Régen volt már CoMix merítés az oldalon, de ami késik nem múlik! Ezúttal a Bubi Bolt novemberi Marvel-triumvirátusát hoztuk el ajánló formájában. A képregénypakkról általánosságban elmondható, hogy minőségi nyomtatást és ízléses kiadást kapott, és a paneleken szereplő karakterek, illetve történetek is mind-mind hiánypótlók a hazai képregényes piacon.
Az alábbi bekezdésekben találkozhattok Mordállyal, aki a Galaxis Őrzői nélkül próbál boldgoulni és rájönni, hogy tényleg ő fajtájának utolsó egyede. Aztán meg sem állunk a Pokol Konyhájáig, ahol Fenegyerek kap váratlan helyről segítséget, miközben az összes bűnszervezet ott liheg a nyakában. Végül Marc Spectort kísérjük el álomszerű, teljesen bizarr elméjének legmélyebb bugyraiba.
[h]Mordály: Prémbeli hajsza[/h]
Mindenki kedvenc fegyvermániás mosómedvéjét, Mordályt jellemzően a Galaxis Őrzői csapatdinamikáján belül mozogva láthatjuk. Egy kicsit szkeptikus is voltam a rövid, ám annál velősebb szóló-ámokfutásával, a Mordály: Prémbeli hajszával szemben, de végső soron egy teljesen okés szólókalandot kaptam.
A Prémbeli hajszában Mordályra rákennek néhány gyilkosságot, amit nem ő követ el. A kissé pszichopata mosómacitól nem áll távol, hogy bárkit eltegyen láb alól, de azokkal szeret ő maga dicsekedni. Így hát csorbult igazságérzettel próbál az ügy végére járni, ami nagyobb kalamajkába sodorja, mint amire számíthatott. Megjelenik a színen egy hozzá hasonló mosómedve, ami fenekestül felforgatja addigi életét, de közben cserben hagyott exei is a nyomában vannak, hogy bosszút álljanak rajta.
Skottie Young sztorija még ha első sorban a tinédzser korosztályt is lőtte be célközönségnek, a képregény nem mentesül áthallásoktól és kikacsintásoktól a felnőttek felé. A Prémbeli hajsza végig egy klasszikus Cartoon Networkös, vagy Nickelodeonos – kinek, mi tetszik – rajzfilm hangulatát hozta: színes, őrült, akciódús kaland, amit minden korosztály egyszerre élvezhet.
A történet mellett a rajzokért és a kihúzásért is Young volt a felelős, a fantasztikus színekért pedig Jean-Francois Beaulieu-nek tartozunk hálával.
A Prémbeli hajsza Mordály egzisztenciális válságából eredő problémáit járja körül, de ez utóbbin sajnos sokkal kevesebb hangsúly volt, mint amit elbírt volna a sztori. Helyette viszont egy végig pörgős, megállíthatatlan és helyenként véres, illetve groteszk akciókalandot tártak elénk a készítők.
[h]Fenegyerek: Omega-hatás[/h]
Ebben a történetben Fenegyerek ráteszi a kezét az Omegadrive nevű szuperhigh-tech eszközre, amivel nem egy, nem kettő, hanem egyből az öt legnagyobb bűnszervezet ered a nyomába. Rajtuk kívül Frank Castle-nek, azaz a Megtorlónak is fáj rá a foga, hiszen így egy csapásra el tudná intézni a bűnőzöket, természetesen a saját módszerei szerint.
Fenegyereknek a közös ügy révén sikerül maga mellé állítani Castle-t és új társát, Rachel Cole-Alvest, – aki lényegében egy női Megtorló – és meggyőzni őket, hogy ezúttal nincs gyilkolászás. De nem lenne teljes a team-up Pókember nélkül, így hát a nagyszájú falmászó is csatlakozik, hogy másodpercenként puffogtassa poénjait.
Mark Waid és Greg Rucka sztorija sem üti át a közfalat, cserébe viszont adrenalintól túlfűtött akcióparádé az elejétől a végéig, amit a nagyszerű rajzok tesznek teljessé. Khoi Pham, Marco Checchetto és Chris Samnee művészi vagy épp lényegretörő vonásai abszolút elkülöníthetők egymástól, de mind nagyon jól áll Fenegyereknek és az egész történetnek. Nem beszélve ismét a fantasztikus színhasználatról, amit Javier Rodriguez és Matt Hollingsworth szállított. Hollingsworth színezését egyébként is nagyon bírom, szóval öröm látni bármelyik munkáját.
A karakterek dinamikája is jól működik: FGY igyekszik úgy lavirozni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, eközben folyamatosan megy az adok-kapok Megtorlóval és az “új lánnyal”. Hiába áll Fenegyerek a középpontban, Pókember és Megtorló párosa rendre lopja a showt. A poénok szinte kivétel nélkül jól működnek, bár ezek leginkább Pókfej irányából és egyoldalúan érkeznek. De legtöbbször pont az a vicc forrása, hogy a mindig mogorva gyilkológép hogyan reagál (vagy nem reagál) Pókember szócséplésére.
[h]Holdlovag: Holdkóros[/h]
Jeff Lemire egészen kiváló Holdlovag története az elsők között volt, amit eredeti nyelven olvastam akkor, amikor készítettem a Moon Knight karakterbemutatóját. Az élőszereplős debütálása pont emiatt tette magasra a mércét, és még ha néha meg is idézték Lemire sztoriját, nem tudott felérni várakozásaimhoz.
Azonban végre magyarul is olvashatjuk Marc Spector kálváriáját az elmegyógyintézetben, ahogy megbomlott elmével igyekszik összerakni egy lehetetlennek tűnő kirakóst. Mindeközben az olvasó azt is elfelejti, hogy fiú-e vagy lány, mert egy pillanatra sem biztos semmi, ami a panelekre van vetve.
A sztorit éppen ezért szinte lehetetlen felvázolni, pláne spoilerek nélkül. Egy meggyötört, disszociatív személyiségzavarban szenvedő egyén valóságérzékelése egyébként sem vehető készpénznek, de ebben a képregényben elmennek a falig: egy idő után a valóság és a fikció teljesen összefolyik.
Greg Smallwood karcos és baljós rajzai pedig egyértelműen e képregénycsokor leginkább művészi oldalát fitogtatja. Sem a rendhagyó történet, sem pedig az illusztrációk, de még a panelelrendezések sem akarnak feltétlenül konvencióknak megfeleni, ami egy ritka szerzői kincsről tanúskodik egy marveles közegben.
E Holdlovag füzet nem biztos, hogy a legjobb belépő azok számára, akik még csak ismerkednek a karakterrel, de ha nyitottak vagytok új dolgokra, és szeretnétek elszakadni a marveles komfortzónából, akkor tökéletes választás lehet.
További CoMix és képregényes tartalmakért kattintsatok ComicGeek rovatunkra!