Amikor bejelentették a The Dark Pictures Anthology-t, még lelkes voltam. A fél évente új horror-kaland az Until Dawn fejlesztőitől egy kecsegtető ígéret volt, még akkor is, ha az ütemterv nem volt igazán reális. Aztán a Man of Medan érkezésével nem csak az derült ki, hogy csak egy epizód érkezik esztendőnként, de az is, hogy a döcögősre sikerült rajt után a minőséggel szemben támasztott elvárásokból is érdemes visszavenni.
A Little Hope aztán mégis mutatta magán a fejlődés jeleit. Bár a tökéletestől még mindig nagyon messze volt, remek történetével, és minden fronton csiszoltabbá váló elemeivel felcsillantott némi reményt, hogy az antológia a fejlődés útjára lépett, és egyszer akár jó is lesz. Na de ezért nem lehet kis mintavétel alapján komoly következtetéseket levonni, mert a House of Ashes után nem az a kérdés, hogy folytatódik-e a sikerszéria, hanem az, hogy ami nem megy, azt vajon kell-e erőltetni.
[h]A háború két oldala [/h]
Egy aránylag hangulatos ókori prológus után egy izzadságszagúan macsó nyitányt kapunk. Az Irakban szolgáló amerikai katonák hangos zene mellett gyúrnak, arcoskodnak, a Tartózkodó kérelem szellemiségét nem sok ponton érintő stílusban udvarolnak női kollégáiknak, vagy tudományos értekezésbe bocsátkoznak egymás anyjának megbaszásáról. A túlcsorduló keménységből azért felszínre bukkan, hogy King hadnagy méregdrága radar-projektje egy földalatti komplexumot talált, amely akár Szaddam Huszein titkos vegyifegyver-raktára is lehet. Egy kisebb csapattal a helyszínre érkeznek, de ott csak egy iraki rajtaütést találnak. A legváratlanabb pillanatban aztán megnyílik alattuk a föld, és ősi akkád romok között kell küzdeniük a túlélésért, miután egy több ezer éves átok kerül ismét felszínre, elszabadítva a poklot az archaikus falak között. És ahogy ezt a sorozattól megszokhattuk, csak rajtunk áll, az öt főszereplőből ki éli túl a vérengzést.
Annyit mindenképpen a House of Ashes számlájára írnék, hogy a zavarba ejtő kezdés után megmutatja, hogy nem egy amerikai patrióta-eposz, sőt, a háború megviselő, tragikus oldalával is foglalkozik. Az öt főszereplő közül az egyik ráadásul iraki, Salim remek ellenpontot képez a félreértelmezett hazafiasságnak, és ő maga is vívódik, hiszen az őrültségig makacs parancsnoka a fia születésnapjáról rángatta el öngyilkossággal felérő akciójukra. Az amerikaiak közül Nick és Jason egy civil életébe kerülő incidenst próbálnak feldolgozni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, szóval elismerendő, hogy az érme mindkét oldala bemutatásra kerül. Persze a macsóság nem kerül ki a képletből, és a hősi bajtársiasság is központi szerepet kap, mindezt enyhén B-filmes köntösben.
[h] Baltával faragva [/h]
Hogy ez utóbbi kinek probléma, és kinek nem, az egyéni megítélés kérdése, de a történet jelentősen megsínyli a kifinomultság csaknem teljes hiányát. Mert ez nem csak néhány 80-as éveket idéző magánakciót, vagy folyamatosan dörgő fegyvereket jelent (ezeknek még meg is van a bája), de bántóan ostoba és kínos jeleneteket is. Különösen a parancsnok és felesége vergődése okozott fizikai fájdalmat, ahogy Kulcsár Edináékhoz hasonló hitelességgel és hatékonysággal próbálják kezelni házasságuk válságát. Szegény szereplőknek néha olyan abszurd mondatokat adnak a szájukba, hogy a Steven Seagal-életmű is felértékelődik tőle.
Meg az sem segít, hogy ennek az epizódnak is (az elsőhöz hasonlóan) inkább cselekménye van, mint története. Támadnak az irakiak vagy a szörnyek, felrobbannak vagy leomlanak dolgok, a lényeg, hogy legyen indok, miért teszik meg szereplőink a harmadik Hamilton-kört is ugyanazon pár terem között, miközben több tárnyi ólmot lőnek ki minden második jelenetben. Nagyjából egy óra után már nem is árul zsákbamacskát a House of Ashes, pontosan tudjuk, ki és hogyan támad hőseinkre, így aztán a misztikum is mehet a kukába, és a fináléra is csak néhány érdekesebb információ jut. Igazán nagy fordulatra pedig kár számítani, pláne, hogy miután átverekedtük magunkat a játék első felén, már csak maximum a körülmények lesznek kérdésesek.
[h] Mondd, te kit választanál? [/h]
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy a sorozat történetében először sikerült két szimpatikus és emberi karaktert is csomagolni az átlagos slasher-készlethez. Salim és Jason nagyon eltérő személyiségek, de határozottan jó tesz nekik, hogy sok időt töltenek közösen a vásznon. Náluk némi karakterfejlődés is felismerhető, így kettejük sorsa mindvégig foglalkoztatott. Sajnos a többiek hozzák a megszokott színvonalat, és borzasztó zavaró és idegesítő szereplők lennének, ha megugranák az ingerküszöböt. Nick, Rachel és Kay szerelmi háromszöge pedig olyan érdektelen és kellemetlen, hogy egy szappanopera is kivetné magából.
Így a probléma, hogy nem kötődünk eléggé a karakterekhez, és így a sorsukat eldöntő választásaink messze nem ütnek akkorát, itt is megjelenik. Pedig döntések terén most is a nehézlovassággal vonult ki a Supermassive Games, és az eddigiekhez képest is több helyzetben leszünk élet és halál urai. Választásaink következményével pedig látszólag könyörtelenül szembesít is a House of Ashes, számtalan módon hullhatnak a fejek – igaz, csak azoké, akiknek nem kell szinte kötelező módon elérniük a finálét. A nagy események ugyanis szinte mind az utolsó fejezetre koncentrálódnak, és egy esetleges második végigjátszásnál nagyon sokat elvesz a feszültségből a tudat, hogy legjobb igyekezetünk ellenére se tudnánk elveszteni egy adott karaktert. Persze cserébe a tetőpont valóban intenzív, szusszanni is alig hagyja az embert, így az utolsó percekre képes volt visszanyerni magának a játék.
Azért nem minden döntésünk lesz látványos, a válaszopcióinkkal ugyanis a szereplők közötti kapcsolatot, és egyéni tulajdonságaikat is befolyásolhatjuk. Mindez apróságokban valóban nyomot hagy, és mindig örülök, ha a fejlesztők odafigyelnek a részletekre, de szokás szerint a viszonyrendszernek nagyobb a füstje, mint a lángja. Lényegi pontokon szinte nem is számít, mennyire rühellik egymást osztagunk tagjai, és a harmadik részre sem sikerült elérni, hogy rendes visszajelzést kapjunk arról, mely eseményeket befolyásoltuk a kapcsolati hálóval. Így utánanézés (vagy a játék élvezeti értékén messze túlmutató kísérletezés) nélkül sosem tudom meg, megérte-e kínosan vigyázni az NPC-k érzéseire.
[h] Már a narrátort sem érdekli [/h]
És akkor még nem is szóltam arról, hogy milyen kaotikus mélységekbe képes gyűrűzni a játék dramaturgiája. Nem elég, hogy a játszható karakterek számtalan helyen haraphatnak fűbe, de magunkkal cipelünk néhány mellékszereplőt is, akiket akár valószínűtlenül hosszú ideig is életben tarthatunk. A jelenetek többsége azonban erre nincs felkészülve, és ilyenkor akár fél órákra eltűnnek, mint a kámfor, és senki nem foglalkozik velük. Főbb szereplők is elszublimálnak jelenetekből, vagy a többiek közös tudatából elhalálozás után. A srácok olyan természetességgel térnek napirendre bajtársaik vagy életük szerelme elvesztése felett, mintha arról lenne szó, hogy Orosz Gyuri ezúttal kettővel több rasszista viccet fog elmondani Showder Klubban.
Ha pedig a karakterek sem tudnak lépést tartani a dübörgő cselekménnyel, akkor nem csoda, ha a játékos is elbizonytalanodik, hogy kedvenc tengerészgyalogosa hol a búbánatban van éppen. Ebből a nem mindennapi hullámvasútból pedig a mesélő szerepét ellátó kurátor is alig ment ki minket. Ritkábban bukkan fel, és ugyanazokat a sorokat szajkózza, amelyek az első epizódban még hatásosak voltak, de két évvel később már jóval nehezebben ragadják meg a figyelmet. Kár érte, mert így is van valami megkapó a mindentudó, cinikus figurában, legközelebb illene őt jobban kiaknázni.
[h] Bevetés közben [/h]
Mindezzel együtt a House of Ashes egy izgalmas szörnyes akciófilm, a jelenetek rendezésével nem volt kifogásom, és többnyire lekötöttek az összecsapások is. Csak kár, hogy ez az alkotás elvileg a horrorjáték kategóriában indul, mert itt sem félni nem fogunk, sem sokat játszani. Valahol fél távnál kezdtem el mereszteni a szemeimet, amikor a második tízperces összefüggő akciójelenet közepén egy fél órán belül mindössze másodszorra kellett a kontrollerhez nyúljak. Itt gond nélkül mehetnek a vég nélküli lövöldözések, a játékos pedig alig jut szóhoz.
Mondjuk ez utóbbinak nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Egyrészt abszurd, hogy csak asszisztálunk a tűzijátékhoz, miközben állandóan ropognak a puskák, másrészt viszont az irányítás megszerzésekor sem lesz felhőtlen a szórakozás. Nem tudom, hogy a hangulat hiánya teszi, vagy az alapból is lapos, de így harmadszorra már még jobban megfáradt kalandjátékos mechanikák, de a szokásosnál is kevésbé élveztem az alig érdekes és félig korrekten prezentált feljegyzések és megvizsgálható tárgyak vadászatát. Kivételnek ott vannak a még mindig zseniális, lehetséges kimeneteleket megmutató képek, vagy egy múlt századi régészexpedíció sorsáról beszámoló naplósorozat, de még így is a lineáris séták lesznek a legjobbak, ott legalább néha sikerül fenntartani a feszültséget.
Az irányítás annyiban fejlődött, hogy a fix nézeteket végre sikerült magunk mögött hagynunk, de mielőtt küldenénk a virágot az öltözőbe, érdemes megemlékezni arról, hogy a kamera mozgatása így is jelentősen lassabb a megszokottnál. Ez szűk területeken kellemetlen, és egér-billentyűzettel még sikerült is egy-egy adott szögbe beakasztani. Nem tudom, hogy miért félnek a fejlesztők a hagyományos TPS-irányítástól, mint Todd Howard a hazugságvizsgálóktól, de ha már a filmes hatás úgyis kimerül annyiban, hogy alig van a kezünkben a kontroll, akkor azok a pillanatok lehetnének élvezetesek.
Ellenben a QTE-k már inkább visszafelé tettek meg egy lépést. A Little Hope páratlanul egyensúlyozott az izgalmas, de mégsem véletlenszerű között, ügyelve arra, hogy sose legyen se bosszantó, se kiszámítható. Sajnos a House of Ashes visszatért a meglepetés erejéhez, pedig amikor több QTE-t használ egymás után, és inkább intenzív akar lenni, mint váratlan, akkor sokkal hatásosabb. A hirtelen felbukkanó gombok tolerálhatóbbak, mint az első részben, de élmény szinten meg sem közelítik például a szívverés ritmusát követő minijátékot, vagy az alapfelállásnak megfelelően megszaporodott célzós szekciókat. Bármennyire nem szeretem ezeket a mechanikákat, meg kell hagyni, hogy a finálét eltöltötték adrenalinnal, és ott a karakterek sűrű váltogatása is adott egy dinamikát az eseményeknek.
[h] “A háború is csúnya, és a megmikrózott kefir se szép” [/h]
Egy élvezetes akciófilmhez jó látvány is dukál, és itt alapvetően nincs is miért szégyenkeznie a House of Ashesnek. Bár a felszínen játszódó jelenetek messze vannak a meggyőzőtől, a mélyben már sokkal pofásabb a megjelenés. Itt a remek bevilágítás és a sötétség jótékony takarása elfedi a hibákat, és kiemeli a grafika erősségeit, ezáltal kifejezetten kellemes ránézni a játékra. A színekkel, árnyékokkal még kreatívabb beállításokat is bevállaltak a fejlesztők, az átvezető videókat pedig korrekt filmes eszközök támogatják. Egyedül az arcok lemodellezésével és a mimikával volt bajom. Itt valami nagyon félrecsúszott, mert például szegény Rachel úgy néz ki, mint Vin Diesel, csak hajjal, és ezen a kényelmetlenül természetellenes arckifejezések sem segítenek.
Ellenben a szinkronhangok profin végezték a munkájukat, és hozzák a szériára jellemző magas színvonalat, a színészek a számtalan lehetséges jelenet között is végig természetesen és következetesen tudták hozni az alakításukat, és ez a szinkronrendező érdeme is. A hangkeverés is rendben van, az akciójelenetek technikai értelemben kifogástalanok. Sajnos azonban a zenei anyagból alig maradt meg valami, többnyire a tipikus feszültségkeltő aláfestésről van szó, egyedül a főcímdal emelkedik ebből ki valamennyire, de az is már harmadik epizódja ugyanaz.
[h] Váltóhorror [/h]
Nagyon beleszálltam a House of Ashesbe, pedig a vele eltöltött idő nem volt negatív élmény. A sok hiba mellett ugyanis ez még mindig egy technikailag minőségi, többnyire izgalmas thriller, amelyet nem mellesleg multiplayerben is játszhatunk. A kapott játékmódok a korábbról megszokottak. A Shared Story-ban egy ismerősünkkel vállvetve küzdhetünk a túlélésért, párhuzamosan irányítva egy-egy karaktert. Ez tipikusan nem egy első végijátszásra van tervezve, hiszen az események egy részéről lemaradunk töltelékjelenetekért cserébe, és az elérhetőségével továbbra is vannak bajok. Tudom, nem mindenkinél probléma, hogy az ismerősei nem ruháztak be a legújabb Dark Pictures-részre, és Friend’s Pass is jön majd egyszer, de sokat lendítene a játékmódon, ha mondjuk az utóbbi funkció már megjelenéskor elérhető lenne.
A Movie Night esetén ez nem gond, hiszen itt a haverokkal felváltva lehet irányítani a karaktereket. A játék mindig szól, ha eljött a váltás ideje, a fejezetek végén rövid összefoglalót ad a teljesítményünkről, és ezzel ennyi is a hozzáadott érték. És mégis, a House of Ashes így a legszórakoztatóbb, hogy nevethetünk mások döntésein, együtt kereshetjük a gyűjthető titkos tárgyakat, vagy kézről kézre adjuk a kontrollert egy izzasztó akciójelenet alatt. Szóval megvan a lehetőség a remek szórakozásra, csak egy jó társaság kell hozzá. Mert haverokkal még a villanypásztorra hugyozás is szórakoztató, de ahogy eddig is, ez nem igazán a játék érdeme. Na de ki tudja, hátha a jövőre érkező évadzáró a saját jogán is kivívja a tiszteletet.
Cím: The Dark Pictures Anthology: House of Ashes
Kiadó: Bandai Namco
Fejlesztő: Supermassive Games
Megjelenés dátuma: 2021. október 22.
Műfaj: horror, kalandjáték