A több különálló egységből álló filmek mindig hordoznak magukban némi kockázatot. Ha mondjuk egy triptichonban nem érnek össze a motívumok, felmerül a kérdés, hogy nem csupán három rövidfilmet láttunk-e egymás után. Ha viszont sikerül egy hullámhosszra hozni a részeket, az gyönyörű pillanatokat eredményezhet. És ahogy általában ez lenni szokott, a Csendes barát a két véglet között helyezkedik el ebből a szempontból. A három különböző korból származó szála ugyan érezhetően összeillik, de nem fonódik tökéletesen össze. Ezen kívül azonban egy kiváló filozofikus alkotás, amely olyan csendes és olyan bölcs is, mint főszereplője. Jó filmnek tartom az Árvát, de mégis sajnálom, hogy nem Enyedi Ildikó rendezését küldtük ringbe az Oscar-díjért.
„Suttogják a fák”
A Csendes barát tehát három különböző korban játszódik ugyanazon egyetem környezetében. 2020 elején Tony (Tony Leung Chiu-wai), a sikeres idegkutató vendégelőadóként érkezik a német campusra. A kisbabák agyműködésével foglalkozik, és kutatását az új helyszínen is folytatja. Azonban hamarosan lesújt a Covid, és az addig élettől pezsgő egyetem teljesen kiürül. Tony azonban ottragad, és itt kell magányosan karanténba vonulnia. Unalmas óráiban felfigyel Alice (Léa Seydoux) kutatásaira a növények kommunikációjáról és a környezetükre való reakciójáról, és elhatározza, hogy ő is részt vesz bennük.
Több, mint egy évszázaddal korábban Grete (Luna Wedler) az egyetem első női hallgatója. 1908 volt az első év, amikor engedélyezték nők jelentkezését, és ő volt az egyetlen, akinek sikeres volt a felvételije. Már az első perctől meg kell küzdenie az intézményes szexizmussal, az előítéletekkel és mostoha körülményekkel. Amikor kiteszik addigi szállásáról, egy fényképészműhelyben helyezkedik el. Miután megtanulta a szakma alapjait, botanikai tanulmányait a növények részletes lefényképezésével egészíti ki.
Az 1972-es diáktüntetések idején Hannes (Enzo Brumm) beleszeret a botanikát tanuló Gundulába. Ő maga eleinte ódzkodik a növényektől, de amikor megtudja, hogy Gundula egy muskátlin végez kísérleteket, felébred az érdeklődése. A lány végül őt bízza meg, hogy felügyelje a kísérletet, amíg elutazik. Hannes egyre jobban bevonódik feladatába, és rá kell jöjjön, hogy a növények tényleg reagálnak az ő jelenlétére.
Az egyetem parkjának közepén pedig a címszereplő, egy évszázados Ginkgo Biloba áll. Ő az, aki összeköti az évtizedeken átívelő történetet. Tűri az idők viharait, megfigyel mindent, reagál, talán gondolkozik is. És bár nem megy sehova, mégis a három másik protagionista közös sorsának a része. De mindeközben végtelenül magányos, csakúgy, mint a történelem különböző szegleteiben élő sorstársai.
Álmodnak-e a növények elektromos műszerekkel?
A Csendes barát tehát leginkább a növény és ember kapcsolatát helyezi a középpontba. Egyszerre szól tudományról, társadalomról és filozófiáról. Azt, hogy vajon gondolkodik-e a növény, nemcsak kísérleti eszközökkel közelíti meg, hanem érdekes kérdéseket is feltesz. Ha valóban van tudatuk, vagy legalábbis reagálnak a külső behatásokra, vajon mit gondolnak rólunk? És vajon nem kell-e megváltoztatni emiatt azt, ahogyan viszonyulunk hozzájuk? Lehet-e egy növény magányos, és válhatnak-e egymás társaivá egy emberrel? A Csendes barát egyértelműen utal rá, hogy igen, de nem próbálja ezt lenyomni a torkunkon. Helyette hagy egy rakás időt, hogy mindezen gondolkozzunk.
Mert azt érdemes jó előre leszögezni, hogy Enyedi Ildikó egy kifejezetten lassú filmet rendezett. A Csendes barát szűk két és fél órája alatt viszonylag kevés konkrét dolog történik. Helyette lassan hömpölyög a cselekmény, és van idő megélni az egyes pillanatokat, érzéseket. Ez egy kicsit álmodozó, elmélkedő, helyenként melankolikus alkotás, ahol az egyes szálak csak kiragadnak egy-egy szeletet a szereplőik életéből. Nincsenek lekerekítve, lezárva, csupán egy fejezetet láthatunk belőlük, amikor éppen szimbiózisban vannak a növényekkel. Így aki pörgős történetvezetésre és kerek történetívekre számít, az lehet, hogy csalódni fog.
A Csendes barát ráadásul az egyes szálakat is szabadszelleműen váltogatja. Van, amikor fél percet időzünk csak egy korban, máskor akár negyed órát egyhuzamban. De egyébként is nagyvonalú az ütemezés. Néha hónapok múlnak el egy melankolikus montázs alatt, máskor pedig a legtüzetesebb részletességgel nézhetünk végig hosszú dialógusokat. Enyedi Ildikó remek érzékkel emel ki részleteket és mos össze másokat, figyelve arra, hogy sose váljon igazán öncélúvá vagy lapossá a cselekmény.
Együtt, egyedül
Az egyes szálak egyébként remekek a saját jogukon is. Bár egy-két ponton sajnáltam, hogy nem kaptak valamivel egyértelműbb konklúziót, mindegyik úgy ér véget, hogy a legnyugtalanítóbb kérdések elvarrásra kerülnek. És remek látni, ahogy a különböző korokban más-más problémák mentén gondolkozhatunk magyánról és társaságról. Grete küzdelme az előítéletekkel egy fájdalmasan hosszú felvételi vizsgával kezdődik, ahol az öreg professzorok hozzáállását látva nem csoda, hogy ő volt az egyetlen, aki bekerült. De az összes szaktársa kinézi, megbámulja, és így érthető, hogy a saját útját kell járnia.
Hannes a reménytelen szerelemmel kell szembenézzen. Talán szimpatikus Gundulának, de ő inkább csak játszik vele. A kicsit introvertált srác nem illik bele a kilakuló hippikultúrába sem, ő ennél sokkal visszafogottabb. A muskátli gondozásában azonban ő is kivirágzik, és nemcsak azért, mert Gundula bízta rá a feladatot. Célt és egy különös, de értékes barátságot talál benne. Tony pedig egy mindannyiunknak ismerős magányt és izolációt él át a Covid alatt. Az egész campuson rajta kívül csak egy goromba gondnok él. Nem szólnak egymáshoz, már csak a nyelvi akadályok miatt sem, és a gondnok nem is nézi jó szemmel a számára furcsa kísérleteket, és időnként szabotálja is.
Az egyedüllét tehát mindhárom történetet átszövi, de mégis a barátság és az őszinte emberi kapcsolatok, amelyek a csúcspontot jelentik. Egy-egy kibékülés, magyányos lelkek kedvessége egymás iránt, ezek azok az őszinte és gyönyörű pillanatok, amelyek feldobják az elszigeteltség gyakran szintén elragadó pillanatait. És mindennek közepén ott van a Gingko Biloba, aki közülük talán a legmagányosabb, és akin mégis lehet segíteni. Az óriási fa egyébként szintén egy valódi főszereplő. Nemcsak ott van a jelenetek jó részében, de a belső rezgéseit, a gyökerei mozgását is megfigyelhetjük, ahogy a maga módján tartja a kapcsolatot a külvilággal.
Az idő szépsége
Ugyanakkor ha ki kell emelni egy negatívumot, az lenne az, hogy nem mindhárom szál fonódik ugyanúgy a fa köré. Tony kapcsolódik hozzá a leginkább, Grete is viszonylag, de Hannes már jóval kevésbé. Emiatt pedig a közös pontokból sincs annyi, mint lehetne. Persze mindenhol ott vannak a növények, a tudomány, a társadalmi változások és magány, de ennél valami többre számítottam. Valami olyamsire, mint amikor a vége felé egy snittben egyszerre jelennek meg a szereplők a fa körül. Ez a kósza jelenet azonban minden jelentőség nélkül, gyorsan múlik el, így pedig a teljességérzet elmaradt. A befejezés fókusza végül teljesen a fára esett, amely szintén gyönyörű, de a lezárás így nem érződik „közösnek”.
Ezen kívül viszont nem lehet panasz a vizuális összefonódásokra. Fantasztikus áttűnéseket figyelhetünk meg, és így a film közben, ha csak egy-egy motívum által is, de egy koherens egységnek érződik a Csendes barát. Az operatőri munka egyébként is remek. A lassú snittek művészi igényességgel készültek, a lencsék előtt játszadozó fénysugarak, és más apró részletek az élet természetes, kis csodáit mutatják meg. És külön tetszett a három korra jellemző, eltérő színvilág. Grete története fekete-fehér, Hannesé kissé szemcsés és homályos, Tonyé pedig modern és éles. Sokszor ezáltal lehet megállapítani, éppen melyik szálon futunk, hiszen nem egyszer kimért természeti képekkel találkozunk elsőre. A képi világból eredő nyugalmat egyébként a szintén relaxáló, de mégis karakteres zene erősíti meg.
És mindehhez a színészi játék is elsőrangú. A szereposztás egyébként is különleges, ahogyan a közepesen ismert német színészek mellett olyan világsztárok jelennek meg, akikről nem gondolná az ember, hogy valaha egy vásznon fognak szerepelni. Ez Tony Leung Chiu-wai első európai filmje, és visszafogott, de fantasztikus alakítást nyújt. Léa Seydoux ugyan csak rövid szerepet kap, de mindig öröm viszontlátni. Enzo Brumm is egy kidolgozott és magával ragadó játékkal hozza közelebb Hannest, de a legkomolyabb teljesíményt talán Luna Wedler nyújtja. Kitűnően jeleníti meg a korát meghaladó, a teljes világgal szembeszállni kényszerülő egyetemistát. Nem csoda, hogy megkapta a legjobb fiatal színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat a Velencei filmfesztiválon.
Verdikt
A Csendes barát egy egészen különleges filmélmény. Nem történik benne sok minden, de ami mégis, annak jelentősége van. Lassan hömpölyög, néhol hosszan elidőz, de közben kell is a tér az általa elinduló magvas gondolatoknak. Egy megnyugtató, gyönyörű élmény, legyen szó a képi világról, a zenéről, a színészi játékról, vagy éppen a szimbiózisról különböző élőlények között. Talán lehetett volna még egy fokkal kerekebb vagy összefüggőbb, de így sem lehet okunk panaszra: Enyedi Ildikó egy igazán különleges, már-már meditatív alkotást készített. Egy olyat, ahol tudmány és művészet is kiegészíti és felemeli egymást.