Dargay Attila a magyar rajzfilm egyik legkiemelkedőbb alakja, aki olyan klasszikusokat rendezett, mint a Vuk, a Szaffi, vagy személyes kedvencem, Az erdő kapitánya. Az ő filmjein nőttem fel, és hagyományosan esztétikus animációi sokkal közelebb állnak hozzám, mint például a szintén nagyszerű Jankovics Marcell munkái. A nagy rendező sajnos 2009-ben elhunyt, így már sosem készíthette el a Csongor és Tünde adaptációját, amelyhez már a 70-es évek óta készített rajzokat. De az ő kívánsága volt, hogy a megkezdett projektet befejezze az új generáció, és ez az óhaj most talált meghallgatásra.
Hiába Dargay tervei szerint készült el, volt bennem némi szkepticizmus a filmmel kapcsolatban. Vörösmarty eredeti műve kötelező olvasmányként sem volt a kedvencem, és felnőtt fejjel sem tudok rajongani érte. Értékelem szimbólumait és filozófiai értékeit, csodálom, ámde nem szeretem. Mivel egy narratívan megkérdőjelezhető mese és egy létkérdéseket taglaló jelképrendszer egyszerre, a két réteget sosem tudtam egyszerre megélni. A kettő közötti kontrasztot pedig csak növeli egy színpadi vagy filmes feldolgozás, és nehéz elkerülni, hogy valamelyik sík felül ne kerekedjen. A Csongor és Tünde rajzfilmváltozata is beleesik ebbe, és elsősorban egy gyerekmese kíván lenni, de nem is feledi el teljesen az eredeti mű gondolatvilágát.
„A nagy mindenség benne tükröződik”
A film rögtön egy gyönyörű gesztussal indít. A klasszikus történetet ugyanis egy fekete-fehér keretfilm fogja közre, amely Dargaynak állít emléket. A más stílusú, de elegáns főhajtás pedig hitelesen képviseli a Csongor és Tünde egészét. Ez egy tiszteletteljes, az eredeti alkotó előtt fejet hajtó rajzfilm. A legnagyobb műveihez ugyan nem ér fel, de egyáltalán nem is méltatlan hozzá.
A történet viszonylag hűségesen követi az eredeti művet. Csongor, a királyfi egy aranyalmát termő fához érkezik, ahova Tünde, a tündérlány is jár szolgájával, Ilmával. A két fiatal egymásba szeret, azonban a gonosz Mirigy ármánykodásának köszönhetően elszakadnak egymástól. Csongor ezután úta kel, hogy megtalálja Tündérhont, és ezzel együtt a boldogságot is. Vándorlásai ugyan nem szolgalelkűen követik Vörösmarty drámai költeményét, de a főbb szálak a helyükön lesznek. Felbukkan az oldalán a szolgálatába szegődő Balga, kereszteződnek útjaik az ördögfiókákkal, és a rengeteg átváltozás, félreértés sem marad el. Emellett bizonyos kulcsfontosságú motívumok, mint a hármas út is tiszteletüket teszik.
Azért lesz bőven, amit változtat az animációs film. A Csongor és Tünde időben is átrendeződik, például az Éj monológja jóval előbbre kerül, és egzisztenciális gondolatok helyett egy sokkal kézzel foghatóbb fenyegetést is ad, éjfélig hagyva időt Tündének, hogy újra Csongorra találjon. De a történet legeleje is kap egy kicsit több kontextust, láthatjuk, hogy Csongor honnan indul el, és hogy milyen álmok vezették el a varázslatos almafához.
„Halandó kézzel halhatatlanul”
Az ilyen bővítések egyébként bőven beleférnek, és egy kicsit kerekebbé is teszik a narratívát. Ahogy azzal sincs probléma, hogy bizonyos jelenetek jelentősen ki lettek színezve. A cél egyértelműen az volt, hogy a népmesei alapokból egy lendületes gyerekfilm szülessen, amely szórakoztató lehet egy kétszáz évvel az eredeti mű után élő gyereknek is. Ez a törekvés pedig maximálisan teljesült is, a jelenetek kifejezetten élvezhetőek, és az adalékok is csak egy-két ponton szaladtak meg. Az eredeti esszencia így megmaradt.
A figyelem elsősorban azért a mesés rétegre fordult. Ez pedig már annak idején sem volt feddhetetlen, de nem is a logikai kikezdhetetlenség volt a fő szempont. Ha valaki akar, könnyen fogást tud találni rajta, de ez nem az a történet, ahol érdemes turkálni a motivációkban és a jellemfejlődésekben. Ez egy kellemes, kedves mese, hűséges és szórakoztató figurákkal. Balga karaktere most is sok derűs pillanatot okoz, legyen szó a földi élvezetek hajszolásáról, vagy az Ilmával való csipkelődő kapcsolatukról. De a három ördögfit találták el igazán, akiknek a szerethető civakodása könnyen ellopja a show-t.
„De ifjúsága gyorsan elmúlik”
Ez viszont időnként vissza is tud ütni, pár jelenetben sikerült őket jócskán túlküldeni. Hasonlóan áll a szövegkönyv is. A verses, rímes párbeszédek a legtöbbször modernek, de mégis hitelesek, és nem mellesleg szórakoztatóak is. Rengeteg ötletes összecsengést és kreatív szójátékot kapunk, amelyek ugyan néha fárasztóak, de a felnőtteket is megnevettetik. Azért néhány kínrím, sőt, önrím is előfordul, a szellemeskedés pedig túlzásnak is érződhet, különösen a komolyabb pillanatokban.
Mert amíg maga a film egy lendületes, néha fergeteges gyerekmese, kellő igényességgel és szerethető karakterekkel, addig a mélyebb rétegeket siekrült parlagon hagyni. Az a szerencse, hogy a Csongor és Tünde legtöbb filozófiai gondolata magába a mű szerkezetébe van gravírozva, és az alapvetések megtartása mellett egyszerűen nem lehet elrontani őket. A hármas út is méltón lett megidézve, egyedül az Éj szerepe lett komolyan megkurtítva. Mégis a hangvétel annyira a mesés réteg felé tolódott el, hogy szinte fel sem tűnik egy másiknak a létezése. Így szinte lehetetlen a két illatot egyszerre magunkba szívni, és inkább csak arra emlékszünk, milyen vicces volt a medve, akire folyton rájárt a rúd. De amúgy tényleg.
„Ezer jelekkel tarkán s fényesen”
De már csak azért sem lehet haragudni a Csongor és Tündére, mert remekül néz ki. Dargay stílusa egyértelműen felismerhető benne, már csak a rókává változott Lédér miatt is. (Itt nem is tudták megállni, hogy egy jóval konkrétabb, kicsit elütő Vuk-utalást tegyenek). Mindenesetre a figurák kedvesek és igényesek, a hátterek gyönyörűek, az animáció pedig végig profi munka. És mindig jól esik látni, amikor mindezt klasszikus technikákkal érik el, a térhatás kedvéért is inkább több réteget, és nem kivirító CGI-t használva.
Aztán ott vannak a keretfilmben, vagy a hármas út világképeiben felbukkanó más stílusú beágyazások, amelyek szintén remekül festenek. A Csongor és Tünde magáénak tud néhány egészen parádésan mutató jelenetet, de a visszafogottabb pillanataiban sincs oka szégyenre. Talán Dargay legnagyobb klasszkusaihoz nem ér fel, de nem is lenne fair olyan alkotásokhoz hasonlítani, amelyeken már generációk nőttek fel, és emiatt érinthetetlen a státuszuk.
Mellé pedig a zene is kifejező, bár nem is igazán emlékezetes. De az mindenképpen szimpatikus volt, hogy a népi hangszerek ízlésesen jelennek meg, és nem uralják le úgy az összes betétet, mint például a Magyar népmesék-sorozatban. Azért van az a mennyiségű tárogató és doromb, amely már soknak érződik. De a hangzásnál járva nem feledkezhetünk meg a szinkronról sem, amely szintén fantasztikusan sikerült. A szereplőgárdából a Mirigyet játszó Menszátor Magdolnát és a Balga hangját adó Szabó Győzőt tudom kiemelni, de az ördögfiókák (Vida Péter, Geszti Péter és Csőre Gábor) is kitesznek magukért.
„És hol kezdve volt, ott vége lesz”
A Csongor és Tünde egy kedves, esztétikus animációs film, amely emellett több generációnak egyszerre lehet kicsit ismerős, kicsit új, de mindenképpen szórakoztató. Az alapműhöz is viszonylag hű, az irodalomtanároknak sem kell majd mélyen gyökeredző tévképzeteket kigyomlálni az érettségi előkészítőkön. És ami ennél is fontosabb, egy elegáns, szép emlékezés Dargayra, a magyar rajzfilmkészítés egyik legnagyobb mesterére. Hogy emellett elveszett némi fókusz a filozófiai rétegekről, és hogy nem ér fel teljesen a Vuk vagy a Szaffi szintjéig, belefér, a végeredmény így is méltó. Legutóbb talán a Kojot négy lelkénél tudtam ilyen tiszta örömmel kijönni egy államilag támogatott magyar filmről. Ebből is látszik, hogy ha valahova, hát az animációba kellene befeketetnie az NFI-nek, nem pedig milliárdos történelemhamisításokba.
A Csongor és Tünde április 17-től látható a mozikban.