Nem túl gyakran fordul elő, hogy szépirodalmi műről készítek ajánlót. Az Én ugyan nem sok dologhoz értek viszont egy olyan kivétel, amivel még az is tehet egy próbát, aki egyébként a könnyedebb regényekhez van szokva. Írásmódja különleges, a témája pedig jelen társadalmunk fontos pillanatképeit veszi górcső alá.
Várni valamire
A történetben a spanyol vidéki környezetben találjuk magunkat, ahol Lea, egy helyi tizenkilenc éves lány mesél egy idegen férfinak az életéről. Ha valaki már attól ódzkódna, hogy számára tájidegen a spanyol faluvilág, annak van egy jó hírem. A helyszín totálisan lényegtelen, a regény témái és szereplői miatt akárhol máshol is játszódhatna. Ugyanennyire működne egy magyar faluban is.
Lea egy monológszerű narráción keresztül mesél az idegennek a helyiekről, magáról, családjáról és a világvégéről. Szerkezetét tekintve az elbeszélés pont emiatt nagyon csapongó. Néha olyan érzést kelt, mintha a lány elvesztené a fonalat, vagy épp belegabalyodna a saját mondandójába. Aztán felkap egy másik sztorit, és később visszacsatol az előző témára. Ettől egészen olyan, mintha egy valós, ám kifejezetten egyoldalú beszélgetésben vennénk részt. Nincsenek dialógok, és a kutyájára váró férfi is csak nagyon ritkán interaktál a lánnyal.
Lea viszont mondja és csak mondja a magáét. Olyan dolgokról beszél, melyeket egyébként nem tudna őszintén megosztani sem anyjával, sem többszörösen hátrányos helyzetű nővérével, vagy a falu más lakóival.
Mindenkiben van egy kis világvége
Az Én ugyan nem sok dologhoz értek-et minden további nélkül lehet szó szerint is értelmezni, anélkül, hogy nagyon mélyre ásnánk a lélektanba. Így viszont nem sok cselekményről beszélhetünk, a történet is leginkább epizódikusan üti fel a fejét. Lea igazi slice of life esetekről mesél, melyek nem feltétlenül exkluzívan vidéki problémák. Igazából az ő és faluja gondjai univerzálisak, mindennaposak, és nagyjából bárkinek az életébe behelyettesíthetők.
Mert biztos, hogy az olvasónak is van, vagy volt olyan baráti kapcsolata, ahol a másikról alig tudott valami szépet mondani, nem is nagyon egyeztek, mégis kitartottak egymás mellett. Vagy, hogy a kiszemeltje pont ehhez a baráthoz közeledik, miközben neki meg pont az tetszik, akit a barát nézett ki magának. De ezek mellett a maga egyszerű, de kegyetlenül mély módján jelen van generációs trauma, és az elszigeteltség. A vidéket célzó és kihasználó propaganda is halványan feldereng. De ott van még a bénító félelem a változástól és a mindennapokba belefásult közöny is. Na ugye, hogy nem is annyira távoli témák?
Lea egyszerű nyelvezettel fejezi ki magát. A címhez hűen valóban nem ért sok dologhoz, sokszor el is ismétli, de anekdotái mögött számos életbölcsesség rejlik, melyeket ironikus módon ő maga sem ért igazán. A tanulságokat pedig nem vonja le magának. Például nem tudja magáról, hogy szorong, vagy hogy a mentális jóléte nem szolgál túl jó, egyszerűen csak ég a gyomra.
A fizikai tüneteket összeköti a negatív élményekkel, de nem vesz róla tudomást, egyszerűen nincs meg az eszközkészlete ahhoz, hogy felismerje a probléma gyökerét. Így hát jobbára beletörődik, és az életén való változtatás megmarad ígérgetéseknek, melyeket nem követnek tettek. És itt már felmerül a kérdés, hogy van-e menekvés egy falusi közegből? Vagy el tudunk-e menkülni saját magunk elől?
Verdikt
Elisa Levi regénye, az Én ugyan nem sok dologhoz értek egy csodálatos betekintés az emberi lélek mélyére. Nem egy fennkölt filozófiai búvárkodás, de így is képes a főszereplőn keresztül, a maga egyszerűségével átadni egy halom bölcsességet. A hangulata végig melankolikus, néhol egészen pesszimista.
A főszereplő hosszú monológban meséli el a faluban a falusiakkal megesett dolgokat, melyek nem nagyszabású történetek, sőt, legtöbbje jelentéktelennek is mondható. Mégis olyan elemi emberi érzéseket közvetít, melyekkel időről időre nem lehet nem azonosulni. Lea szavai mögött sok-sok jelentés lapul, és az író remekül hozza felszínre ezeket a gondolatokat az olvasóban is. Annyi biztos, hogy jó kedvünk nem lesz miután befejeztük a könyvet, de még így is megéri elmerülni a kis falu mozgalmas hétköznapjaiban.
A recenziós példányt ezúttal is köszönöm a Metropolis kiadónak!