A gyászfeldolgozás egy roppant összetett lelki folyamat, amely minden emberi lénynél másképp történik. A gyógyuláshoz pedig rögös út vezet, tele számtalan olyan érzelemmel, melyeket a szürke hétköznapok során nem sűrűn tapasztalunk meg. A Rocksztár című regényben pedig láthatjuk, hogy az egyébként sem könnyű időszak különösen megterhelő egy 20-as évei elején lévő állandóan turnézó frontembernek.
Metal az ész
A Rocksztár egy tisztességes népszerűségre szert tett román bandáról, de leginkább annak frontemberéről szól. Storm élete legszarabb időszakát éli. Gyászol, vagyis gyászolna, de önpusztító életmódjának köszönhetően képtelen elindítani magában a folyamatokat. Próbákra nem is jár, a koncerteken teljes önkívületben van, és egyáltalán nem érdekli, hogy kit haragít magára viselkedésével. A rajongók viszont így is imádják. Sőt, minden botrány után a banda csak egyre népszerűbb lesz.
Stormot nem nehéz legalább annyira utálni, mint amennyire ő gyűlöli saját magát. Utalások alapján megtudjuk, hogy ikertestvére Fire egy balesetben életét vesztette, és ezt a traumát képtelen feldolgozni. Alkoholba, drogokba és szexbe menekül, miközben állandóan emészti magát és igazi seggfej másokkal. De mivel egy népszerű banda frontembere, így is rajonganak érte, és a barátai – a gitárosuk, Tixx kivételével – igyekeznek mindig mellette állni.
Bevallom, a könyv első fele nagyon nehezen csúszott. Nem a témája miatt, és nem amiatt, mert a főszereplő, ezáltal az olvasó is kényelmetlen helyzetekbe kerül. A történet nem halad semerre, az önmarcangolásban tapicskoló cselekmény pedig egyáltalán nem könnyíti meg, hogy szívünkbe zárjunk akár csak egy karaktert is. Nemerovschi remekül érzékeltette a környezet adta extremitást, de sajnos átesett a ló túloldalára. Egy ponton túl az olvasónak már nincs kapaszkodója, hogy miért is kéne, hogy érdekelje a lecsúszott énekes, meg a vibrátor tesztelő barátnője.
Aki nem egy kő alatt él, jól tudja, hogy milyen a rocksztár létforma. A könyvben ez pedig a lehető legnaturalistábban van bemutatva. Olvasóként számtalanszor megbotránkoztatott, és képtelen voltam kívülről, hideg fejjel szemlélni a regényben leírtakat. Van a gyász, és a trauma, és az önpusztítás, ami egy kifejezetten rohadék dolog. De Storm és az összes többi szereplő is egyszerűen undorral töltöttek el.
Gyakorlatilag egy tiszta pillanatuk sincs, állandóan be vannak nyomva. Mindenki mindenkivel össze-vissza kufircol, sőt egy ponton még a pedofília is terítékre kerül. Aminek aztán semmi következménye nem lesz, sőt, egy ponton validálják is a szereplők egymás között és Storm még ebből is pozitívan jön ki. De még egy emberölést is sikerül majdnem összehozniuk, amiért szintén nem lesznek felelősségre vonva.
Sose találkozz a hőseiddel
Bármennyire is próbáltam meglátni az embert a tettei mögött, eljutottam odáig, hogy már minden porcikámmal utáltam ezt a fazont. A végtelen önpusztítás mellett másokban is bőven okozott kárt, de következmények nélkül, mindent megúszott. Miközben a könyv kitartóan szerette volna, ha megértem a sérült rocksztár mögötti elveszett kisfiút.
A könyv a második felétől kicsit műfajt vált, és párhuzamosan azzal, hogy Storm elindul a gyógyulás útján, úgy a hangvétel is valamelyest megváltozik. Sikerül összehoznia, hogy találkozzon a példaképével (akivel nyilván szénné vedeli és drogozza magát, és persze meg is dönti a nőt), ami valahogy segít neki, hogy megnyíljon, és elmesélje mi történt valójában a testvérével.
És hiába lesz tettenérhető, hogy akarja a változást, és a gyászfolyamat is nagy nehezen megkezdődik, de ezen a ponton én már feladtam, hogy szurkoljak neki.
Tudom, hogy a mostani generációk előszeretettel kevernek angol szavakat mondataikba, én is gyakran megteszem. És gondolom ez nem hungarikum, a román fiatalok is épp úgy mixelhetik a nyelveket, de itt mégis tájidegennek, egyenesen affektálósnak hatott. Ráadásul nem csak hétköznapi szlengeket használtak a szereplők, hanem komplett mondatokat. Meg olyasmiket, amiket nehéz elképzelni, hogy egy nem angol anyanyelvű személy belefűzne a mondandójába, just for fun.
Ez könnyen lehet, hogy csak engem zavart, de gyakran indokolatlannak hatott, és ettől aztán pláne nem volt könnyebb azonosulni a karakterekkel.
És ezzel a lendülettel fel is hívnám a figyelmét a kedves olvasóknak, hogy valamennyi angol nyelvtudás mindenképpen szükséges a regény fogyasztásához. Nem csupán egy-egy töltelékszó van benne, hanem néhol komplett párbeszédek angolul zajlanak, melyekhez nem kap az olvasó fordítást.
Verdikt
A metaforák és a bemutatni kívánt vívódások szintjén abszolút értem, hogy a Rocksztár mit akar átadni. Nem áll távol tőlem, ha egy alkotás polgárpukkasztó és néha szükségesnek tartom, ha valami kibillenti az olvasót a komfortzónájából. Azonban itt a tálalás inkább érződik öncélúnak, ami miatt ellentétes hatásokat vált ki, mint amit el akar érni.
A felütése alapján a Rocksztár ígéretesnek tűnt, de sajnos nálam ez most teljesen mellé ment. Főszereplőjét minden igyekezet ellenére képtelenség megkedvelni, de az is lehet, hogy nem is volt célja az írónak. És tudom, hogy nem feltétlenül ezen volt a hangsúly, de jobban kíváncsi lettem volna a banda mélyebb dinamikájára, hogy milyen zenét játszanak, és hogy mitől olyan rohadt híresek? Velük van tele a sajtó, róluk szólnak a hírek, de közben meg mégsem tűnnek egy hatalmas horderejű zenekarnak. Na mindegy, ez már az abszolút szőrszálhasogatás,
A recenziós példányt ezúton is köszönjük a Metropolis Media kiadónak!