A Final Fantasy szériával mindig hadilábon álltam. Egészen gyerekkoromtól kezdve jelen volt videojátékos életem perifériáin, de túl közel sosem kerültem hozzá. A játékokat 7-8 éves fejjel egyáltalán nem értettem, és a körökre osztott harcokért már akkor sem rajongtam.
Így hát sok-sok évvel később még mindig afféle mostohaként tekintettem a Final Fantasy-re, egészen a next gen epizódig (fura, hogy telik az idő. Idén már az Xbox Series X és a PS5 lesz a next gen). A Final Fantasy XV 2016-ban jelent meg, és egy ideig vacilláltam, hogy kipróbáljam, végül beadtam a derekam. Azt tudni kell, hogy halvány fogalmam sincs a számozás mögötti fekete mágiáról, nem tudom ki-kicsoda, és mi- mikor játszódik, főleg hogy miért.
A XV azonban hamar megfogott, és a gyakori wtf-pillanatok ellenére is egy maradandó, emlékezetes élménnyé formálta magát. Ezt követően nyitott szemmel figyeltem a sorozat életét, és mivel a közös konszenzus a legjobb résznek a hetediket tartja, így mindenképpen ki szerettem volna próbálni. Azonban ez azóta is elmaradt, már ami az eredetit illeti. Szóval itt álljon a coming out, soha nem játszottam az eredeti Final Fantasy VII-tel.
A remake gondolata viszont annál inkább felcsigázott. 3D grafika, valósidejű harcok, felturbózott látvány és más megközelítésben bemutatott sztorivezetés. Ezeket mind üdvözöltem, és a végére már elég komoly hájp járt át. Már csak arra voltam kíváncsi, mitől ilyen nagy kultusz a Final Fantasy VII.
[h]Cloud Strife, az Ex-SOLDIER[/h]
A történet főszereplője a szűkszavú, kimért és modoros Cloud, aki valaha SOLDIER volt. Ezeket az elit katonákat a Shinra cég képezte ki, így a mamutvállalat szolgálatában is álltak. Cloud azonban valamikor, valamiért kilépett a kötelékből, és zsoldosként dolgozott tovább. Így került összeköttetésbe az ökoterrorista Avalanche csoporttal, és lényegében innen indul kalandunk.
A Final Fantasy VII Remake története kimondottan zavaros és hemzseg a különböző szimbólumoktól. Ez nem csak a FF, hanem úgy istenigazából a japán játékok 99%-ára jellemző. Ahogy haladunk előre, apró információmorzsákat kapunk, és nekem a végére sem állt össze teljesen a kép.
Ahogy azt biztos sokan tudjátok, a remake sztori része nagyjából 30 óra alatt teljesíthető, de a maximalisták akár 70 órát is lazán beleölhetnek. Ez a 30 óra azonban az eredeti játék történetének nagyjából első 5 óráját öleli fel. Így nem kérdéses, hogy a fejlesztő Square Enix trilógiában gondolkodik (Peter Jackson meg valahol a háttérben elismerően csettint.). Ugyan egyfelől érezhetjük, hogy a pénzfa alapos megrázása a cél, legtöbbször jól sült el ez a fajta sztori-duzzasztás a remake során. Legalábbis eleinte.
[h]A generáció hagyatéka: időhúzások[/h]
Később viszont – nagyjából a játék felénél – már úgy éreztem, hogy ez nem más, mint olcsó időhúzás. Az elmúlt években párszor már említést tettem a direkt időhúzásra szánt játékmechanikai elemekről. Ezek csak arra jók, hogy ügyesen elfedjék a játék egyéb hiányosságait a tartalmat illetően. Ennek mintapéldái a közelmúltból a Red Dead Redemption 2 és az Assassin’s Creed Odyssey voltak. Noha e két cím sokaknak év játéka lett, és utóbbival én is bőven 100 óra fölött járok, a tényt én sem tagadom, hogy legtöbbször mondvacsinált időkitöltő tevékenységeket végeztem.
A FF VII Remake-en pedig érződik, hogy kicsit izzadságszagú lett mindez. A történet szépen adagol, a karakterek megnyílnak, a harcok komplexebbek lesznek, de a fő sztoriszálakat összekötő út gyakran nyögvenyelősre sikerült. A végére az utolsó néhány mellékküldetést már egyszerűen nem volt energiám végigülni, rohantam a végső etap felé.
[h]Mintha két külön stúdió készíette volna[/h]
Más aspektusában is érződik egyfajta ellentmondás, kettősség. A grafika és látvány az átvezetőkben lehengerlő, játék közben is határozottan meg vannak a maga pillanatai. Máskor pedig olyan érzésünk lehet, mintha visszautaztunk volna tíz évet. Egyes karakterek, textúrák, belső terek nagyon hanyagok, oda nem illőek, és szimplán hülyén néznek ki.
Az eredeti, újrakevert zenék is néha jól működnek, néha pedig a falat kapartam tőlük. Mint például, amikor az óriás robotkezek segítségével kellett átverekedni magunkat egy kényelmetlenül hosszú pályarészen. Az ottani repetitív, idegőrlő dallamok egész egyszerűen felnyomták bennem a pumpát. És egy valamit fogadjatok meg: meg se próbáljátok a játékot angol szinkronnal játszani. Egyszerűen förtelmes. Szavakat is nehéz találni arra, mennyire észbontóan gáz. Nagyjából az első óra után átállítottam japánra, és inkább hallgattam a nyelvre jellemző sikoltozásokat, hörgéseket és hangulatfestő őrjöngéseket, mint hogy egy perccel tovább elviseljem az angol hangokat.
A pályadizájn le sem tagadhatná, hogy a 90-es évekből érkezett. Minden tekintetben lineáris, a szűk folyosókat arénák váltják, ahol megküzdhetünk az aktuális boss-szal. Hiába a felturbózott látvány és egyéb mechanikák, alkalmasint úgy érezhetjük, hogy egy csőben haladunk előre.
[h]Egy lépés előre, kettő hátra[/h]
A sok újítás és változtatás között a valósidejű harc áll a legjobban a remake-nek. Így legalább dinamikusak lesznek csatáink, és még így is bőven szöszölhetünk, hiszen bármikor lelassítható az idő, ha parancsokat osztogathatunk társainknak. Partnereink között egy gombnyomással válthatunk, tovább erősítve a taktikát és a dinamikát.
De újabb zavart érezhetünk az erőben, ha megnézzük a nehézségi fokozatokat. Van egyfelől a classic, aminél gyakorlatilag irányítanunk sem kell a karaktereket harc közben, csak a skilleket, varázslatokat adhatjuk meg, mikor-mit használjanak.
Aztán jön az easy fokozat, ami igazából egy normál mód, bár néhol túl könnyűnek bizonyult. Egy csomó pályán elég, ha csak az alap támadásokat nyomogatjuk, amitől rettenet unalmas lehet az élmény. Máskor pedig rendes, kiegyensúlyozott harcokban lehet részünk, ahol oda kell figyelni, hogy milyen képességeket alkalmazunk.
Végül van a normal nehézség, ami közelről sem normal. Itt már az alap összecsapások is megizzaszthatják az embert. Állandóan variálni kell az alap és különleges támadások között, és ismerni kell kívül-belül a kurrens csapat tagjait.
Én easy-n vittem végig, hellyel-közzel kijelenthetem, hogy casual játékosok számára az idétlenül egyszerű részek mellett azért megfelelő kihívást nyújt.
Összességében tehát a Final Fantasy VII Remake egy elég jól sikerült újragondolása a nagynevű klasszikusnak. Habár a tősgyökeres rajongók biztosan találnak kivetnivalót, az egyszeri játékosok java élvezni fogja. A karakterek szerethetőek, a párbeszédek néha egészen giccsesek, máskor pedig életszagú érzelmeket tükröznek. De ahogy sok más is, ez is a japán játékok esszenciája.
A remake nem tökéletes, és a harmincórás gameplay sem teljesen indokolt. Rengeteg az időhúzás, sok a felesleges feladat és visszafelé caplatás, de a boss-harcok például nagyon hangulatosak. A történet, már amennyit értettem belőle rendben van, de érezhető, hogy korán el lett vágva. Ha szeretitek a zsánert, vagy a Final Fantasy-t, akkor ne hagyjátok ki, de ha távol áll tőletek az anime-hajú, hatalmas pallosos úriember, vagy utáljátok a jrpg-ket, nem ez fogja megkedveltetni veletek.
Cím: Final Fantasy VII Remake
Kiadó: Square Enix
Fejlesztő: Square Enix
Megjelenés éve: 2020
Műfaj: rpg, jrpg
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
