IndieJátékKiemelt cikkek

IndieJátékKiemelt cikkek

IndieJátékKiemelt cikkek

Echo Generation kritika: Generációs Akadék

Szerző

Közzétéve

2021. okt. 27.

Kommentek

0

Bizony, visszatér a Röpcetli; a különbejáratú pótlódolgozatom játékokról. Igaz, erre a formátumra valószínűleg csak azok emlékeznek, akik már akkor is olvastak, amikor még egy startlap háta mögötti, ingyenes blogspot weblapra írtam, nem pedig egy isten háta mögötti WordPress blogra. Azoknak, akiknek nem lenne ismerős: ez az a rovat, amikor alább adok az elveimből, és a megszokott két-háromezer szavas kritika helyett megpróbálok mindent beleszorítani nagyjából ezer szóba. Erre most szükség is van; a házfelújítás és a nyári álmom következményeképp legalább egy tucat játék van, ami megérdemelne pár szót, de nem mindegyik akkora lélegzetvételű, hogy kitöltsön egy teljes értékű kritikát.

A Röpcetli első áldozata az Echo Generation; egy rövid, de lenyűgözően stílusos JRPG, amely a bizsergető múltidézéssel, a megkapóan bugyuta sztorijával, és a kiváló körítéssel sikeresen emeli ki magát a tömegesen megjelenő voxelgrafikás, nosztalgiacsali indie játékok közül.

[h]93-as körzet[/h]

Az Echo Generation nagyon gyorsan lebetonozza magát, mint a komolyságra fittyet hányó, gyerekekről, de nem csak gyerekeknek szóló mese. Főszereplőnk egy isten háta mögötti, középnyugati kisvárosban tengeti mindennapjait pár évvel apja rejtélyes eltűnése után, életének pedig minden részét körbelengi a korai kilencvenes évek kultúrköre. Ez a hátrahajtott simlis sapik, a buggyos melegítők és az önfeledt konzumerista idill kora. A cselekmény akkor indul be igazán, amikor a kisváros határában lezuhan egy földönkívüli űrhajó, főszereplőnk pedig a kaland reményében nekiindul a szörnyektől hemzsegő határnak – mindeközben a felnőttek egy álmos vasárnap délután közömbösségével kezelik a kialakult helyzetet.

A játék első órájában eltereljük a helyi önjelölt rendőrkutya figyelmét – aki természetesen beszél -, hogy lophassunk egy terelőbóját a kishúgunknak, majd bunyózunk egyet a helyi gettós mosómedvékkel, végül pedig agyon kell vernünk egy bohóccá maszkírozott űrandroidot. A továbbiakban sem hagy alább az őrület; a játék során lehetőségünk lesz megküzdeni állami titkosszolgálatok embereivel, hatalmas robotokkal, iskolai folyosókat kísértő, a Grudge-ból szakajtott szellemmel, és a külvárost terrorizáló, Bartos Cs. Istvánt cosplayelő vakondemberekkel.

A sok ökörség között lenyűgöző, ahogy az Echo Generation képes összetartani egy nagyjából koherens sztorit úgy, hogy közben nem fut bele komolyabb önellentmondásokba. Igaz, nem is próbál hatalmas csavarokat prezentálni, nem ebből fogsz valami fontosat megtanulni az emberi természetről, és nem ez fogja megváltoztatni az ideológiai hovatartozásodat. Ez a sztori nem más – és nem is akar más lenni -, mint egy kellemes kölyökkaland vicces és hátborzongató elemekkel.

A dialógust ellenben kimondottan kompetensen írták meg; tökéletesen adja vissza azt a gyermeki naivitást, amely az egész játékot körbelengi. A felnőttek sosem veszik komolyan a gyerekeket, ami olyan humoros pillanatokhoz vezet, mint amikor tíz évesen elmondtad anyukádnak, hogy szellem van a pincében, ő pedig egykedvűen megkért, hogy teríts meg az ebédhez. Bár nem fogtam a hasam a röhögéstől, de sokszor mosolyodtam el az események abszurditásán, vagy a szereplők szürreális reakcióin.

[h]Emzéperix kegyelmezz![/h]

Mindez azonban nem jelentene semmit, ha nem lenne egy stabil játékmenet, ami az élményt megtámasztja. Az Echo Generation stílusát tekintve egy JRPG kalandjáték. A formulát itt-ott foltozza, hogy enyhítse a műfajból eredendő kellemetlenségeket, máshol egész tradicionálisan viselkedik. Egyszer sem éreztem, hogy alapjaiban akarná újradefiniálni a zsánert, de nem is futott bele akkora lyukakba, mint amilyenekbe a South Park RPG-k, amikor a játék harmadik órájában egyre kevésbé volt vicces egy szaros dildóval pofánverni egy patkányt.

Jó kalandjátékhoz híven az Echo Generation egyik központi játékmenete a hagyományos kulcs-zár mechanikára épít; vagyis hogy egy NPC-nek szüksége van egy tárgyra, amiért cserébe egy másik, számunkra hasznosabb dolgot kapunk. Így cseréltem egy köteg kábelt egy csavarhúzóra, vagy egy elátkozott csontot egy kutyára. Máskor valamilyen logikai feladványt kell megoldanunk, mint például elterelni a pénztáros figyelmét, míg mi kifosztjuk a boltot. Sok kalandjáték csúszik bele abba a csapdába, hogy logikai játéknak képzeli magát, és a teljesen nonszensz cserekereskedelmet feleslegesen bonyolulttá teszik. Az Echo Generation esetében a felhasználandó tárgyaknak vagy teljesen nyilvánvaló céljuk van, vagy ha nem, akkor nagyon explicit utalásokat kapunk rá, hogy mire is kéne használni egy marék csavart, meg egy befőttesüvegnyi macskapisit.

További pozitívum, hogy sok RPG-vel és kalandjátékkal szemben itt nem áraszt el a játék ötven mellékküldetéssel és beszerzendő alapanyaggal, ami után úgy érzem magam, mint péntek délután, amikor megnyitom a Krétát, majd látván, hogy mennyi beíratlan óra van, inkább elmegyek aludni. Nincs küldetésnapló, cserébe soha nem kell 4-5 megszerzendő tárgynál többet fejben tartanunk. Ez egy nagyon gördülékeny és szórakoztató játékciklushoz vezet, és az egész játék során talán egyszer volt olyan, hogy majdnem egy órát kóvályogtam, mire rádöbbentem, hogy mit kellene csinálni.

A másik fő játékelem a harcrendszer, ami a megszokott JRPG-konvenciókra épít. Körökre osztott harc, amiben egy előre meghatározott sorrend szerint támadhatnak a karakterek, az erősebb támadások ismételgetését pedig a meghatározott mennyiségű akciópontok (SP) korlátozzák. Karaktereink a megölt ellenfelek után tapasztalati pontokat kapnak, fejlődnek, és minden szintlépésnél fejleszthetjük az életerejüket, támadásukat vagy a felhasználható akciópontokat.

Könnyen elfáradhatott volna ez a formula a játék felére, ami azonban a felszínen tartja az egészet az az, hogy a legalapvetőbb támadásokon kívül minden tevékenység elvégzése egy minijátékot is magával hoz. Van, hogy egy ritmusjátékot kell játszanunk, mielőtt vízipisztollyal sprickolnánk arcon ellenfelünket, máskor minél gyorsabban kell nyomogatni egy gombot, mielőtt lejárna az idő, hogy kishúgunk minél erősebben verje lágyékon a támadó zombi-nagymamát. Apróságnak tűnik, de ez a megoldás visz annyi változatosságot a játékmenetbe, hogy a kábé 8-10 órás élmény végére se érezzem azt, hogy csak az orromat vakarom, miközben karaktereim lustán odasétálnak agyonverni az ellent.

[h]Smells Like Preteen Spirit[/h]

Szóval sem a játékmenet, sem a sztori nem egetverően kiemelkedő, akkor mégis miért élveztem ennyire az Echo Generationt? A válasz az atmoszférában rejlik. A játék kiválóan egyensúlyozik a könnyed nosztalgia, és a hátborzongató horror között, amitől előbbi csak relaxálóbb, utóbbi pedig csak ijesztőbb lesz. Ez persze nem működne, ha nem támasztaná meg a megkapó vizuális dizájn, és a kiváló zenei aláfestés.

Az Echo Generation látványa kellemes voxelgrafika, amibe láthatóan nagyon sok munka van. Minden karakter és tereptárgy hihetetlenül részletesen van kidolgozva, az animációk simák, mint a babapopsi, és minden fontos elem tökéletesen kivehető még a vizuális túltelítettség csúcsán is. Talán egyetlen kivetnivalóm, hogy a szereplőgárda fele úgy néz ki, mintha rendszeres ketaminhasználók lennének, bár ez szándékos művészi döntés is lehetett, elvégre a kilencvenes években járunk egy amerikai kisvárosban.

Ami azonban a látványra felteszi a koronát, az a fényezés, és a színhasználat. Az Echo Generation nagyon átgondoltan használja a palettákat, ezzel egyéniséget adva a különböző területeknek, és annak ellenére, hogy a játék teli van élénk, változatos színekkel, mégsem emlékeztetett az összhatás egy visszaköszönő finomfőzelék-marhapörkölt kombóra. A fényezés a maga egyszerűségében nagyszerű; annak ellenére, hogy nincsenek túl komplex fény-árnyék hatások, ebből a limitált eszközkészletből sikerül összehozni a szívmelengetőtől a nyugtalanítóig mindenféle hangulat-ízt.

Az Echo Generation zenéjét PUSHER-nek köszönhetjük, és bár eddig nem ismertem a munkásságát, kis kutakodás után azt kell mondanom, hogy talán itt alakította a legnagyobbat. Hihetetlen fúziós muzsikák emelik az élményt új szintre, mindegyik egy-egy külön kis ékkő a maga módján. Bár a zenei megoldások összhangzattani szempontból talán nem ütik át a közfalat, a hangszerelés és a környezeti hangok alkalmazása, mint álhangszerek mindvégig lenyűgöztek.

Nehéz is lenne egy zenét kiemelni. Van itt mosómedve-bunyót aláfestő, bakelitkarcoló elektro-funky, mérges traktorszörny kísérőjeként szóló, bendzsóval megspékelt synthpop-metál, de számtalanszor visszaköszön a grunge és a hip-hop is, mint a kilencvenes évekbeli nosztalgia elengedhetetlen kellékei. A zene ráadásul pontosan tudja, hogy mikor kell komolyra venni a formát, és mikor lehet teljesen elereszteni a gyeplőt. Kevés olyan játékot tudok mondani, aminél majd’ egy egész pontot húzott az értékelésen az OST.

[h]Látom, hogy a Marson süt a nap[/h]

Az Echo Generation egy kis kincs az egyre telítettebb indie-piac képlékeny mocsarában, ami pontosan tudja, hogy miben jó, hogy mit akar elérni, és ennek megfelelően nem próbál messzebb nyújtózkodni, mint amennyire a takarója ér. Azonban pont emiatt a visszafogottsága miatt emelkedik ki a tömegből, és bizonyítja, hogy csak pár jó ötlet kell, meg egy kis tisztelet a forrásaid iránt; és persze az, hogy tudd, meddig tudsz szórakoztató maradni.

8/10

Az Echo Generation kiváló látvánnyal, zseniálisan megkapó zenével támadja meg a kilencvenes évek nosztalgiájára kapható játékosokat. Mindehhez kielégítő játékmenet, könnyed sztori, és vicces dialógus tartozik. Talán nem kerül fel minden idők legjobbjai közé, de tagadhatatlanul minőségi munka.