáció, de a gonosz szekta még mindig vért kíván!
Gyógykezelés órák után
Teljesen bevett dolog, hogy még a közepesen sikeres horrorfilmeket is menetrendszerűen követi a folytatás egy-két éven belül, az azonban már meglepőbb ha egy ilyen folytatáson érződik, hogy teljesen más, önmagában nem érdekesebb, de kidolgozottabb és komplexebb ötlettel vágtak neki a készítők. Ez érződik a Bébiszitter folytatásán is, a megannyi szereplő és humoros/ijesztő/béna szituáció pedig most jobban összeáll egy valamivé, amivé az előző film nem tudott. Ez sem lesz egy korszakos remekmű, de azért a szórakoztatóból néhány egészen királyul megírt és megkomponált jelenete miatt átcsusszanhat az emlékezetes kategóriába.
Cole (Judah Lewis) két évvel ezelőtti kalandját és megmenekülését egészen nyomasztó utóélet követi, mivel a történtekkel kapcsolatban nem hisz neki senki, különböző gyógyszereket kell emiatt szednie és még a szomszéd lánnyal sem jött össze (Emily Alyn Lind mint Melanie most sokkal több szerephez jut). Szóval már a horror beindulása előtt is gyűlnek a problémák és ismét kapunk egy széles tablót a karakterek közötti nem is annyira egyszerű kapcsolatokról. Nem egy megnyugtató kezdőpont és ami a negatív érzéseket illeti, abból is kijut még bőven a finálé előtt. Végül a pszichiátria vagy iskola helyett Cole inkább lelép bulizni egy tópartra Melanie-val, annak fiújával és fura haverjaikkal.
Ez frissítő helyszínváltást jelent és kimozdítja a főszereplővel együtt a cselekményt is az ismerős miliőből. Ráadásul mivel elég sok arc megjelenik az iskolából, köztük a titokzatos Phoebe (Jenna Ortega) is, egy ismeretlen, külső tényező is bekerül a sztoriba. Az előző kritikában méltattam, hogy újdonság volt a szuperjófej bébiszitter gonosztevővé színezése, itt viszont egy sokkal megszokottabb toposzt láthatunk a rejtélyes szereplő felbukkanása által.
Buli, tópart, emberáldozat
Persze nem teljesen hülyék az alkotók, hogy mindent a „ki lehet a cím béli királynő?” lapra tegyenek fel, úgyhogy szerencsére mire az kiderül, addigra az előző film jó húzásaiból most még többet kapunk. Tehát nem csak az korábbi filmből megismert gyilkos tini gárda által szállított poénokat kapjuk meg a vérfürdő körítéseként, hanem teljesen új humorforrásokat és Cole részéről egy új célt is.
Az előbbiekre remek példa a Cole és Melanie apjai által megvalósított szerencsétlenkedés (Ken Marino – Cole papa, Chris Wylde – Melanie papa) ami saját jogán is poénos de mégsem csak töltelék a sztoriban. Az utóbbi pedig egy meglepően koherensen átgondolt és tisztességesen kivitelezett úgy nevezett „coming of age” minidráma a vérfürdő közepette. Tényleg meglepett, hogy így eltalálták ezt a szálat, hiszen hogyan tud egy vizualitásával fiatalosra és cselekményével pörgősre hangszerelt horror-vígjáték beszélni a kamaszkori frusztrációk, kitaszítottság és csalódások problémájáról? Aztán valahogy mégis sikerül neki, méghozzá egy eszméletlenül szívderítő táncos jelenettel.
Megtörni az előző rész átkát
Valahogy a teljesen komolytalan hülyéskedés meg az átérezhető testi-lelki szenvedések váltakozása és a kreatív gyilkolászás mellé kreatívan megválasztott zenék kiadnak egy olyan filmet, ami nem csak kerek sztorit mesél el, de visszamenőleg valamennyire az előd hibáit is próbálja kijavítani. És nem mondom azt, hogy minden percét élveztem, de van néhány jelenet, ami miatt megmarad a pozitív érzés a stáblista után is. Afféle könnyed szórakozás szintje ez amin egy ilyen alaphelyzetből induló film úgysem nagyon nőhet túl, de ez legalább nem is akar úgy tenni, mintha komolyan venné magát.