Ha még nem hallottál erről a nagy neveket felvonultató filmről, bizony nem veled van a probléma. Drew Goddard rendező művének létrejöttét hiába segítette egy ilyen kaliberű színész gárda, a marketing teljesen elrontott mindent. Rémlett valami, hogy Chris Hemsworth félmeztelenül feszít esőben, meg Jeff Bridges és valami kaszinóféle is lesz benne, de sosem állt össze a kép. Ennek köszönhetően bukás is lett az egész Bad Times At El Royale, hiszen az alig tizenhét millió dolláros összbevétel még a készítési költségeket sem térítette vissza.
Az El Royale hotel különlegessége, hogy Nevada és Kalifornia határvonala szeli ketté. A 70-es évek egyik legkedveltebb szórakozóhelye volt ez elit körökben, ide menekültek a hírességek a rivaldafény elől. Látszólag minden cselekedetük örök titok maradt, nem riadtak vissza tehát durvább tettektől sem. Ez persze csak szezonális dolog a hotel életében, hiszen az év hátralévő részében az El Royale alig látott vendégül valakit. Egy ilyen nyugodalmasnak tűnő napon csöppenünk be a sztoriba, ahol pár váratlan vendégnek köszönhetően hamarosan felpezsdülnek az események.
A film zseniális jelenetsorral indít. Egy különlegesen felvett visszaemlékezés után egyből belevágunk az ismerkedésbe, a bohókás párbeszédek pedig hamar elhitetik velünk, hogy ezt a filmet végig imádni fogjuk. Szerencsére a bemutatkozás hamar lezajlik, így több figyelmet kapnak az egyének. Első benyomásra mindenki rejtélyes figurának tűnik majd, de idővel kiderül a “csúf” igazság. Egyetlen közös dolog a szereplőkben, hogy sötét múltjukat mind igyekeznek a hátuk mögött hagyni. Ez akart lenni a kapocs köztük, ám a szereplők közti kémia csak néha akart működni. Az El Royale egy kíváló kamaradráma lehetett volna, de a színészek közti összhang hiánya mellett a műfajban elengedhetetlen feszült jelenetsorok hatástalanra sikeredtek. Pedig a recept egyszerű és nagyszerű. Szépen lassan megismerjük a karaktereket, majd összedobjuk őket egy helyre, ahol az ellentétek egymásnak feszülhetnek. Az elején működött is minden, főleg a színészeknek és az operatőri munkának hála, viszont a film felénél megtörik a lendület.
Ami igazán fájó, hogy a hosszú játékidőt fölösleges múltidézgetéssel töltik ki ahelyett, hogy több időt adtak volna a szereplőknek egymás társaságában. A gondosan összeválogatott színészgárda ki is tett magáért, szinte mind kiváló teljesítménnyel rukkoltak elő. Jeff Brigdes még önmagát is túlszárnyalva játszott, John Hamm, Dakota Johnson és a portás szerepében tetszelgő Lewis Pullman is kellemes csalódást okoztak. Ellenben Chris Hemshwort, aki a film húzóneveként volt beharangozva, csak az utolsó fél órában toppan be, hogy megmutassa eső áztatta felsőtestét. Színészi tudását ezúttal sajnos valahol a parkolóban hagyhatta, pedig az utóbbi időkben bizonyította, hogy képes komolyabb alakításokra is.
Vannak tehát különösen jó pillanatai a filmnek, de a végeredmény csupán egy nézhető alkotás lett. A sokszor szükségtelen múltidézés megtöri a lendületet, ami miatt a feszültség végül teljesen homályba vész, és közönyösség kerül a helyére. Ezzel sikerül elérni azt, hogy a fináléba érve hidegen hagyjon minket a szereplők és a hotel sorsa is.
A Bad times at El Royale azoknak való, akik szeretik a briliáns színészi alakításokat és a remekül felvett jelenetsorokat. A film művészeti szempontból jól teljesít, de a forgatókönyvön lett volna még mit csiszolni. A rendező egyértelműen nagy fába vágta fejszéjét, de a későbbiekben hibáit kijavítva, és erényeit előtérbe helyezve sokra viheti még. Mindettől független a film nem okozott csalódást, mert a botrányos marketing miatt nem is vártunk tőle semmit. Egy lehetőséget mindenféleképpen megérdemel, hiszen erősebb pillanatai miatt nyugodtan mondhatjuk, hogy a Bad times at El Royale egy korrekt mozi lett.