A Man of Medan-ra nagy feladat hárul, hiszen egy antológia bevezetése a célja. A szinte filmszerű körítés és az érdekes alapfelállás adott, lássuk, valóban a horror-rajongók álmáról van-e szó!
A cikk eredetileg a leet.hu-n jelent meg 2019 szeptemberében.
Itt az ősz, és az iskola kezdetével együtt az ilyenkor szokásos dömping is kezdetét veszi, már ami a játék-megjelenéseket illeti. Azonban mielőtt belevetnénk magunkat az élvezetekbe, vessünk egy pillantást a nyár egyik utolsó képviselőjére, a The Dark Pictures című horror-antológia első darabjára, a Man of Medan-ra.
Mivel egyaránt kedvelem a horrort és a történetalapú játékokat, a bejelentés óta vártam a megjelenést. Mivel a fejlesztőcsapat az a Supermassive Games, amelyik az Until Dawn-t is letette az asztalra, eleinte az elvárásaim is viszonylag magasan voltak. Ugyanakkor nem mondom, hogy nem voltak itt-ott intő jelek, amelyek alapján talán lejjebb ereszthettem volna azt a bizonyos lécet. Egyrészt, a fejlesztők 2015 óta megjelent játékai finoman szólva sem lettek klasszikusok, még az egyetlen nagyobb projektjük, az érdekes koncepcióra építő Hidden Agenda sem. A játék mindemellett 16-os besorolást kapott, ami igencsak nyomot hagyhat egy horror-játékon, és a 30 Eurós árcímke is egy szerényebb végeredményt sejtetett (ez már a Wolfenstein: Youngblood esetében is hatékony vészcsengő volt). Az a kár, hogy a Man of Medan talán még ennyit sem ér.
[h] Nyaralni visz az álomhajó [/h]
A játék intrójában egy amerikai hadihajót láthatunk, ahol egy titokzatos gáz szivárgása után elszabadul a káosz, aminek következtében az egész legénység meghal. Jó pár évtizeddel később egy csapatnyi fiatal indul búvárkodni a nyílt óceánra, és egy csapat kalózzal való összetűzést követően ezen a hajón kötnek ki. Alex, Brad, Julia, Conrad és Fliss ezután már nem csak a tengeri rablók miatt aggódhat, de azért is, mert a titokzatos gáz még mindig ott lappang, hogy megfertőzze az elméjüket, és a legsötétebb félelmeikkel szembesüljenek.
Azt már az első pillanatoktól kezdve láthatjuk, hogy a grafikával nem lesznek problémák. A látvány következetes és gyönyörű: legyen szó az arcokról, a környezeti elemekről, a bevilágításról vagy az effektekről. Egy-két textúra azért kilóg a sorból, mint Csubakka a szépségkirálynő-választásról, de azért alapvetően a technikai rész is rendben van. Bár konzolon elvileg voltak teljesítmény-problémák, nekem PC-n stabilan futott, pedig nem a paksi atomerőműre kötöttem rá a VGA-kábelt. Egyedül az animációk problémások, például az arcmimika nem mindig természetes (igaz, azért Mass Effect Andromeda-szintig nem süllyednek).
A szépen megtervezett látványvilágon túl a hangzásvilág is elősegíti a filmes élményt. Bár a pocsék mimika komoly érvágás egy hasonló játékban, legalább a szinkronra nem lehet panasz, profi munka lett. A zörejek, morajok pedig az aláfestő zenékkel együtt remekül hozzák létre a megfelelő atmoszférát, ezzel teljessé téve az audiovizuális élményt.
[h] Apró kényelmetlenségek [/h]
A külcsínt tekintve tehát majdnem minden adott a sikerhez, ehhez már csak egy épkézláb történetet, és egy olyan játékmenetet kellene találni, amelyik megfelelően szolgálja ki a megteremtett hangulatot. A baj csak az, hogy a Man of Medan ezekkel a kvalitásokkal már jóval kevésbé rendelkezik. Kezdetnek ott van az irányítás. Én értem, hogy a filmes hatást szolgálják a fix kameraállások, de engem az egészségesnél jobban emlékeztettek az első Resident Evil-játékokra. Azok pedig lássuk be, nem éppen a korszerű irányvonalat képviselik. Azért a kicsit nagyobb besétálható termeknek és a folyékony átkötéseknek köszönhetően nem annyira érződik korlátozottnak a mozgásterünk, mint egy Telltale-játéknál, de ez hadd ne legyen teljesítmény. A karakterek irányítása sajnos még kontrollerrel is nehézkes, egér-billentyűzet kombóval pedig csak mazochistáknak ajánlom.
A meglehetősen felszínes játékmenet egyébként kimerül néhány, többnyire érdektelen tárgy megvizsgálásában, döntések meghozásában és persze a Quick Time Eventek is itt vannak, mindannyiunk örömére. Őszintén szólva én utálom a QTE-ket, de el tudom fogadni a jelenlétüket, amennyiben megfelelően vannak felépítve. A Man of Medan esetében például a szívdobogás ütemére végzett ritmusjáték még egészen tetszett, és nem egyszer dobogott tőle a torkomban a szívem. Ugyanakkor ez nem mondható el a legintenzívebb pillanatokban felbukkanó gombnyomásokról vagy püfölésekről, amelyek kifejezetten frusztrálók tudnak lenni, különösen, hogy mennyi minden múlik rajtuk. Nem azt mondom, hogy ezeknek a minijátékoknak súlytalannak kellene lenniük, de lehetnének kevésbé váratlanok vagy idegesítők.
[h] Izgalmas, nem félelmetes [/h]
Még az a szerencse, hogy a játékmenet sekélységét kárpótolja a kiváló hangulat. Az elhagyatott fémóriás belsejében egészen különleges atmoszféra uralkodik, és ha mindehhez hozzáadjuk a meglepően izgalmas cselekményt, egy rendkívül hatásos egyveleget kapunk. A Man of Medan szinte végig fenntartja a feszültséget, ami meglehetősen dicséretes, és számtalan intenzív pillanattal lehetünk gazdagabbak.
Ugyanakkor az izgalmakon túl csak némi ijesztgetést kapunk. Ezek időnként ugyan működnek, de azért nem kell majd gyakran pelenkát cserélnünk. A játék egésze pedig nagyjából annyira félelmetes, mint egy Micimackó-epizód, és a 16-os besorolás miatt a gore-nak is lőttek. Szóval igazából kár valódi horror-játékként tekinteni a Man of Medan-ra, sokkal inkább nevezném thrillernek. Ha pedig félni nem tudunk, és igazán emlékezetes pillanatokkal sem vagyunk ellátva, akkor nehéz elkerülni, hogy az élmény olyan gyorsan menjen át rajtunk, mint egy hasmenés. A befejezés után nem marad velünk semmi. Pedig lettek volna lehetőségek bőven, például izgalmas ötlet, hogy minden szereplő a saját félelmeivel néz szembe. A lehetőség viszont itt sem lett igazán kihasználva: mindössze Conrad esetében éreztem, hogy a belső utazása összhangban van a személyiségével.
[h] Az elveszett cirkáló [/h]
Aztán ennek lehet, hogy csak az az oka, hogy egy önérzetesebb lombszívónak több személyisége van, mint ezeknek a szereplőknek. Hiába vannak egészen jól megírt soraik (furcsa kivételek persze vannak), és hiába adják át azokat jól a színészek, ha a karakterek nincsenek kellően felépítve. És ha nincs személyiség, akkor személyiség-fejlődés sincs (ahogy az ősi skandináv mondás is tartja), ezáltal pedig el is lehet felejteni, hogy komolyan aggódjunk a horror-hagyományoknak megfelelően Darwin-díjas hőseinkért. Amikor az a karakter a legszimpatikusabb, akinek talán a legtaszítóbbnak kellene lennie, akkor tudni lehet, hogy baj van.
A történet legnagyobb hibája ugyanakkor, hogy a nagy központi kérdés, a megválaszolandó talány egyszerűen érdektelen. Igazán nagy csavar nincsen, és apró érdekességből is csak egy pár akad. A misztikum sincs megfelelően felépítve. Míg máshol szépen lassan adagolva kapjuk az izgalmas információkat, itt a feljegyzések többségénél egy telefonkönyv is érdekesebb. A maradék kevésből pedig azonnal kiderül a nagy titok, hiszen a hatalmas rácsodálkozás pillanatában nagyjából egy összetett mondattal vagyunk előrébb, mint az intró befejeztével.
Aztán az sem éppen kellemes, hogy a sztori borzasztóan behatároltnak hat: egyetlen helyszínt kapunk (ha a kis csónakunkat nem számoljuk), és a megmenekülés leghatékonyabb módja is azonnal látszik előttünk. A játékidő maradék része pedig fejveszett rohangálással telik, de olyannyira, hogy ez lesz a Kengyelfutó Gyalogkakukk kedvenc játéka. Ha utólag visszagondolok, a Man of Medan egy káosznak tűnik, amelynek inkább cselekménye volt, mint története.
[h] Tengeri pillangó-hatás [/h]
Ez persze nem jelenti azt, hogy a szereplők ne kerülnének állandóan életveszélybe, így a mi választásainknak is fontos szerepe lesz. Ebben a játékban több lesz a döntés, mint egy dömper-találkozón, ami nem is baj, hiszen ezúttal tényleg jó munkát végeztek a készítők. A párbeszédek során egy „morális iránytű” alapján választhatunk, hogy a fejünkre, vagy a szívünkre hallgatunk, és ezáltal hogyan válaszolunk, míg néhány ponton cselekvésekkel kapcsolatos döntéseket kell hoznunk. Ezek alapján pedig akár az első órában kinyírhatunk rögtön két karaktert, és a későbbiekben is elképesztő módon befolyásolhatjuk a sztori alakulását. Természetesen minden karakter életéről és haláláról rendelkezhetünk, de a kis részletekben is rengeteg különbség figyelhető meg, ha máshogy játszunk. Ha ennek a képlékenységnek tudjuk be a történet jellegtelenségét, máris valamivel megbocsáthatóbb a helyzet, hiszen kellett a mozgástér a következmények szabad megtapasztalásához.
Az is tetszett, hogy a döntések nem teljesen vakon történnek, hiszen a pályákon szétszórt képekkel interakcióba lépve egy-egy rövid jelenetet láthatunk egy lehetséges jövőből, ezáltal bizonyos veszélyre hívva fel a figyelmünket. A karakterek közötti viszonyrendszer viszont annál kevésbé hasznos, igazából semmi hatása nincsen, egy-két részleten változtat csak.
Aztán az is lehet, hogy csak a játékidő volt túl kevés ennek a funkciónak a kibontásához. A végigjátszás ugyanis nem több, mint 4 órát vesz igénybe, amely egyébként nagyjából fele annyi a jóval kidolgozottabb és érdekesebb Until Dawn-hoz képest. Ennek a rövidségnek pedig betudható a Man of Medan számos hibája: a karakterépítés elmaradása, a kevés helyszín, vagy éppen az, hogy az egész játék borzasztóan korlátosnak érződik. Az Until Dawn egy kissé hendikepes kistestvérével állunk szemben, amit még a döntések ellenére sem érdemes kettőnél többször végigjátszani.
[h]Közösségi horror [/h]
A tartalom hiányát próbálja orvosolni a kapott két többjátékos mód, felemás eredménnyel. A „shared story” módban egy barátunkkal vághatunk neki a kalandnak, párhuzamosan játszva egy-egy karaktert. Ennek köszönhetően néhány új jelenettel és érdekességgel is gazdagodhatunk, és mivel a két játékos a döntéseivel egymásra is hatással van, mindenképpen hozzáadhat az élményhez. Ugyanakkor okozhat némi problémát, hogy ez csakis azokkal elérhető, akik ismerőseink az adott platformon. Nincs matchmaking, nincs az új Wolfenstein „buddy pass”-ához hasonló rendszer, sem bármilyen olyan funkció, amely segítené egy játékpartner fellelését. Ez ugye csak azért probléma, mert ez a játék messze nem lett akkora sláger, hogy minden baráti társaságban garantáltan legyen még egy ember, akinek megvan.
Ebbe a problémába ugyanakkor nem ütközünk bele a „movie night” módban. Ennek az alapvetése, hogy a haverokkal a kanapén ülve, a kontrollert egymásnak átadva haladunk végig a cselekményen. Ehhez a játék által hozzáadott tartalom mindössze annyi, hogy figyelmeztetést kapunk, ha az általunk választott karakter következik, és át kell adni a játékvezérlőt. Emellett minden fejezet végén értékelik is az egyéni teljesítményünket, de ez még mindig elég sovány egy teljes játékmódhoz. Persze haverokkal, versengve minden szórakoztatóbb, de ne feledjük, itt minden adalék élmény csupán a társaság érdeme.