Ha valaki nagyjából képben van az 1980-as és 90-es évek mozikba szánt akcióeposzaival, vagy a TV sorozat formátumba öltött, látszólag szalagról legyártott „bűnüldözős” regéivel, bizonyára feltűnt neki, hogy egy azóta úgymond divatból kieső szakmát adott a főszereplőnek. Nevezhetjük Probléma Megoldó Szakembernek, de van erre egy olyan szó, aminek látszólagos mundérsága jól körbeírja annak misztikumát is. City Sweeper, vagy röviden csak Sweeper.
Egy olyan ember, aki lehetőleg a nagyvárosi éjszakában dolgozva teljesíti az ügyfeleitől kapott munkát, és a rosszfiúknak is kioszt ólomadagot. Talán még menő verdája is van, és lehetőleg minden pillanatban menőn és/vagy lazán viselkedik. Ez a jelenség Japánt sem kerülte el, amely a ’80-as évekre abszolút receptívvé vált bármi felé, amelyet a nyugati szórakoztató kultúra kitermelt magából.
Ennél fogva nem is meglepő, hogy voltak mangák és animék, amik szerették volna meglovagolni a sweeper „jelenséget”. Ennek egyik képviselője volt a City Hunter, amely 1985-ben, egy hat évig futó mangában látta meg a napvilágot Hojo Tsukasa által. És amiből „egyértelmű”, hogy anime is készült, és nem is egy, mindegyik a Sunrise anime studió által. Négy TV sorozat, illetve számos film, de még a live-action frontot is betámadta a franchise. Többek között a Jackie Chan nevével fémjelzett Városi Vadász által., de még a franciák is legyártották a maguk adaptációját (Nicky Larson: Ölni vagy Kölni) a licenszelt CH anime alapján.
A Bay City Wars mozi 1990 augusztusában jelent meg a harmadik és a negyedik TV sorozat időközében, de azzal nem vagyok tisztában, hogy egy manga sztori adaptációja-e, vagy anime-originál történet. Élek a gyanúperrel, hogy az utóbbiról lehet szó, ugyanis nem csak a többi anime adaptációhoz képest, de még a TV sorozatokhoz képest is kissé kilógó. Ahhoz azonban, hogy ezt korrektül át tudjam adni, mindenképpen muszáj keretbe foglalnom azáltal, hogy magát a franchise-t is szemrevételezem valamelyest. Nem az egyes inkarnációkig részletbe menően, csak hogy tudjuk, hol áll a Bay City Wars a nagy CH kollázsban.
Az ügy piszkos részletei
Maga a főszereplő egy sweeper, Saeba Ryo lenne, aki a partnerével, Makimura Kaorival együtt keresi a napi betevőt a ’80-as évek Shinjukujában. Az XYZ nevet használják a város egyik üzenőfalán, ahová az ügyfelek leírhatják óhajaikat-sóhajaikat. Ryóék pedig vagy megkeresik az ügyfelet, vagy az ügyfél megy hozzájuk. Magáról a CH-ról tudni érdemes, hogy van ugyan egy háttérben meghúzódó, néha előbújó folytonossága, elsősorban mégis az epizodikusság dominál benne. Hangnemileg pedig úgy írható körbe a legjobban, mintha a tipikusabb vasárnapi délutáni sorozatok lennének keresztezve az ázsiai média tónusbeli rugalmasságával.
Az általános színvonalát tekintve pedig ez a keverék működik. Szinte nagyi főztje kategóriás módon juttathatja eszébe az embernek, hogy milyen az, amikor valami egyszerre régimódibban markánsan kúl, és mégis jó értelemben ökörség. Az epizodikusság, illetve az alapszitu rugalmassága révén pedig könnyű úgy kezelni a franchise-t, mint azokat a vasárnapi sorozatokat. Alkalmanként megnéz egy-két részt az ember, aztán máskor megint egy-kettőt. Könnyed tévés szórakozás, mint annak idején.
Azonban ez a fajta megközelítés majdhogynem muszáj is. Akármennyire feelinges franchise a City Hunter, az egy ültő helyben nagyobb mértékben darálhatóság pont, hogy nem tartozik az erősségei közé. Mondhatnám, hogy pont, mint a régi vasárnap délutános TV sorozatok, de nem teszem. Egyrészt mert ezzel méltatlan lennék a franchise erényeivel szemben, másrészt nem is a viszonylagos formulaikusságot szeretném most kihangsúlyozni (azt majd később). Hanem azt, hogy vannak benne dolgok, amik több fronton sakkozhatják ki a potenciális érdeklődőt. Ha nem kedveli annyira az anime/manga médiumot, akkor azért, ha meg maga a CH különcségei nem válnak be, akkor azért.
Annyit tudni érdemes a CH-ról, hogy habár nem az összes ügyfélre vonatkozik, de Ryóéknak elég sokszor női ügyfelek akadnak horogra. Ami tény határozottan nincs Ryónak ellenére. Annak a Ryónak, aki annyira profi pisztolyforgató, és akinek annyira bele ivódott a zsoldos élet a létezésébe, hogy úgy éli minden napját, mintha az utolsója lenne. Emiatt nem is túlzottan rejti véka alá, ha egy női ügyfél éppenséggel a kedvére való.
Sokkal inkább hasonlít ennek módja egy Benny Hill Show-hoz, mint konkrétan exploitatívhoz (Kaori elő is húzza ilyenkor a 100 tonnás kalapácsot), de elég direkt és rendszeresen visszatérő gag ahhoz, hogy esetleg taszítsa az embert. Aki szerint inkább átmegy szexuális zaklatás kategóriába, mint egy nem díjnyertes, de elviselhető poénba, annak meg lehetne érteni az álláspontját. És nem, nem arról van szó, hogy mostanra elpuhult közszellem nem fogadná be a CH-t – egyszerűen megosztó tud lenni a humor egy része, pont.
Az ígért fizetség
Az előző mondatot már csak azért is szeretném tovább fűzni, mert amúgy a CH nem edgy vagy cinikusan öncélú. Tipikusan úgy adja elő magát a humorát és túlzásait, amit nem érdemes véresen komolyan venni, és minden alkalommal egyértelművé teszi, hogy Ryo egy kalapáccsal verésre érdemes gremlin. De viszont van neki egy olyan failboy kisugárzása, amitől mégsem fordul keserű szájízbe a humornak ez az eszköze. Nem beszélve arról, hogy Ryo amúgy is érdekes karakter a maga módján. Konkrétabban ahogyan kontrasztol egymással a sokat tapasztalt, igazságérzetes zsoldos és a hormontól fűtött kamaszfiúra hajazó bepörgései.
Emellett viszont előfordul, hogy látszólag távolságtartóbbnak és kicsit hűvösnek tűnik, ilyenkor (is) Kaori funkcionál az XYZ emberközelibb, barátságosabb arculataként. Mindemellett azonban az is hozzátartozik a témához, hogy sok epizódban ott dolgozik a CH kitapintható formulája. Ryóék ügyfélre akadnak, Ryo gremlinkedik egy sort. Kaori elkeni a száját, felüti a fejét a konkrét szitu a humor megléte mellett. Komolyabbra fordul a szitu, amúgy rendszerint jó akció történik. Ügy megoldva. Szentimentális-kúl lezárás, stáblista.
A CH olyan, mint egy folyó. Szeret a saját medrében folyni, jó hosszú is, és ha nem tud az ember alkalmazkodni, akkor nos, bukta van. Nekem tetszik overall a franchise, hiszen van annyira jó értelemben dinkán agyhalott a humor, és annyira autentikus az „80s sweeper feeling” amit kikapcsolódásra alkalmasnak tartok. Ryo és Kaori időtálló párosítás, ahogy az időnként hozzájuk csapódó mellékszereplők is azok. Maguk a sztorik is rendszerint minimum decensek, és rendszerint korrektül humanizálják a klienst. És ami talán a leginkább bizarr, hogy az előbb említett szentimentális-kúl lezárás az tényleg olyannak is hat.
Határozottan ritka az olyan lezárás, ami nem könyveltetne el egy konkrét dolgot. Azt, hogy minden furcsasága, és új nézőt elriasztó eszköze ellenére mégis csak van valami időtlenül ’80s karizmatikus ebben a franchise-ban. De mi lenne, ha lenne egy olyan inkarnációja, ami hellyel-közzel visszafogja a CH közönséget taszítóbb elemeit, és megmutatná, hogy amúgy milyen a franchise, mitől is lehet annyira karizmatikus? Erre a kérdésre ad választ a Bay City Wars.
XYZ akcióban
A válasz, amit a Bay City Wars elképzel, az az alapoknál kezdődik. Mert hogy ezúttal nem egy nő által kerül Ryoék elé az ügy, de még csak nem is egy ember által. Hanem egy magas toronyépület, a Tokyo Bay Hotel által, aminek a megnyitójára hivatalos Ryo és Kaori, illetve két másik sweeper szereplő is: Umibozu és Miki. Azonban úgy alakulnak a dolgok, hogy Kaori és Miki, a duók női fele ér oda először a megnyitóra. A fiúk meg… máshol vannak.
Annyira máshol, hogy kicsit később is értesülnek arról, hogy ismeretlenek támadás alá vették a megnyitót, a lányok pedig bent rekedtek a túszokkal együtt. Aki arra kezd gondolni, hogy ez plot felállás „kicsit” hajaz az első Die Hardra, az nincs egyedül. Azt nem tudom, hogy tényleg konkrétan a DH inspirálta-e a sztorit, de abszolút magabiztosan leszavaznék arra, hogy igen. Nem mintha baj lenne, sőt. Eléggé belesimul ez a fajta inspiráció a CH világába ahhoz, hogy természetesnek hasson. Naná, hogy Ryoék megvédenének egy tornyot, és a benne lévő túszokat – ez számukra egy csütörtök esti munka.
Már ez a történet eleji, nekifutásból pörgős szitu miatti Ryo-Umibozu felállás egy érdekes színfoltot jelentene a franchise-on belül, és valahol ez is a 42 perces hossz szolgálatában áll. Hatékonyan képes arra ugyanis a film, hogy szemléltesse az egyes karaktereket és azok funkcióját a franchise-ban a játékidő alatt. Még egy franchise újonc is viszonylag gyorsan képes lesz összerakni fejben, hogy milyen az idézőjeles kabát szabása. Éppen hogy kap valamennyit Ryo perverzségéből, az Umibozuval való kapcsolata is időhatékonyan van közölve, ahogy a kúlabb pillanatai is. És habár a lányok kevesebb műsoridőt kapnak itt, ettől függetlenül is egyértelművé válik, hogy miért alkalmasak sweeper partnernek.
Az is áll a filmre, hogy leginkább az akcióra, és a pervy-faktorában visszafogott humorra épít. Ennek a két oldalnak a kettőse pedig tökéletesen balanszolva van. Az általánosságban határozottan jó akciójelenetek képesek elkerülni a film üres, rétestészta módon nyújtását. Emellett a sztori és a karakterek ábrázolását sem gáncsolják ki, ahogyan a humor is szakszerűen teszi a dolgát. Kétségtelenül City Hunter humor, és a 42 perc + film státuszt sem úgy kezeli, hogy rántani kéne egyet a tekerőgombon. Nem spilázza túl a szereplőket, és nem is nagyít fel egy választott jellemvonást sem – természetes és időhatékony kivitelezés.
Nem mintha céltalan lenne amúgy a CH stílusa, de egy kicsivel több jelentősége van a filmben mindennek, kicsivel nagyobb hatásfokkal képes építkezni a finálé irányába. És habár ettől olyan érzése lehet az embernek, mintha a Bay City Wars egy technikásabb CH élmény lenne, mégsem mondanám ezt teljesen igaznak. Részben azért, mert végső soron egy CH sztoriról van szó, aminek inkább a fókuszáltsága az erénye, semmint a konkrét reform.
A sikeres munka
Nem hiába tartom CH újonc-barátinak a Bay City Warst, pont hogy itt bújik meg a lényeg. Képes arra a film, hogy átadja egy újoncnak a franchise vonzerejét, és esetleg arra is késztetheti, hogy elkezdje nézni a sorozatokat. De bizonyos értelemben itt áll meg a tudománya. Ha egy rosszmájúbb CH fant kérdezne meg az ember, akár még azt is kaphatná válaszul, hogy egy óvatoskodóbban összedobott CH sztoriról van szó. Nem meri bevállalni a szokásos kéjesebb vonalat, és inkább minél több emberhez akarja odaédesgetni magát.
Én abszolút nem helyezném ilyen cinikus megvilágítás alá a Bay City Warst, de azt is tartom, hogy akinek a filter nélküli CH élmény kéne inkább, az a Secret Service-el jár jobban. Az úgy képes letenni az asztalra egy kiugróbb minőségű CH sztorit, hogy közben a kelléktár teljes egészét használja. Azt a kelléktárat, ami esetleg meredek lenne egy újonc számára. Dilemma, dilemma, ugye? Áh, nem mondanám.
A nap végén ez még mindig egy City Hunter sztori, és olyan szintű kimunkáltság nem jellemző a franchise-ra, hogy fennakadást kéne okoznia, hogy melyik inkarnációval lenne érdemes kezdeni. Kicsit olyasmi szituációról van ugyanis szó a CH túlnyomó részét tekintve, mint egy Scooby-Doo, vagy Lupin the Third esetében. Alapszitu ismerete az alapelvárás, és nem egy mélyenszántó, többszörösen összetett narratíva múlik az építőkockákon. Elsősorban emiatt szerettem volna kiemelni a Bay City Warst, mert minden erényén túl egy valamit nagyon jól megért.
A City Hunternek ugyanis pont az a lényege, hogy megfogja az ember azt az általános, kikapcsolódásra alkalmas, jó értelemben city-pop retro jelleget, ami tökéletessé teszi egy alkalmankénti fél-egy órás kikapcsolódásra. Ennek az erénynek a kiemelése azért is fontos, mert a Bay City Wars-al ellentétben a TV sorozatok sokkal hosszabbak. Ennek révén pedig már felütheti a fejét az, hogy az ember esetleg egyszerűen ráun az egészre. Nem azért, mert esne a színvonal, hanem amit említettem már – a kitartó formulaikusság, és hogy ezt ki hogyan reagálja le.
Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy hibás a TV inkarnáció, sőt. Jobb is szerintem, mint amit a nagyjából kortárs Sunrise adaptáció, a Dirty Pair kapott, ahol jóval inkább ingadozó az epizódok minősége. A CH jóval konzisztensebb, de a bejártsága lehet az átka is – főleg, ha nincs viszonyítási alap. A Bay City Wars pedig ezt a funkciót töltheti be végső soron a franchise iránt érdeklődőknek. És hogy megint ne legyen félreértés: nem monumentális kihívások a TV sorozatok. Csak több önkontrollt igényelnek a nézőtől, mint gondolná.
*GET WILD (almost) INTENSIFIES*
Lehetne vitatni emellett, hogy kevésbé hangulatos a film lezárása az első TV sorozat ikonikus záró száma, a GET WILD nélkül. Vagy hogy az átfogó animációs minőség nem teljesen olyan, amit elvárna az ember egy ’90-es évek elején készült filmtől. De a végeredményt tekintve ez inkább csak szőrszálhasogatás szerintem. A Bay City Wars ettől függetlenül egy hamisítatlan CH élmény marad, amit szívesen ajánlok mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik a régebbi animék iránt.
Ennyi jó szó után, na meg a film „meta” szerepének taglalása után esetleg kérdezheti az olvasó, hogy akkor miért egy hetessel jutalmazom a filmet? Nos, egyszerű, két okból is. Egyrészt, mert a Geekvilágon nincs fél pontokra bontás, másrészt nyugodtabb szívvel osztanék egy nyolcast a filmnek, ha a teljes CH eszköztárból kanyarítana ilyen jót. Nem a Bay City Wars erényeit kicsinyítem le a cikk végén, csupán szeretnék következetesebben pontozni.