Gyakran puffogtatott közhely, hogy a legjobb vagy legérdekesebb történeteket az élet írja. Ugyanakkor van abban némi igazság, hogy nemcsak a fikció képes abszurd, vagy éppen rejtélyes históriákat szőni. Előbbire remek példa a most is mozikban futó Roofman alapját képző sztori. Utóbira pedig ott van a számtalan dokumentumfilm, amely misztikus eltűnéseket, megfejthetetlen gyilkosságokat és képtelen történéseket próbál feldolgozni. Egy-egy ilyen hátborzongató történeten pedig csak erősít a tudat, hogy ez egyszer tényleg megtörtént, és talán sosem derül ki a teljes igazság. Ez pedig nem egy elhanyagolható szempont: ha sosem szembesülünk titkokkal, bármilyen fél vagy egész megfejtés jelentőségét veszti. Éppen ezért nem tanácsos az ilyen történeteket az elejüktől a végéig, frontálisan és kérdések nélkül elmesélni. Nos, az Éden mégis így cselekedett, és az elveszett misztikumot hiába próbálta fajsúlyos drámával pótolni.
A sziget szellemei
Floreana egy kis, mindössze 173 km2-es sziget a Galápagoson. Bár hajósok többször is kikötöttek itt újratölteni a készleteiket (sőt, egyszer Charles Darwin is járt itt), egészen a 20. századig lakatlan maradt. Először egy orvos, Friedrich Ritter és élettársa, Dora Strauch költözött a szigetre 1929-ben, hogy kivonuljanak a társadalomból, és túléljék az egyre látványosabban közeledő világégést. Ritter ezzel a húzásával és hazaküldött levelei nyomán egy titokzatos filozófusként volt számontartva, akinek szabadságát többen is megkívánták. Így érkezett 1932-ben a Wittmer-család is a szigetre. Heinz, Margaret, Harry és a már Floreanán születő Rolf képes volt arra, amire a többi odalátogató nem: megvetették a lábukat a kopár vidéken. Őket később az önjelölt bárónő Eloise von Wagner Bosquet követte két szeretőjével. A szélhámos nő egy szállodát szeretett volna építeni Floreanán, és sok figyelmet vonzott a szigetre, még egy rövidfilm is készült itt 1934-ben The Empress of Floreana címmel.
A három kompánia nem igazán szívlelte egymást, sok konfliktusuk volt. Aztán legalábbis gyanús események történtek. Von Wagner és Robert Philippson nyomtalanul eltűntek, a túlélők állítása szerint egy hajóval elhagyva a szigetet. Azonban különös módon szinte semmit nem vittek magukkal, és többé nem kerültek elő. Idővel pedig Ritter is meghalt (állítólag romlott csirkét evett, pedig vegetáriánus volt), Dora Strauch pedig elhagyta a szigetet, egyedül a Wittmer-családot hagyva Floreanán. Strauch és Margaret Wittmer is kiadta az emlékiratait a történtekkel kapcsolatban, és Ritter levelei is megmaradtak, ezek azonban ellentmondtak egymásnak. A túlélők egymást gyanúsították, aztán elcsendesültek az indulatok. 2013-ban egy dokumentumfilm is készült az esetről The Galapagos Affair címmel, de döntő bizonyíték azóta sem került elő.
Ron Howard viszonylag hűen dolgozza fel ezt a rejtélyt, csupán egy fontos komponens maradt ki: a rejtély. Az Éden bemutatja Ritter (Jude Law) és Strauch (Vanessa Kirby) életfelfogását és körülményeit. Láthatjuk a Wittmer-család érkezését, élükön Heinzcel (Daniel Brühl) és a várandós Margarettel (Sydney Sweeney). És tanúi lehetünk annak is, ahogy a „bárónő” (Ana De Armas) felkavarja az állóvizet és felkorbácsolja az indulatokat. Még a halálesetekben is megjelennek azok az elemek, amiket a felek állítottak. Csupán a kérdések tűntek el, és ha valami, ez nem hiteles. Még csak nem is feltétlenül az önkényes állásfoglalással van a bajom, hanem azzal, hogy így kifogták a szelet ennek az okkal olyan hátborzongató talánynak a hálójából.
Elszigetelődve
Pedig szó sincs róla, hogy ne lett volna mód rá, hogy valamelyest árnyalják a képet. Miután a civilizációtól való távolságot többek mentális egészsége is megsínylette, könnyen lehetett volna ez egy megbízhatatlan narrátor által mesélt történet. Vagy nézhettük volna az eseményeket olyasvalaki szemszögéből, aki adott esetben tényleg nem tudhatta a teljes igazságot. Azonban az Édenben nincsenek ilyen rögzített prespektívák. Mindent direktben, sallangok és nüanszok nélkül láthatunk, az elejétől a végéig. A lassan évszázados titok egy lineáris thrillerré silányult, ahol elmondanak nekünk egy, bár nem valószínűtlen, de önkényesen kijelölt változatot.
Thrillerként pedig sajnos nem olyan különleges az Éden. Persze van benne egy alapvető feszültség, hiszen Ritter már az elejétől nem örül a nyugalmát megzavaró jövevényeknek. Von Wagner bárónő érkezése pedig végképp felkorbácsolja az indulatokat. Mindenkinek útban van a másik, akár a túléléshez, akár az önmegvalósításhoz. Mindhárom frakció megpróbálja összeugrasztani a többieket egymással, de még befelé is kialakulnak konfliktusok. A mostoha körülmények között pedig egyre inkább egymás farkasai lesznek, és persze a lassan megbomló elmék sem segítenek a helyzeten. Szóval az alapok adottak, és érdektelenséggel sem vádolható az Éden, viszont ennél többet nem igazán kínál.
Van ugyan néhány feszült jelenet benne, de néhány olyan is, ahol csak a törekvés érzékelhető. Előfordul, hogy van egy leszámolás-illat a levegőben, de aztán a konkrét katarzis elmarad. És olyan is, hogy kiderül valami súlyosabb stikli, de mintha nem eszkalálódna a helyzet. És ott vannak a párbeszédek, amelyekből látványosan hiányzik a megfelelő szövegkönyv. Gyakori, de hatékony fogás egy kötött szociális helyzetben, például egy vacsora közben növelni a feszültséget, de ehhez érdemes eltalálni a burkolt fenyegetések és sértegetések adagolását, különben elveszik a helyzet éle. Tele van ilyen pillanatokkal az Éden. Hiába az a néhány tényleg izgalmas mozzanat, ha egyébként döcög a tempó és a film csak elvétve talál utat a nézőjéhez. Ebben a műfajban nem előny, ha különösebb megilletődés nélkül, szinte közönyösen lehet befogadni az eseményeit.
A szigeti veszedelem
Persze az Éden felfogható egy A legyek ura-történetként is. Ahogy a civilizációtól távol, elszigetelődve apránként mindenkiből előbújnak az állati ösztönök. Ahogy lehullanak az álarcok, és az extrém körülmények mindenkiből előhozzák személyiségük szélsőségeit. Ez adott esetben ijesztőbb lehet, mint maguk a konkrét, csőre töltött fenyegetések. A vádló rámutatás, hogy ilyen az ember ott a mélyben, minden cinizmusa ellenére elgondolkodtató és felkavaró. Bár az Éden ebben sem feddhetetlen, és nem hatol igazán mélyre, azért tartogat néhány súlyos pillanatot.
A három frakció három eltérő filozófiát képvisel. Ott van Ritter természetközeli, emberiségből kiábrándult idealizmusa. Ő a nagy eszmék és a fennkölt szavak embere, akinek a küszöbön álló világháború csak egy elem az élet kötelező körforgásában. A Wittmer-família gyakorlatias, és a túlélésért küzd. Talán őket is az ideálok vezérelték ide, de ha már itt vannak, foggal-körömmel kapaszkodnak az életbe, és összetartanak. Nem feltétélen szeretetből (egészen erős pillanat volt, amikor kiderült, Margaret valójában miért ment férjhez Heinzhez), csupán azért, mert összatartoznak. És ott van a bárónő a kíséretével, akik a hedonizmust képviselik. Pazarolják az erőforrásaikat, éjjel-nappal szól a gramofonjuk, és hangosan szexelnek, szomszédaik legnagyobb „örömére”.
Az eltérő felfogások már az elején ütköznek egymással, de ekkor a kulturális keretek még megmaradnak. Mindenki prbál kényszeredetten békés maradni, vagy mézesmázosan hízelegni a másiknak. Ahogy azonban fogynak a készletek és mindenki elkezd becsavarodni, nemcsak a kulturált viszonyok, de maguk az eszmék is átlakulnak. Wittmerék is tesznek szörnyű dolgokat, a bárónő egyre nyíltabban próbál átgázolni mindenkin, Ritter pedig az idealizmusát szép lassan kétségbeesett túlélőösztönre cseréli. A személyiségek egyre szélsőségesebbek lesznek, és van benne valami szívszorító, ahogy mindenki eldobja az elveit.
Margaret-sziget
Ahhoz azonban túl sok a karakter, hogy egyesével igazán közelinek érezhessük őket. Az Éden remekül mutat be egy jelenséget (még ha nem is mozdul el az igazi szélsőségek irányába), de egyéni karakterdrámaként lapos. A személyiségekben kevés a finomság, minden belső fordulat csupa nagybetűvel világít felénk. És nincs annyi időnk az egyes szereplőkkel, hogy kellően megismerhessük őket. Wittmerék talán kivételek, de a részülről is több építkezés montázst nézünk, mint őszinte dialógust. Így pedig nem hatolnak olyan mélyre a tragédiák, sőt, egyébként sincs egy nézőbarát íve a finálénak. Nem egy művi katarzist vártam volna, de a fináléban csúcsosodik ki igazán, hogy az Éden az a film, ahol minden csak megtörténik, aztán már haladunk is tovább.
Kár, mert egyébként bőven vannak még értékes elemek az Édenben. Például ott van a sztárparádé a szereposztásban. Jude Law remekel a különc, majd lassan becsavarodó doktorként, Vanessa Kirby pedig visszafogottan, de csodásan játssza a belőle lassan kiábránduló élettársat. Wittmerékre sem lehet panasz, Sydney Sweeney szintén egy földhöz ragadt alakítást nyújt, de azt egészuen hatásosan, Daniel Brühl pedig tisztességesen hozza a PTSD-től kínzott veteránt. Ana de Armas viszont kicsit túljátssza az extravagáns bárónőt. Nem mondom, hogy ne illene valamennyire a karakteréhez, de hiányoltam a nüanszokat. A mellékszerepekben viszont több mint korrekt alakításokat láthatunk.
És nem elhanyagolható az Éden látványvilága sem. A Galápagos egyszerűen lélegzetelállító, a természetes bemutató nagytotálok lenyűgözőek. Mondjuk ennyi indokolatlan bevágást az élővilágról talán az Exatlon óta nem láttam, de az biztos, hogy a gyönyörű tájak ízlésesen lettek fényképezve. Egy-két ponton soknak éreztem a kamerarázkódást, vagy azt, ahogy egy-egy közelinél a széles látószögű lencse meggörbíti a teret, de ezek az összképet nem befolyásolták. Mintha a jelmezekben is megfigyeltem volna egy anomáliát (egy meglepően modern kinézetű cipőt), de ezen túl tényleg csak az elismerés hangján tudok szólni az Éden paradicsomi látványáról.
Verdikt
Semmiképpen sem mondanám, hogy az Éden egy rossz film, de most már értem, miért volt ilyen nehéz forgalmazót találni neki. Ugyanis nem is tudom feltétel nélkül ajánlani senkinek. Még csak egy dedikált célközönséget sem látok neki. A misztikumot kigyomláták belőle, thrillernek nem elég fezsült, drámának nem elég személyes. Csak egy korrekt pszichológiai-ideológiai csetepatét látunk nagy sztárokkal, szép látávnnyal és néhány izgalmas pillanattal. Így is erős közepes, de ebben az alapanyagban és ezekben az erőforrásokban jóval több volt.