Mostanában nagyot fordult velem a világ. Legalábbis ízlés tekintetében biztosan. Korábban inkább a AAA játékokra koncentráltam, mondván úgyis csak azokra van időm, és egy gigastúdió által fejlesztett termékre valahogy szívesebben adtam ki pénzemet, mint egy totál ismeretlen indie-címre; annak ellenére is, ha nagy hájpot kapott.
Aztán történt valami. A közutálatot képző Epic elkezdte ingyen hajigálni a jobbnál jobb független darabokat, ezzel párhuzamosan pedig beszereztem egy Nintendo Switchet. De ez a két ok már csak olaj volt a tűzre, hiszen idén egy AAA-cím sem igazán hozott lázba. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az idei E3-ról egy bekezdést sem írtam, mert egy-két kivételtől eltekintve nem igazán ütötték már meg az ingerküszöbömet a bejelentett játékok. Még az Xbox konferenciáról sem regéltem, mert Phil Spencer és társainak bullshitelése gyakorlatilag el sem jutott a tudatomig, nemhogy még billentyűzetet ragadjak és fröcsögjek egy kiadósat.
Mindenesetre nem vonulok kolostorba, és lesz pár izgalmas alkotás a közeljövőben. Némelyikükről valószínűleg írni is fogok, de azt vettem észre, hogy kezdek félig-meddig akaratom ellenére is elzárkózni a gigafejlesztők és kiadók futószalagon gyártott ipari termékeitől. Aminek az a pozitív oldala, hogy olyan játékokat is kipróbálok, mint a Celeste.
[h]Indie mestermű[/h]
A Celeste minden sallangot mellőző indie-mestermű. Nem akartam körültáncolni, kerülgetni a forró kását és választékosan barokk körmondattal leírni, hogy micsoda; egész egyszerűen egy mestermű.
De hogy magasztalhatunk egy 2D pixelart platformert az egekig (Mario, maradj ülve!)? A Matt Makes Games “fejlesztőcsapat” Matt Thornsont számolja egyedül, hiszen utóbbi egyszemélyes hadseregként és barátai segítségével alkotta meg az elmúlt évek számomra leghatásosabb indie címét.
A Celeste egy 2D platformer, ami tökéletesen alkalmazza a pixelart nyújtotta művészi lehetőségeket. A szép dizájnt vegyíti még a meditatív, egyszerre vidám és búskomor zongoratémákkal és retro hangulatot teremtő szintetizátorral. Mindegyik fejezetnek megvan a sajátos atmoszférája, amire fantasztikusan rásegít a harmonikus pályatervezés és persze a zene is.
De miről szól a játék, és miért ennyire jó játszani vele? Főhősnőnk, Madeline eltökélt célja, hogy megmássza a titokzatos Celeste hegyet. Számára nem hobby, vagy sport, hanem hogy bebizonyítsa magának, hogy képes rá. A hegy azonban olyan dolgokat vált ki az emberből, amire legvadabb álmaiban sem gondolt volna. Így hát Madeline magára utalva próbálja teljesíteni ezt a lehetetlennek tűnő próbatételt. A hegy megmászása egyfelől a játék fő mozgatórugója, de nem titkoltan van egy sokkal mélyebb, pszichológiai vonulata is, ami ahogy haladunk előre, annál jobban fogja a játékost is magához vonni.
[h]Senkinek sem könnyű[/h]
A Celeste egyszerre szól a magányról, a pszichózissal élők némileg kirekesztéséről, és arról, hogy mennyire nem veszi őket komolyan a társadalom. Másrészről pedig reményt ad, hogy megtaláljuk önmagunkat, és hogy értékeljük, ha valaki segítséget nyújt.
Játékmenetben szintén elképesztő ez az alkotás. A Celeste helyenként roppant kegyetlen tud lenni. Főleg az ügyességünket teszi próbára, de egy-egy nehezebb pályarész után elképesztő sikerélményben lesz részünk. Maga az alapelv nem nehéz, és segít a játék kellemesen íves nehézségi görbével beavatni minket a részletekbe. Célunk mindig az lesz, hogy átjussunk egyik képernyőről a másikra. Ez azonban a legtöbbször nem lesz annyira könnyű, hiszen ki kell logikáznunk, hogyan és mikor érdemes ugrani.
Ugrásainkat dasheléssel tudjuk meghosszabítani, és gyakorlatilag ez lesz az egész játékmechanika magja. Nagyon fontos az időzítés, és hogy megismerjük Madeline mozgását. Matt patikamérlegen számolta ki a fizikát, a karakter pixelpontos mozgását és az ugrás-dash kombinációban mért lehetőségeit.
A különböző pályákon akadnak bónusz, összegyűjthető tárgyak is, amiket már tényleg csak a Celeste rajongók és a maximalisták fognak felkutatni. Megszerzésük még az alapjátéknál is sokkal nehezebb, de erre figyelmeztet maga a játék is. Az eprek és kazetták begyűjtése telejsen opcionális, de remekül próbára teszi türelmünket és ügyességünket egyaránt.
[h]Halálban mérhető fejlődés[/h]
A játék során rengetegszer fogunk meghalni, de ez is lesz fejlődésünk kulcsa. Minden halál után az adott képernyő elején kezdünk, emiatt nem szakad meg a flow, és mindig újfajta technikával próbálhatjuk meg a pályát. Én első végigjátszásra több, mint 1500-szor találkoztam a végzetemmel, és borzasztó módon még büszke is vagyok erre a számra, hiszen ezalatt sikerült sok mindent megtanulnom a türelemről, és a hideg fejjel való gondolkodásról.
Emellett tényleg mentes a sallangoktól: nincsenek képességpontok, sem XP, nem kell otromba képességfákkal bajlódni. Nem attól leszünk jobbak, hogy kioldunk mindenféle segítő perket, hanem egyszerűen csak játszunk vele és a játék öröméért leszünk egyre jobbak. A nagyon nehéz pályák után mindig van egy-két levezető képernyő, ahol használhatjuk az addig megszerzett tudásunkat, amitől újra visszaáll a motivációnk, és képesek leszünk folytatni utunkat.
Összeségében tehát a Celeste az indie játékok között is egy fantasztikus gyöngyszem. Számomra nem titkoltan nagy kedvenc lett, és még biztosan vissza fogok térni begyűjteni pár kazit és epret. Az újrajátszási faktort tovább növeli, ha kitűzzük célnak, hogy legközelebb már kevesebbszer halunk meg. Mindenkinek tudom ajánlani, akik szeretik a pixelart játékokat, a platformereket, imádják a kihívásokat, vagy csak ki akarnak szakadni a AAA-alkotások által nyújtott élményből.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez[/h]
[h]Támogatlak[/h]
