Az Uncharted videojáték-sorozatot talán nem kell senkinek bemutatnom. A népszerű széria első része 2007-ben jelent meg Playstation 3-ra, melyet a híres/hírhedt Naughty Dog (The Last Of Us, Crash Bandicoot) fejlesztett. Azóta ez a PS-exkluzív cím igazi system sellerré nőtte ki magát, és a kurrens generáció egyik leglátványosabb programját is a “Pajkos kutyáknak” köszönhetjük (Uncharted 4, Uncharted:The Lost Legacy). A mára szinte kultikussá váló akció-kalandjáték vegyítette a már unásig ismert kliséket, melyeket annak idején az Indiana Jones-filmekben láthattunk, de a későbbi Tomb Raider játékokból is érezhetünk némi átemelést. Mégis akkor, hogy kaphatott ennyi folytatást az Uncharted? A válasz egyszerű: mert szívvel, lélekkel készítették.
A cikk írása közben felidéztem 2007 videojáték felhozatalát. Nagyjából ebben az időben kaptam meg az első laptopomat, amin már futott az Assassin’s Creed (igen, az első rész). A 2007-es esztendő így utólag kemény mérföldkő volt a jelenlegi generációra levetítve. Olyan játékok jelentek meg akkor, mint a Portal, a fent említett Assassin’s Creed első része, a Halo 3, God Of War 2, az első Bioshock, Crysis, The Witcher, és még egy csomó kultusz- vagy éppen elfeledett státuszban lévő cím. Tehát 2007 egyáltalán nem volt terméketlen év, hiszen azóta nem kevés folytatás érkezett a felsorolt játékokhoz, amik mai napig meghatározó viszonyítási alapok a gémerek számára.
Ahol a kaland elkezdődött
Több, mint tíz éve jelent meg az első Uncharted rész, az Uncharted: Drake’s Fortune. A főszereplő, Nathan Drake egy eltökélt kincsvadász, aki korosodó társával, Victor Sullivannel, és az elbűvölő újságíró lánnyal, Elena Fisherrel nekivágnak életüket megváltoztató kalandjukba. Nathan a mesés kincseket rejtő El Dorado, illetve őse, Sir Francis Drake, a hírhedt kalóz után kutat. A kutatás nem várt fordulatot vesz, mikor kalózok támadnak hőseinkre, és elkezdődik az igazi, már életre menő kaland. Főszereplőnk azonban minden akciómozit meghazudtoló módon kerekedik a gonosztevők fölé, de újabb csavarral a történetben ismét nem várt ellenség bukkan fel a buja dzsungelben.
Fanboy-szemüveg nélkül
Szó, mi szó az Uncharted első felvonása borzasztó rosszul öregedett. Még a remastered kiadás sem segített azon, mennyire érződik rajta a kor (mondom ezt, hogy alig tíz esztendős a játék). Nathan Drake 2007-es kalandja látványra mondjuk ott van a szeren (bár azért ezen a fronton is akadnak problémák), de tele van ostoba hibákkal és repetitív játékmenetbeli elemekkel. Természetesen magyarázhatjuk a bizonyítványát, miszerint ez egy több részes sorozat indító darabja, még kiforratlan, és keresik a tökéletességre vezető utat a fejlesztők.
Nos, így retrospektív átgondolva, és rávetítve a negyedik részre, illetve a The Lost Legacy-ra, azt kell mondanom, hogy sikerült elérni mindazt amit szerettek volna, de 2007-ben még nem biztos, hogy ugyanilyen jó szívvel beszéltünk volna a jövőt illetően. Ide beékelném az Assassin’s Creed első részét, ami hiába volt innovatív a maga módján, borzasztóan repetitív volt, és az elnyomhatatlan cutscene-ek máig kísértenek rémálmaimban.
Az Uncharted:Drake’s Fortune egy alapvetően klassz akció-kaland játék, érdekes felütéssel, de roppant önismétlő, és idegesítő kivitelezéssel. A történet nyilván nem érdemel díjakat, de ez sosem volt a széria erőssége. Az látszik, hogy a karaktereket remekül megalkották, és ahhoz képest, hogy nincsenek nagy monológok, a kémia is mondhatni jól működik a szereplők között. A cselekmény vezetése egyszerű: Nathan nyomra bukkan, utánajár, harcba keveredik, fejtörő, majd a “ciklus” kezdődik elölről. A játék az elején nagyon pörgős, és izgalmas helyszínekre vezényel bennünket, hogy egy nagyszerű kalandban lehessen részünk. Sajnos alig nagyjából két órával a kezdés után már csak a sorozat iránti rajongásom kötelezett arra, hogy végigvigyem a játékot (és ugyanez hatványozottan igaz lesz az Uncharted 2-nél is). A faék egyszerű sztorival nem volt gondom, de a motiváció nélküli repetitív rohangálás hamar kedvemet szegte.
Az alap, minden akció játékban megtalálható fegyverek (pisztoly, automata gépfegyver, shotgun, gránát és ezek permutációi) mellett helyet kap néhány extraként is felfogható tűzerő, melyek azon kívül, hogy kevés lőszert tartalmaznak, nem feltétlenül lesznek hasznunkra. Egyszerre tűnik “realisztikus” és idegesítő megoldásnak a limitált lőszer kapacitás is. Egyidejűleg összesen két fegyver lehet nálunk, ami egyfelől egy kézifegyver (pisztoly, uzi, ezek alternatívái), másfelől pedig egy megszokott, kétkezes tűzerő (automata, félautomata lőfegyverek, plusz variációik) és természetesen néhány gránát is van a zsebünkben, hogy megvédjen minket a bajtól.
A fegyverek között alig érezhető a különbség, és szinte állandóan meg kell szakítanunk a továbbhaladás gördülékeny élményét, hogy megálljunk lőszert gyűjteni a földről. Gyakran az ammo és az ellenfelek által elejtett más fajta fegyvertípusok egymás mellett, vagy egymáson vannak. Ez nem is lenne baj, de mindkét interakciónál ugyanazt a gombot kell használnunk, és nem egyszer sikerült olyan hülyeségek miatt megakadnom, hogy a lőszer helyett a fegyvert kapta fel Nate.
Az irányítás könnyen megszokható, de azért érződik, hogy még közel sem annyira kifinomult Nathan mozgása, mint a negyedik résznél. Hogy ne csak savazzam a játékot, ki kell emelnem a remek kamerakezeléseket, és a tényleg változatos környezetet. Noha modern szemmel azért látszanak, hol nyúltak kreatív megoldásokhoz a fejlesztők, hogy a “kevesebb néha több” elvvel próbálják fenntartani az illúziót, ezért nem okolhatjuk őket. Ahogy azért sem, mert erősen szkriptelt minden jelenet. A látvány egyébként teszi a dolgát, a karakterek szimpatikusak és emberiek (leszámítva a “tíz métert zuhanok és semmi bajom sincs” szindrómát).
Hova tovább?
Mielőtt a hardcore játékosok végtelen haragját megkapnám, azért azt muszáj hozzátennem, hogy az elmúlt nagyjából egy évtized rendesen elpuhított. Nem csak engem, de talán mindazokat is, akik nagyobb részében újabb alkotások elé ülnek le idejüket múlatni. Mire gondolok? Arra, hogy nincs térkép, nincs quest-helper, nincs szánkba rágva minden mozzanat. De fel kell tennem a kérdést: a videojáték-fejlesztés nem mindig egy úttörő ágazat volt? Az első képernyőn megjelenő interaktív pixelektől kezdve folyamatosan változáson megy keresztül a szakma.
Vannak olyan játékok, amiknek jót tett az egyszerűsödés, az átláthatóság, mert ezek a dolgok gyakran növelik az élvezhetőségi faktort, és teret adnak a játékosnak, hogy másképp fedezzék fel a játék világát. Persze vannak azok a játékok is, amik gyakorlatilag már helyettünk játszák ki magukat, és alig igényel bármiféle agysejt mozgatást, hogy előrehaladjunk, de annak is megvan a maga célközönsége.
Összességében még ha szavaimból úgy jöhet le, hogy az Uncharted nem jó játék, akkor tisztázom magam. Természetesen fenntartásokkal kell kezelni, hiszen több, mint tíz éve adták ki, de ez nem von le az értékéből. Az akkori fogadtatása kifejezetten remek volt, hamar platinum-kategóriába került, és összesen 2,6 millió példányt adtak el belőle. Ez egy exkluzív címhez képest azért nem semmi!
Az Uncharted nem tökéletes játék, de szerethető. Mindez annak köszönhető, hogy a Naughty Dog fejlesztői beletették kreativitásukat, lelküket. Simán azonosulhatunk Nathannel, és a finoman adagolt párbeszédek is remekül teszik a dolgukat. Megvannak a hibái, amiktől néha az ember a fejét fogja, de gondoljunk bele mennyi ilyen játék volt annak idején. Csak bizony elpuhultunk. Playstation-tulajoknak továbbra is kötelező darabbá tenném az egész szériát.
Hamarosan érkezek az Uncharted 2: Among Thieves bemutatómmal is. Ott már lehet, nem leszek ennyire megbocsátó.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!