Nem gondolom, hogy a Supermassive Games a kreativitás védóbástyája lenne. Szinte minden játékuk megfeleltethető ugyanannak a sablonnak. Egy csapat áldozatjelöltet próbálunk megmenteni (vagy éppen elveszteni, vérmérséklet szerint) a horror különböző szubzsánerei között. (Amikor mégsem, akkor is azt kívántam, bárcsak maradtak volna a kaptafánál – lásd Little Nighmares III). Ez különösen igaz a Dark Pictures-antológiára, ahol a műfaji egyezőségen túl más stílusjegyek is ismétlődnek. Legyen szó az iszogatós estékre kitalált forgóajtószerű multiplayerről, a lélegzetvisszatartós QTE-kről (és ez most szó szerint, nem bókként értendő) vagy a döntési helyzetekbe bepillantást engedő „látomásokról”. Az első évad darabjai lényegében ugyanazok a játékok voltak, más környezetben és történet mellett.
Nem is csoda, hogy szinte évente meg tudott jelenni egy (és még ez is a tervezett tempó alatt volt, amely szerint minden szemeszter egy új epizódot hozott volna). Ehhez képest a második évadig három és fél év telt el, így a levegőben volt a változás szele. És be kell látni, volt is miért újragondolni az alapvetéseket. Az első négy epizód is bőven elég volt ahhoz, hogy a recept megfáradjon, pláne, hogy a stúdió többi munkája sem fiatalított rajta. Közben arra is figyelni kellett, hogy az identitását se veszítse el az antológia: aki a baráti slasher-estékért van itt, az nem feltétlenül fog rajongani egy új Amnesia-utánzatért. Ennyi idő és jó pár csúszás után viszont úgy tűnik a Supermassive sikerrel járt. A Directive 8020 valóban elindult a megújulás útján, de közben ismerős is maradt. Nemcsak a visszatérő védjegyek, de a mindent átható középszerűség miatt is.
8020: Űrodüsszeia
A prológus például az antológia hagyományainak megfelelően zajlik. Kapunk két feláldozható karaktert, akik nem élik meg a hajnalt, hogy egyszerre szolgáljanak expozícióként és tutorialként. Ezúttal a Cassiopeia űrhajó két alvás-technikusával találkozhatunk. Ők azok, akik a legénység hibernációja alatt vigyázák az álmukat, összesen négy évig. Az út már a vége felé tart, órákon belül megérkeznek Tau Ceti f-re, egy élet jeleit mutató távoli planétára. A Cassiopeia feladata az, hogy felderítésbe kezdjen, amíg a bolygóra leszálló, utánuk érkező Andromeda megérkezik. A hosszú virrasztás azonban kellemetlen hajnalt hoz. A hajóba egy aszteroida csapódik, a két technikus tehát nekilát felderíteni, pontosan milyen károk keletkeztek.
A látszólagos rutin karbantartás pedig rémálomba torkollik. A keletkezett krátert ugyan sikerül lezárni, annak mélyén egy furcsa szerves anyag kezd el terjedni. A két technikus egyike ráadásul begolyózik, és társa életére tör. Amikor a legénység nem sokkal később felébred, egy rejtély közepén találja magát. Nincs fogadóbizottság, a furcsa trutyi egyre csak terjed a fedélzeten, és nem sokkal később még egy kényszerleszállást is végre kell hajtsanak a különös bolygón. Minden hidegvérükre szükség lesz, hogy életben maradjanak, azonban az űrhorror ritkán a higgadtság melegágya. A legnehezebb pedig az lesz, hogy egy idő után már egymásban sem bízhatnak meg.
A felütés nem is eredeti és nem is kecsegtet sokkal, de hamarosan szépen kinyílik a történet. A Directive 8020 előszeretettel kölcsönöz olyan klasszikusoktól, mint az Alien vagy A dolog, de legalább ügyesen másolja le a házi feladatukat – legalábbis egy darabig. Hiába vannak előre megsejthető fordulatok, a misztikum sosem veszik el a levegőből. Ennek az az oka, hogy egy-egy rejtéllyel kapcsolatban sosem maradunk huzamosabb ideig a ködben. Egy-két fejezeten belül megkapjuk a választ, igaz, egy új kérdéssel, talánnyal társítva. És a bizalmatlanság sem csak a kozmikus rettenet miatt érthető, hanem az eltérő motivációk és gyanús körülmények miatt sem.
Ne lapozz előre a könyvben!
A Directive 8020 tehát különösebb nehézség nélkül leköt a maga 6-8 órás játékidejére. Papíron van időnk belehelyezkedni a szituációba, megismerni a küldetés fontosságát a pusztuló Föld miatt, és a legénységgel is van idő kicsit összerázódni. Érdekes periódus, amikor a prológus után azt hisszük, többet tudunk a most ébredt legénységnél, hogy aztán kiderüljön, testületileg voltunk vakon. És remek érzés volt látni, hogy a felismerés-hullámvasút bármelyik ívén próbálják kiaknázni a lehetőségeket. Ahogy az is egy bölcs döntés volt, hogy a végső nagy leleplezést nem az utolsó pillanatra tartogatták. Tanulva a Little Hope hibájából, hagyják, hogy a fináléban te döntsd el, miként befolyásol a fordulat.
Látszólag tehát minden a helyén van egy kitűnő popcorn-horrorhoz, sőt, adott esetben egy valódi borzongáshoz. A részletekben azonban sok minden elcsúszik. Az egyik gond az ütemezéssel van. Az egymásra épülő csavarok és titkok miatt időrendben csak nagyon későn jönnek el a valóban intenzív jelenetek. Ezt azzal próbálták feloldani, hogy a Directive 8020 minden egyes fejezete elejére kapunk egy előretekintést. Ezzel csak az a baj, hogy komoly károkat okoz a gondosan felépített rejtélyeknek. Hiába nincs ellőve a konkrét csavar, nagyon sokat veszít a varázsából az atmoszféra, ami addig beszippantott. Arról nem is beszélve, hogy ezek a jelenetek nem a műfaj csúcsát jelentik. Igaz, ami igaz, ha ezeket ömlesztve kapjuk meg, még rosszabb lett volna, de biztosan lehetett volna ennél organikusabban is elosztani őket.
Aztán ott van a társaság mérete is, amely ismét túl nagynak bizonyul. Pedig a játékidő valamivel hosszabb, mint az első évad átlaga, csak ezúttal nem öt, hanem nyolc komolyabb szereplőnk van (csakúgy mint a The Quarryban). Bár nem mind játszhatóak, egyértelműen jelentősek, és számít is, túlélik-e az űrkalandot. Így viszont nincs idő igazán megismerni őket. Pedig becsületére váljon a Directive 8020-nak, próbálkozik. A karakterek több hullámban ébrednek fel, különböző párosításokban mennek el akciózni, és megtudunk érzékeny pontokat a múltjukból. Viszont így is kevés az idő, pláne, hogy az átvezetők javarészt a cselekményre fókuszálnak. Így pedig azért igazi kapcsolódásra nem lesz lehetőség, így maradunk a szokásos felszínes ismertségnél.
Üres feszültség, telenovella
Hasonlóan nem szállunk alá a mélybe horror-fronton sem. Bár vannak hátborzongató pillanatok, a legtöbb jelenet egy teadélután feszültségével operál. Ebben komoly szerepe van annak is, hogy biztosak lehetünk benne: egy egyszerű felfedezős séta közben semmi bántódásunk nem eshet. A kozmikus rettenet pedig amint kilép az árnyékból, azonnal elveszíti fenyegető voltát. Onnantól sablonos, és inkább nevetséges, és félelem helyett maximum bosszúságot okoz. Persze ez a Dark Pictures, és így vállaltan popcorn-horror. Fejezetenként kapunk egy szinte Szomszédokba illő (de egyébként időnként hatásos) zárómonológot, majd egy kellemes kis főcímdalt, ahogy átlibegünk a következő felvonásra.
Az előbbi kritikám a karakterek felszínességéről ugyanakkor igényel némi pontosítást. Az ugyanis természetes, hogy a személyiségük bizonyos értelemben még képlékeny, és annak alakításában mi is részt vehetünk. A válaszainkkal meghatározhatjuk a jövőjüket, és egyben megnyithatunk bizonyos extra lehetőségeket a cselekményben. Annyira azért nem voltak bátrak az írók, hogy a kialakult vonások az adott karakter általunk nem felügyelt viselkedését is befolyásolja, szóval olyantól nem kell félni, hogy valaki majd elárul minket, mert túl sok bizalmatlanságot neveltünk bele. A pillangó szárnyai ekkora vihart mégsem kavarnak. De ettől függetlenül tagadhatatlanul lesz szerepe annak, mit választunk, különösen a kritikus helyzetekben, és egy rossz döntés könnyen karakterek életébe kerülhet.
Ez valahol velejárója a műfajnak, ettől még persze nem mindenkinek lesz a szíve csücske. Ez pedig hatványozottan igaz a sorsokról szintén pillanatokról döntő QTE-kre. Erre pedig gondoltak is a fejlesztők, és kétféle játékmódot is elénk tárnak. Az első a klasszikus túlélőmód, ahol ha valaki meghal, nincs game over, hanem minden megy tovább, csak nélküle. Aki viszont inkább a felfedezésre fókuszálna, annak lehetősége van visszapörgetni az időt. Ilyenkor kirajzolódik a döntésünkből és az ügyességünkből kialakuló döntési fa, és annak tetszőleges csomópontjára visszautazhatunk. Ezt használhatjuk a lehetőségek feltérképezésére, vagy egyszerű hibajavításra is. A lehetőség egyébként a túlélőknek is feloldódik az első végigjátszás után, ők sem maradnak le semmiről. Ez a szétválasztás egyébként remek ötlet: sem a régi rajongók, sem a tökéletes kimenetelre törekvők nincsenek elfelejtve.
Amatőr utat tör
Az eddigiek alapján a Directive 8020 simán lehetne az első évad mintájára egy kicsit fejlesztett, de a konvencióknak megfelelő alkotás. Ugyanakkor a bevezetőben változást ígértem, és meg kell hagyni, a játékmenetben ez el is jött. Azért itt is vannak apróbb változások. Ezúttal a fix kameraállás már teljesen a múlté, a felfedezős részeken teljesen a miénk a kontroll. Aztán a QTE-k lassú fejlődése is megmaradt. Bár a szívdobogás ritmusára történő minijátékok hiányoznak, mostanra már tökéletesen testre szabhatjuk a gombpüföléseket. Kérhetünk hozzá figyelmeztetést, sőt, még megmentőként is igényt tarthatunk rájuk, ha lopakodás közben csúnyán benéznénk valamit.
Mert a Directive 8020 a korábbinál sokkal hosszabban és komplexebben adja át az irányítást két negyedórás átvezető videó között. Ennek a nagy része pedig osonással fog telni, még akkor is, ha ez a felhőtlen szórakozástól tisztes távolságban maradt. A félreértések elkerülése végett, az irány nagyon tetszik. Sikerült úgy felrázni a Dark Pictures védjegyszerű receptjét, hogy beleférjenek „igazi” játékmenetet rejtő részek. És semmi sem tiltja, hogy a jövőben ez akár harcot vagy konkrétabb túlélőelemeket jelentsen. Szóval van mire építeni, és még több lehetőség van a fejlődésre, ugyanis a lopakodás jelenleg egy közepes indie-horror rosszabb berögződéseiből merít.
Egyrészt, az összes szekció végtelenül lineáris. Ugyan általában van lehetőség korrigálni, ha nem egyből azt csináltuk, amire a költő gondolt, kreatívkodni nem igazán lehet. Már csak azért sem, mert a teljes eszköztárunk kimerül abban, hogy guggolva sétálunk, és egyszer-egyszer fix helyeken eltereljük a ránk vadászó figyelmét. Ha a forgatókönyvet követve elsunnyogtunk mellette, ő természetesen gyorsan követ minket az új területre, ahol szintén vég nélkül rója a köreit. Ez kiegészül azzal, hogy az egyébként nem túl éles látású ellenfeleknek néha beüt az A-vitamin, főleg akkor, ha nem pont ott vagyunk, ahol a nagy könyv szerint kellene. Tudom én, hogy a türelem rózsát terem, de ilyen kötöttségek között senkit nem tudok hibáztatni, ha él a mentő lehetőségekkel.
Kaland, játék, négyzet
Mindazonáltal van egy-két szekció, amely meglepően intuitív lett, és ilyenkor organikusan jön a feszültség és az izgalom. Megcsillan egy-egy pillanatra valami használható repertoár, csak sajnos nem ez az általános. A lopakodásból ráadásul általában hiányzik a horror, hiszen egy tökéletesen látható opponens sarkában járunk végig. Egyébként hasonlóan felemásak a QTE-k felhasználása is: míg az új zártörő mechanika, vagy jó pár „hirtelen” gombnyomás nem ad hozzá sokat a jelenetekhez, sok egymás után fűzött QTE-nek tud egészen áramvonalas ritmusa lenni. A finálét például egészen élveztem, ahogyan több karakteren is végigszánkázva küzdhettem a társaság hazajuttatásáért.
Az is jó hír, hogy a kicsit nagyobb szabadság nemcsak az osonásra vonatkozik, hanem a felfedezős szekciókra is. Ez ismét előremutató: a keretrendszerbe már nemcsak feljegyzések összegyűjtése és néhány kulcstárgy fér bele. Ezúttal már olyan eszközeink is lesznek, amelyek már veszélyesen hasonlítanak tisztességes kalandjátékos elemekre. Áramellátást irányíthatunk különböző helyiségek között, távműködtetésű ajtók paneljeihez kell közel jutnunk, és még opcionális leágazásokból is lesz jó pár. Ez tagadhatatlanul jól hangzik, még akkor is, ha komplexitás szintjén egy Montessori-játékkal vetekszik, ahol ráadásul minden forma belemegy a négyzet alakú lyukba. Itt is néha felbukkan egy előremutató ötlet, reméljük, hogy ezek nyomán halad majd a fejlesztés a későbbi epizódokban.
Nevek, arcok, helyek, hosszú űrbeli éjszakák
Legalább a Directive 8020 prezentációja nem hagy cserben egy pillanatra sem. A Dark Pictures mindig is törekedett az élethű, filmes megjelenésre, de eleinte még sokszor beleszaladt az uncanny valleybe. Hét éve még nem tartott ott a technika, mint most, így a gyönyörűen lemodellezett arcok időről időre furcsák voltak, pláne mozgás közben. Ez mostanra szinte teljesen eltűnt. Persze a mimika még mindig nem tökéletes, már nincsen rossz szájízem az egészet látva. A környezet pedig szintén remekül fest, akár átvezetők közben, akár azokon túl. Tau Ceti f lilás-rózsaszínes felszíne egészen lélegzetelállító, de a hajó futurisztikus vonásai, vagy a mindent ellepő trutyi is végig meggyőző, ha kell, csodálatot, ha kell, borzongást előidézve.
Az arcokhoz egyébként szokás szerint minőségi szinkron is társul. Ezúttal is kapunk egy viszonylag ismert főszereplőt Lashana Lynch személyében, de az egész társaság kitett magáért. A behatárolt szereplőgárdának megvan az az előnye, hogy minden megszólalás lehet profi munka. De a hangzás többi része is remekel, a hangkeverés sokat segít az időről időre megéledő horror-hangulaton, a zene pedig szintén szállítja a feszültséget. Jason Graves szerzeményei remekül festik alá a sokszor kilátástalannak tűnő szituációkat. A fejezetek között felbukkanó, licenszelt melankolikus synth-számok már nem győztek meg annyira, de értem, mi volt a terv velük. Csak sajnos a rekreációs horror-fogyasztás jobban áll az eleve trashként kezelt játékoknak (ahogy ez párszor az első évadban történt), mint ott, ahol volt potenciál a valódi félelemre.
Talán ez a potenciál az, amely sok helyen a lelket tartja a Directive 8020-ban, de egyben ez a játék tragédiája is. Ebben jóval több volt, főleg, hogy elkezdett kinyílni a széria. Sajnálom, hogy nem sikerült megfelelően kihasználni a lehetőségeket, ahogy az ütemezést és a valódi horror-hangulat elvesztését is. A negatív, de legalábbis megosztó fogadtatást is túlzásnak érzem, mert a sok elpuskázott elem mögött is volt törekvés. De az tagadhatatlan, hogy ideje lesz még jobban ráfeküdni a játékmenetre, mert a komfortzónáján kívül a Directive 8020 két szék között a pad alá esett.