Karácsony előtt úgy indítottam ezt a játékpótló-cikksorozatot, hogy átnyálazom azokat a játékokat, amik mély nyomot hagytak bennem. De mély nyomot nem csak kellemes élmények hagynak az emberben. Ennek példázására pedig keresve sem találhatnék jobb játékot, mint a Dustborn. Talán egy olyan évben, ahol mélyebbre túrok a Steames közösségi szemétgyűjtőben, ez a játék eltűnt volna a gagyi, amatőr játékok háttérzajában. Idén azonban sem időm, sem kedvem nem volt sokat kukázni. Így hát a felszínen maradt a Dustborn, mint a legrosszabb médiatermék, amihez szerencsém volt idén.
Mielőtt teljesen belemerülnénk a kritikába, érdemes kikötni, hogy a legtöbb politikai kérdésben inkább balra hajlok. A legtöbb játék értékelésekor ez a többletinformáció felesleges lenne. Jelen esetben is csak azért fontos, mert a Dustborn látszólag pont nekem szeretne imponálni. Ezt azonban olyan nevetségesen rosszul csinálja, hogy még azon is elgondolkodtam, hogy ez valamiféle rosszmájú paródiajáték, ami a balos elveken akar viccelődni. Sajnos a játék teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy totálisan komolyan veszi magát, amitől ha lehet, csak még rosszabb az összkép.
Twitter-filter
A politikába való csukafejes előtt azonban nézzük meg, hogyan szuperál a Dustborn videojátékként. zsánerét tekintve ez egy háromdimenziós beat ’em up. Főszereplőnk, Pax egy baseballütőt lóbálva veri le a gonosz rendfenntartó erőket, miközben különböző, a hangjából eredő szuperképességekkel gyengíti ellenfeleit. A legjobb dolog, amit el tudok mondani a játékmenetről, az az, hogy technikai szinten működik. Ha megnyomom az ütés gombot, akkor karakterem ténylegesen megüti az ellenfelet, ha megnyomom a kitérést, akkor félreugrik, és így tovább.
Azt azonban nagyon nehéz átadni írásban, hogy ez az egész performansz mennyire gagyin van kivitelezve. Az animációk botegyszerűek, lomhák és nyögvenyelősek, az ütéseknek semmiféle súlyuk nincs. Ellenfeleink alig reagálnak az ütésekre egészen addig, amíg be nem viszünk egy szupercsapást, vagy el nem fogy az életerejük, amikor is nedves rongybabaként gurulnak végig a földön.
Ezt az alapjáratot különböző kiáltások próbálják “színesíteni”. Azt csak említés szintjén biggyeszteném ide, hogy a képességeknek olyan neve van, mintha egy terminálisan online, Starbucks-függő, nyugati-parti pezsgőszocialista találta volna ki. “Trigger”, “Block”, és társaik, amik rendre dühössé teszik karaktereinket, vagy megbénítják ellenfeleinket. Nem lenne ezzel különösebb probléma, de maga a harcrendszer annyira puritán, hogy totálisan okafogyottnak érződik bármilyen extra segítség alkalmazása.
Körömóda kar-mollban
Mindeközben egyébként a harcokhoz kapunk végtelenül kínos dialógust is, amit látszólag olyanok írtak, akik soha az életükben nem hallottak még embereket egymással kommunikálni. Kínos menősködés, erőtlen sértések – szigorúan csak politikailag elfogadható keretek között – és nagyon gagyi egysorosok tűzdelik a felettébb unalmas ütközeteket. A bajt csak tetézi, hogy a szereplők egy rohadt pillanatra sem tudják befogni a szájukat, ráadásul ezek a szövegek sokszor egymásba vágnak, mintha a hangdizájner nem ismerné a különböző hangsávok koncepcióját.
De ha azt gondoltátok, hogy a Dustborn megelégszik egyetlen játékstílus katasztrofális kivitelezésével, akkor nagyon tévedtek. A központi harcrendszer mellett vannak például Guitar Hero-szerű ritmusjáték-szekciók is. Nem tudom, hogy milyen becsípődése van progresszív játékfejlesztőknek, hogy minden második játékba bele kell szuszakolni egy gitározós, gombnyomkodós minijátékot. És ezek szinte kivétel nélkül szörnyűségesek. A játék által “punk”-ként aposztrofált zene valójában legfeljebb heréjét vesztett indie rocknak megy el, de még azt is kiröhögnék bármelyik félig komolyanvehető zenei rendezvényről.
A zenei aláfestés erőtlen, a szöveg pedig klisés, tele kínrímekkel és szörnyűséges költői fordulatokkal. Van egy pont, ahol elhangzik a “we are the Dustborn” szövegrészlet, én pedig ebben a pillanatban inkább megállítottam a játékot és kimentem egy cigire, hátha gyorsan elvisz a tüdőrák. Ehhez a szörnyű zenei anyaghoz a ritmusjátéknak stílszerűen béna megvalósítása társul. Nem elég, hogy a gombnyomás-parancsok sokszor nincsenek hozzáigazítva a ritmushoz, néha még hatalmas holtjátéka is van a hangjegyeknek, szóval sose tudhatja az ember, hogy most tényleg ütemre kell játszani, vagy jó lesz egy nyolcaddal arrébb is lenyomni a gombot. Óh, és ha ez nem lenne elég, a háttérben játszó zenekar úgy mozog ehhez a mutatványhoz, mint egy csapat félénk középiskolás hobbizenész az első iskolai ki-mit-tudon.
Diverzi-fikázás
De hogy valami pozitívat – vagy legalábbis kevésbé negatívat – is mondjak, a Dustborn vizuális dizájnja nem katasztrofálisan rossz. Egyértelműen a Life is Strange környékére próbálja pozícionálni magát. És ha nem is sikerül elérni magas minőséget, legalább nem folyik ki a szemem a játéktól. Kicsit kopárak a tájak, kicsit középszerű az árnyékolás, de nem katasztrofális az összkép.
Ugyanez már nem feltétlenül mondható el az animációkról, vagy a karakterdizájnokról. Előbbi sokszor harcon kívül is merev és robotikus. Egymásba lógó végtagok, összegabalyodó karaktermodellek, elcsúszott szájmozgás a szinkronhoz képest, van itt minden, ami az animációs bűnlajstromra felférhet. De ez csak szimpla igénytelenség. Az utómunka és az odafigyelés hiányából adódó minőségi deficit.
Ami már szándékosan ízléstelen, azok a karaktermodellek. Akárcsak a szuperképességeknek, ezeknek is van egy kellemetlen álprogresszív utóíze. Ezt a fajta karaktertervezést szokták baloldaliak tokenizációnak, jobboldaliak pedig diverzitás-kvótának nevezni. Van itt minden a menő, fekete rockerlánytól kezdve a félszemű, félig borotvált hajviselettel operáló ázsiai(nagy tűnő -szerk.) sufnifeltaláló keresztül a szorongó, nagydarab, szeműveges, vitiligós she-hulk. És persze van “a férfi”, aki nem olyan, mint a többi. Arra akarok kilyukadni, hogy az egész olyan sértően sztereotip. Ez csak azért vicces, mert jó eséllyel olyan emberek keze munkái ezek a karakterdizájnok, akik egyébként lelkesen verik a palávert valódi sokszínűséget követelve. Emellett egyébként én is teljes mellszélességgel kiállok. A Dustborn karakterei azonban inkább érződnek egy listáról összeállított skatulya-gyűjteménynek, mint valódi emberi lényeknek.
Sztereo-típusú találkozások
És akkor elérkeztünk a sztorihoz, ami talán a játék főbenjáró bűne. Nem is azért, mert ez lenne a legrosszabb eleme mind közül – bár nagyon szoros a verseny. Inkább azért, mert látszólag ez lett volna az a játékelem, amit a leginkább át szerettek volna adni a fejlesztők, miközben ez sült vissza talán a leginkább.
Mindezt úgy mondom, hogy a Dustborn több központi üzenetével alapvetően még egyet is tudnék érteni. Valóban igaz, hogy a rendfenntartó erők jellegükből adódóan a mindenkori karhatalom kiszolgálói. Igaz, hogy az elit kisstílű sztereotípiák feltüzelésével fordítja egymás ellen a középosztályt és a szegényeket. És az is igaz, hogy a legtöbb ember tudatosan vagy tudat alatt rendelkezik bizonyos előítéletekkel, és ez befolyásolja a mindennapi döntéshozásukat.
Ezeket az üzeneteket azonban sok játék feldolgozta már, és nehezen jut eszembe olyan, ami gyatrábban kezelte volna őket, mint a Dustborn. Nem tudom, hogy ki ismeri azt az angolszászoktól átvett modern szólást, hogy “felpaprikázott jobberek dúlnak-fúlnak önnön agyszüleményeiken”. Nos, ez a játék a “felpaprikázott balosok dúlnak-fúlnak önnön agyszüleményeiken”. A fasiszták által irányított Egyesült Államokban váltja meg a világot egy csapat nagyon diverz rockercsaj, miközben baseball-ütővel tesznek rendet a rosszarcú zsaruk között – akiknek a fele robot, mert… nem tudom pontosan, hogy miért.
Biszexuális nagymamám találkozása Alexandria Ocasio-Cortezzel
Hogy demonstráljam, mennyire komikus tud lenni a Dustborn akarva-akaratlanul, álljék itt példaként a játék egyik korai narratív szála. Történik ugyanis, hogy a nagy út előtt hazalátogatunk csapatunkkal. Itt kiderül, hogy a kis falusi, természetközeli közösségünket zaklatják a rendőrök, mivel azt gyanítják, hogy a fekete leszbikus, özvegy anyánk mákot termeszt a hátsó kertben (egyébként tényleg mákot termeszt – szerk.). Szerencsére a szupergéniusz ázsiai(nak tűnő) testvérünk felszerel minket egy mágneses kesztyűvel irányítható baseball-ütővel, hogy jól helyre tehessük a militarizált fakabátokat.
Egyszerűen csak az egész olyan szürreális. Ilyeneket szoktak írni politikai ellenlábasok, hogy nevetségessé tegyék a baloldali félelmeket. Nem fér a fejembe, hogy valaki, aki csak egy jottányi önreflexióval rendelkezik a saját politikai irányultságával kapcsolatban, hogyan tud valamit így megírni és képernyőre vetni, majd a folyamat végén visszanézni, és azt mondani “igen, ez így egy erős és fajsúlyos üzenet és totálisan nem fogják emberek hülyére röhögni magukat rajta”. Nulla nüansz, maximális szekunderszégyen-érzet.
Természetesen nem ez az egyetlen ilyen kaliberű gyöngyszem a játékban. És talán még csak nem is a legnevetségesebb. Mindehhez az esetek többségében harmatgyengére megírt dialógus és közepesen kompetens szinkronmunka társul. Szóval még azt sem lehet mondani, hogy a történet prezentációja sokat dobna a hangulaton. Talán jobb is ez így. Elvégre ha valami gagyi, annál már csak az rosszabb, ha jól van előadva.
Porrá leszel
A Dustborn egy nagyon rossz videojáték. Technikai oldalról összecsapott, játékdizájn-fronton elmaradott, művészeti szempontból pedig béna. Politikai üzenetét tekintve pedig pontosan az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretne. Legjobb pillanataiban is csak egy szarul kivitelezett propagandaterméknek illik be, rosszabb pillanataiban pedig úgy sikerül önmaga paródiájának lenni, hogy közben még csak nem is vicces.
Könyörgöm, ha valaki szeretne a videojátékok médiumán keresztül jobb rálátást nyerni abba, hogy hogyan látják baloldaliak a világot, inkább lője fel a Disco Elysiumot. A Dustborn pedig maradjon meg az utókornak, mint kiállítási darab, hogy hogyan ne passzírozz a játékodba politikai ideológiát. Az értékelési skála legalsó szegmensétől is kizárólag az menti meg ezt a szörnyűséget, hogy technikailag egy működő játékkal van dolgunk. De azzal is csak épphogy.